TrollZaj

2012-01-20T02:14:00.003+01:00

1994-ben stabilan perbáli road voltam. Jó volt alkalomadtán a hegyek mögött (ilyen közel meneküli). A Korányi mellett kellett menni, át az erdőn, mindazon az elképzelhetetlen gazdagságon, amit ma már szabadságnak neveznék, jövőre pedig egyszerűen valami természeti tájnak. A lenyűgőző buszról az arborétum nem tűnt annak. A Land of Charon együttes road-jaként mindig kaptam friss hamburgert az Őrsön. Ősit, bucisat; telente a Sugárnak rugdostunk strandlabdát. Hughes & Kettner erősítőket cipelnem egy Kontyfa utai panelből, lefelé, be a Daciába, csak 9 emelet lefelé, bele a Daciába, onnan mentünk kifelé, a határba, elnyomott természetünkbe. Az útirány Perbál volt, a gót romok, egy természetesen dunántúli magyar falu, ahol csak a jólét és a psziché, és a focicsapat társas fájdalmai. Tizenöt évesen nem csodálkoztam, hogy izomlázam korai. Mert bár a fehér Dacia sebváltója mellett mindig volt egy kiürült energiaital, és az öngyújtók elrepülő kovakövének melegágya volt a fehér jármű vezetőjének márványkopottas gallérja, nagyjából uralkodtam magamon. Szerettem, tanultam. Szerettem volna a jövőt. Hiába tudtam, hogy távoli éltem túl közeli volt, hogy komolyan vehessem, azt azikben utazom, őt, aki ugyanezt teszi. Amiben nem akartam tanyázni. Volt egy nagy köd télen, Fisher lai suhant a Daciával, Perbál felé mentünk, ahol várta őt Dzsenesz, a dunántúli gót, aki megjárta Galíciát. Öregnek tűnt, mint egy kései vámpír, mint Gary Oldman 1991-ben. Akkoriban azt hittem, mi aztán nagyon szarul vagyunk. Nincs irónia. De lehet; így képződik folyton egyfajta nosztalgia. Perbál felől nézve nincs tüdőintézet, ahol osztrák sielőként suhant a 22-es, és egy magamfajta nem pesti srác, meg aztán tényleg nem ezek a történetek érdekelték, sem a jászság, sem vulkán közép-északon. A köd alja már nem volt nehézkes csak nevezetes. László, akinek a nyakát megégette a tűzkő, és a Kontyfa-utcai panelben kigyúrva hevert a begézelt vézna teste, a fekete gitárjai, és az akaratos anyja púder-spánielje a szőnyegen szagolta a Kettner peremén a maroknyi kormot, és az egészet átlengte a méltatlan panelbűz. 1994-ben a Körszállónál volt benzikutas, az özvegy anyja pedig újpalotán butikos. Ő tanított vezetni. Mítikus volt a fehér Dacia. A hangja, ahogy nem hivalkodóan brummog. A zörej a forró motorháztető alatt. Lófaszt, ez költészet. Szerettem ülni benne. Hiába voltak trópusok az idegeimben, kazahsztán és izland, las vegas és addis abeba, bíztam abban az emberben. Szubjektíve, koromnál fogva, rapasztralati utaim arrogáns hiányosságaival szinkronban, bíztam a léte költészetében. Szerettem, hogy meghív egy red bullra a salamádés hamburger után, és hogy én nagy hasznára válok, hogy jak-dugókat dugdosok Perbálon. Mindent el akartzam tanulni tőle, de ma már nem értem az alázatot. Stégyelltem a nyilvános titkaim, és nem akartam hivalkodni előtte. Megvetettem a saló mostohaapját, egy fukszos, geio barmot, aki majdnem megölt minket az M3-as fóti feljárójánál, pedig tsak fürödni mentünk volna, egyébként. Utólag már értem, hogy mért én élek. Latzi az agyráktól félt mindig. 16 éves voltam , úgy néztem ki, mint egy baszatlan nő, még Erdélyben is így fényképeztek le, soda hogy.... Megölni mostanság akarnak. Lai úgy nézett ki, mintha Paudits béla lábain Keresztes Ildikó gazdagréti travivá operáltatta volna magát. Persze volt egy nap, asszem szilveszter, amikor elbőgtem magam. Lai nélkülem ment Perbálra. Nem mintha nem lett volna meg Perbál, Lai, a Dzsannesz, Yngwie Malmsteen és a fehér „Dákula” nélkülem is. De László a Drem Theater egyik progresszív rok himuszának hallatára felbaszódott a kanyarba. Sose felejtem el, hogy sírásom mögött mennyi volt az ítélét. Akkor már úgy 18 lehettem, fizikai apám akkor is továbbra is hordta 10 forintért a takarmányt a jászi sertéstelepre, mint Herzog a medvekasztnit, mint Fassbinder a faszát. Gőt-János, Perbálról, aki mostanság már valószínűleg ugyanannyival öregebb nálam, mint akkor, és talán attól, hogy ősz, már nem kevésbé keserűbb, valami fura, réveteg m élybúvárkodás útján, mintha úgy tudnám mutatni, egy videóban, élő stream-ben, súbert-patakban, hogy panel-sámán lett. Akkoriban épp az El aminóról jött vissza, én akkor még nem tudtam spanyolul, volt egy sepelem, és a Tzinkotai bányatavak dűnéi mögé jártam kövérewn rejszolni, mert 14 évesen épp rájöttünk, hogy divat egymás faszát verni a rozsosban. Mindig tudtam mi a különbség, és mi a közös, Jánosban és Lászlóban, eltéveszthetetlenül vágtam a füstöt a perbáli kosmában, és sose akartam érteni, min vesznek össze, azt könnyebb volt érteni ott, ahol nem ők voltak. Ahol nem adták a kezembe fehér Daiak kormányait. Apám, amíg volt hangja, ha jól emlékzem, valahogy így mondta: „apád egy paraszt. De nem Ő a Miniszterelnők!”. Utáltam a felkiáltójeleit. Femininné váltam tőlük. És most, hogy állást kéne foglalnom, x-év dögkútja, luxusa, szemlélése, változó nevű jóléti intézményei közt, nem tudom, mi. Lainak rögeszméje volt, hogy a 60-as években elfeledett gitáros nagybátja nyomdokaiba lép, és sipákoló, megözvegyült, kőbányai butikos anyjának MILF-érzék nyomdokának nem-tűrésében kap egy („spirituális”) agyrákot. Nem tudom, hogy KTzapot-e. Tíz éve nem láttam, pedig azóta már átgondoltam a Szilas vonalon, és nem akarok visszamenni. Már 1993-ban úgy éreztem, hogy Lai tudta, hogy jó dolgom volt tíz éves korom előtt. Én meg úgy láttam, hogy neki fölött. Nem én akartam összeveszni ezen. De ezzel a mondattal egyben még mindig friss tintával aláírom a vereségemet. Egyfélét. Ha a fejével gondolkodom. Azzal a szalagkorlátra tsapódott benzinkútas fejjel. Vajon hol lehet. Ó vajon hol? Most, hogy már eszem volna, nem sak primer emóióim, mint egy retardált rostnak, valahol, nem tartom érvényesnek, amit mondhatnék. Annyi hó volt. Mit szeretett bennem? Amikor semmit nem adtam neki? Épp hogy sak létezni kezdek. Amikor előszőr kölsönadta a Dákulát, „Tolvi, takarodj el tzigiért”, és én tizenöt évesen beszálltam abba az „ördögi masinába”, aminek tartalmát idézőjelek szerint a vér nem tanított meg kezelni, és a ködös utai mertzi beszállt hátulra, és suhantuk kifelé, az árpádföldi tökföldek felé, öregek voltunk már, kurvára öregek, a Mertzi már véznább volt mint manapság Madonna, a Vajna gyereket szült a magyar bulvármédia igány Elton Johnjának, apám meg sak reszelt, hegesztett, sorgott az alkarjáról a szárazság, az ellentmondó nedv. Sose volt egy viszkózus ember; de megérdemelte, hogy ’82-ben lásson annyi viszkit, hogy egy kisit elégondolkozzon. Tette. De nem tett utána semmit. Jól tette, hogy nem. Akkoriban, amikor a Béke téren kazánokat felügyelt, 1993-ban, és anyán túl megengedő, én mentem. Egyetlen egy boldog napra emlékszem. Az Újpest központtól gyalog; ma már utdnám, milyen nevű, út milyen villamos. Akkor beláthatatlan volt. „Apám hív? Pingpongozni engem?” Rossz horgász voltam akkor már, posék sofőr, a vallással épp elég gyanúval barátkoztam, a dinoszauruszoknak pedig sak a plasztikus térfogata érdekelt. Valami öt órát játsztottunk. Rideg volt minden, mint amikor nem a háttért számít. Felvette a labdát, nem unta. Nem hagyta magát. Arán minden átélt. Pár per tz volt az egész. Lezajlott egész élete. Bűzlött a beton. Elfelejtette vérét, el a feladatát. Nem kínzott, nem örült, nem volt szomorú. A gyermeke voltam: egy genetikai kurva. Felé boldog, az agyával is igen. Azóta sem. Sokat panaszkodik. Fáj. De hát ő hal meg előbb. (Hát pl. ez is feladata lett volna; mahabharata, szinoptika, stb.) De ez 95 körül volt, és aztóta már a tépőzárak nem vádolják egymást. Azt persze vádolom, hogy hazatéréskor („’87-ben”) hőzöngött, hogy majd felújítja a Pannóniákat, két motorból egyet rak össze. Tudtam, hogy sak vágyakozik valami elveszettre. Tudtam, hogy sose fogja már meghódítani önmagát. Tudtam, hogy nem hazudig, a mai napig se, de az én érdekeltségemk felől minden szava hazugság. Tele volt érdekeltségekkel, vagy sak rosszul értelmezem. Nekem, amik tárgyaim voltak, sosem voltak a sajátomok, és így se a birtoklás tsesemő-eufóriája, se a lemondás aggastyán-nyomora távol áll a poklaimtól. Ezek szerint van egy vélekedésem, amit ezúrázok, és nem figyelek rá. A fisher dáiájára figyelek, a spániel hajú, vonzó szemérewmajkú anyjára, a buta apjára, akit ma reggel meló előtt egy hőzöngő ír idióta képében láttam viszont. Mellébeszlek. De mellé beszélek. Titokban mindig slágereket hallgatok. Rokzenét például 2002 óta sak alakoskodásból. Erezeti kérdés; idegtani. Tétel: keresztbe-szeret. A város, ahol élek, (ne! Nem az), nem rejt. Én vagyok az ember, akinek mindene megvan. Bekopipésztelem életem Aúbisz patikamérlegébe. Orvostanhallgatási öklendezés szagú a lakásom, és satornák anyagának inhalalása megdöbbentően erősebb, mint amilyen szeretném. Hogy legyek. Tangák, zoknik, kompozitok. Még egy reggel, olsó érzékeimmel, drága hordózóimmal, siketvak reménnyel, jól.

A latzi a nikit kurta, akire én perbáli véékben rejszolotam úgy, hogy a gyűlölettől a lágyságtól a nem értéstől és az értéstől megpattant a szívem. Nem érte pattant megf, és nem érte tudtam, hogy miközben megpattanok érte, teszem. A megegyezőt, ellenkezőt. Valami állandó somfordálási kényszer igazított a legjobb irányba is, amitől belül, mármint ott, ahol az ember már hányt, szart, pisált, élvezett, imádkozott, valahogy nem áltt fenn a tömb. Sosem az volt a kérdéses, hogy más mit tesz, vél, érez, tselekszik, hanem hogy kerülök én ide. Divat volt azt hinni, hogy ha szeretnek, az szarabb, mintha nem. Pedig minden ez ellen szólt. És sose volt pedig igazán. Külön megfigyelve minden más volt mint egybe. Ezért volt az, hogy halálosan haragudhattam, vagy szerethettem volna valakire. És mennyire nem ép, erről múlt időben beszélni. A lények ingeréhesek, de betöltik saját helyzetüket, kénytelek elfogadni, mint az ír utai harosok klánjai, akikhez semmi közöm, hogy el lehet itt bohókodni 40-50 évet, nyilván nem., nem jól mondom, legyinthetnékem támad. Az iyen dolgokat egy ideig hiányoljuk, majd érezzük, majd. De aztán az a kompozit mindig lefelé mond le. Tandori. Hat éve nem. Időtlenül „nagyapa”. ostoba törleszkedés volt érzelmileg bármelyikhez. Kétséges valami vagyok. Ennél nins felszínesebb, eleső, szaturált önmeghatározás. De már ez a mondat is hatalmat akart. Sőt, az a mondatom is, hogy. Se sőd, se siker. Ennél valami szebbet akartam. Sokkal szebbet. Szepik-folyót, hajhabot, sak az uttzáidat. Hogy milkyen arod vágod a lehetőségeidhez. Ez nem úgy értem. Naplemente, daiquri. Utazások. A páoa tsókja. Egy-két levedző segg, átatlan szemekkel. Minél kevésbé felhánytorgató átlépés-lét azoktól, akik előbb mennek oda. A türelem dühe. A tisztaság poskondiázó idiotizmusa. A rohadt döntések; a pokolba kívánása zoknak a helyzeteknek, amik alkalmat adtak rá; hogy a fejedet fogva felhívd a figyelmet; ma már nem; de az se tsönd. Surfer. Apáink halottak, gyermekeinkjet visszaköldtük. Vbagy ha élnek is, mert igen, a véleményük ugyanúgy (nem) számít. Ugyan már? Nem sak az az árvaság, ha a vérvonalad nins itt. Az is árvaság, ha belőled nem folyt ki a vér. Jó, ne taslizd a homlokod, ne szuszogja, meg ne mosolyogj. Gondolj arra, hogy mennyivel jobb. De he eddig eljutottál, akkor meg már azért nem, mert tudod. Én sak a lairól akarok beszélni, a perbáli bányákról, az őrsi tsalam déról meg a fehér dátsiáról, egy olyan ködben, ahol minden tiszta volt, és ha a latziról nikire illeszkedő seggre gondolok, akkor egyx fodrászat van a fejemben, és egy korántsem válságos geometria, ami nem a szereteten alapszik, hanem azon, hogy az egyiptomiak is őket mummifikálták, épp etzért egy kibeszéletlen, szarság-vallásnak tartom a testi tudásukat, én, Juli, a víg panelfodrász, aki a zebrán nevetséggel kőröz a trampli lábfejével.

Eustachius

2011-12-18T22:29:00.008+01:00

Nézd. én nem akarlak levinni a pokolba.
Nem akarom hogy felvigyél a mennybe.
Úgy szeretnék, hogy egyre megy, dőlő egyensúlyban,
a poklod és a mennyem. Semmit nem tehetek, ha
a hűtőben egyéves a mustár, és nem tudom kinyitni
a tárgyakat. Szenvedélyesnek lehet lenni, mint amit ez a talajnyi
boldog idő ad itt. Nem arról beszélek, hogy ennek semmi súlya,
mintha nem testveszve, fejjel előre, ami épp lefelé, téveszmékbe vinne.
Ezek slágerek. Ilyen nincs. Nem lehet a karácsonyt meghiúsítani
egy kimerült akkumulátorral. Nem lehet semmi észérv, se indokaid
megfellebezhetetlen záradéka 2011-ben, egy kibaszott tévé, egy öreg Lada.
Amibe épp nem merítheted elbutult arcod lekésett gyermekidejét.
Attól nem mentesülünk. persze, pusztán valami olyanról, mintha egy
folyóparton élnénk hátradőlve folyamatosan, mindegy, hogy az a folyó
mit hordoz. Díszkardot, kocsitetemet, uszályt, kincset, ótvart, dinnyehéjat.
Ékszereket, templomok tornyát, évmilliós uszadékot. Egy játék pecabotot,
"Egy kuplungot a szíves jóoldaladba" - innen nézzük a folyót.
Lemondok a poklomról, ha te feladod, hogy mennyesíts,
szivárogsz egy parányi poklomért, és a végén úgyis csak
nézzük a folyót. Néztük a folyót (félek nézni majd)
a körülményeid; de érdekelnek. Véred és időd egyre megy.
Nem megy el; nem csúszik hátrébb ebben a senkiben. Ne siess,
nem attól szeretlek. Gyorsan kiengesztelődve, ülésbe préselődve,
akár egy repülőgépbalesetben. Csak az meg idő csörgedezik:
hirtelenség és lejárat van, akár egy korty tejben. Gyűlölhetsz,
erjedhetsz, mint egy gyümölcs. Akármi. Nem ez a lényeg. Én is.
Figyellek. Figyelsz. Lapulsz, mint egy szelíd vad, pedig nem lelsz
kiadós zsákmányra a félelmeidben. Csak valami trehány módozat marad:
a színtelen-szagtalan hagyaték. A préri puszta képe a maga szikár
elvetemültségeivel, ahol a szemlélet és a szemlélt vidékké védekezik.
És valamiről azért csak tanúskodnak ezek a földbe vájt üregek.
Hogy mindenki támad és lapul, és bármivel elárasztható. A jóság
egy asszó. Veled lennék a leginkább, fentebb minden felhőkarcolónál,
de előbb nézz szét lent, a bányáimban, és ne azért fürödj, mert illik,
vagy mert jól esik, hanem mert hozzájuthatsz az ipar friss öröméhez.
Majd ha egy húsevő növény rögeszmésen áttér az állati húsra,
feladja a kürtőjébe eső legyeket és mind megissza elevenen,
akkor a gesztusaimmal szólok. Húsbavágó élmény, szívbetépő.
Idegileg minden kikészül. Többnyire közölhetetlen, hogy bárki
hogyan alkalmazza a magányt, amikor társra lel. Túl sok aktát
töltene meg. Poklok mennyei árján fogna fel egy-két cuccot,
"eszek, italozok, néha szeretkezek", gyakorlom a magányt,
de azért hamuzz. Igyunk a társasságra, a másikban fellelt
olthatatlanságra. De nem verhetem fel magamból az alvót,
a se bántásra, se szitokra, se szókincsekre érdemest.
Rossz szavakat használok. Valami Budapest az életem.
"Kitépném az a szíved" - morogja egy járókelő a fáradt taxisoknak,
miközben a Bosnyák téren aktatáskák zuhognak a földre, és a görög
vagy török teremőrök a formátlan templomokba vonulnak.
Mert a reggeli busz idáig dőlt el. Nem szivárgott ki ezidáig
elég látszólagos köd. "Óvszer nélkül akarlak szeretni."
Kötőszövet nélküli szíved, agyad mélyéből eljutni a fehér,
steril alapcsontig, onnan a Grál üregéig, a hanyatló ész kötegéig.
Oda, amiben lehetőleg tükröződsz. Félek a kódok halálától.
Pedig azt hiszem, közeleg a határ. Egy csípés a cserjés mentén,
és a vonalmenti urak máris bő fénnyel pásztázzák azt,
ami felügyelhetetlen. Nem tehetnek arról, amit látnak.
Minden ember egy-egy hosszú mese, rövidre zárva.
Mint a foci, amit utálok. Valaki mindig győzni akar,
majd látványosan veszít. Végül egál, és az nem rossz játék.
Néha fölösleges. Akik a pálya szélén a gyepet nyírják,
vörös háttérben sárga súlyú angyalok, azok a fontosak.
Egymás tehetetlenségének néma kürtői vagyunk.
Van Gogh semmit nem tudott a fülről.

Fajelmélet

2011-12-18T04:12:00.009+01:00

Egyszerűen lehetelen fehérnek lenni.
Mindenki harákol. Szénlapáttal ró szép
kűröket, vagy az egyszerűbb mondhatnámban
kanyart. Mondják túlélő ívvel a beszéd szégyenében,
és már tehetetlenül néznek egymás szelíd,
istenragozott, pinanyalt, faszopott szemébe.
Valaki mindig lesz, aki a sarkadon áll,
és ráérsz arra, hogy viszkess.
Akár a tyúkhúsleves az aranytorokban,
akár akármi. Majd hörögsz és kotkodácsolsz
"Meg minden, amit elmondhatnál."
Csak a szeretett fűszer ne üsse át az annál
kétségesebb gyomorfalat. Az élet titka, hogy
arcot nem kell növeszteni. Próbálni szabad;
sikerrel, egyengetéssel, veszteséggel. Duma lesz.
Háborgó idegfasz, meg innen, meg onnan.
Aztán a nyugalomhoz mit is tegyen hozzá?
Vereségem teljes: nyereségem kúp;
eltorzult, néhai módon lelki vereség-seggbe
"Jöhetnek ők meg akkor itt, ifjan, öregen"
meg így, meg azok. És úgy. Fájó léptek,
ahogy legyintve elandalognak, morgásuk
mélyén mindig szelídség, de az, ahová
vackolódnak, na ott nem, nem akarsz.
És az észrevétlen véres kaparás,
az adatok hajhászása, baszakodásban
a tetves csapkodás. "A jólét". Ők úgy, se úgy.
Nem ámulnak el. Esznek, dolgoznak, hisznek.
És amikor senki se látja, őket illeti a címke,
a metró, a gardedám oldalán, akkor úgy zokognak,
mintha nem tudnák, hogy átkelésük mentén minden rianásban
az olvad acéllá, ami remete-járatukban elpuhult.
Férjed, feleséged levágta a végtagjaid. Attól még hideg.
Egy kukában legalább egykedvűen hevernek alkatrészeid,
még nem vesztetted el ijesztő játszmáidat, amit a torzó diktált.
A világ minden kanyarulatában buszra szállnak. Azok pedig,
akik csupán kúsztak, menekültek, itták dacból, és kenték
magukra a legviszkózusabb ipari zsírt, azok nem tudták,
hogy a legrozsdásabb vágányokban idővel minden mozgásba lendül.
Nem tiszteleg senki. Benéznek, ahogy te ki. Hideg kenyértöréssel
jelzik, hogy vártak. Csukd be az ajtót. Ne törölgess. Egyenesedj.
Mosdóba nem pisálunk, csapból nem iszunk. És mégis mozog.
Délceg kutyák. Hangszálaikat, nem hobbiból, kioperálták.

Betlehem

2011-12-13T02:52:00.025+01:00

Lassan húsz éve, hogy bélelem ezt a buszt. Ezt az üreset és sötétet.
A kasztni mentén a pernye, az abroncs évszak-vesztes duruzsolása
olyan ismerős, de már érintőleges. Már tudom, hol a helyem a zsebemben,
és az éjjeli utazások ából bébe, már nem olyan rövidek és végzetesek,
hogy szakszóval mondjam, nem heveny. Csak az egyik láb
a másik után, az átázott cipő súlya azonos, mellhártyán a réteg,
vagy hogyan mondjam, szinte grammnyit egyezik az a korom, amit
kifújok, mintha hallatlan nagy utazásaim tartományában egyszerre volnék
az, és nem az. Mentségnek elég, új érvnek kevés. Mint ismeretlen
faj súlya, vagy egy haldokló kolibrié, ami tenyeredbe vész,
észrevételét nem rikoltod külvilágba. Elsuhant egy kék jármű,
amiről már nem integetsz. Hatalmas szárnyak igézete volt akkor
a legpuritánabb éjszakában. Minden mezsgye egyszerű fénytörése
egy-egy jelentéktelen híradás zokogásrohamába se veszett,
csak valami állandó készenlétbe, ami az se, ez se. Pedig
"ott húz el, ijesztő." Sóhajtod, következő életemben legyek
rendőr, de ne a jó szolgája, csak valaki, aki későn kel, későn fekszik,
betérhet meginni valamit a felelős sarokra, amúgy meg lépkedhet tovább,
anélkül hogy híre-hamva, jövője-múltja, neme-póza, vagy bármi kemény
irata legyen. Mintha a semmi őre volna azzal az iszamós felelősséggel a kabátzsebében,
ami egyaránt lehet egy összegyűrt jegy, vagy egy marék szotyola.
Az mindegy, hogy jegyet sose veszel, és nem szotyolázol. Úgy fordít majd ki
a következő zebra, hogy mentén lősz a pocsolyába, ahogy akarsz. Szóval
a járat elsuhan. És nincs már rajta. Nem maradsz le többé.

És ahogy fellélegzel sötét álmaidból, szinte irigyled,
sajnálod, hogy vagy, nem lennél vele. Így alakult, ellenkezőleg.
Csupán nem érted. Tejet veszel. Félsz megmondani neki. Vered az arcod.
Sose nosztalgiája, nem is emlékszik a biztonsági féregjáratokra,
se amikor rágta magát a saját ébrenlét egy-egy dobható áramkörén.
Aztán nézelődő elméjének ellenlábasa lett; szorongásból jogosan;
könnyen és alkalomszerűen. Még se tűnt el. Ott alszik, ott van.
Megfogant. Lekésel róla. Sose volt semmi ilyen könnyű.
Mintha cserben hagytad volna, akit kinőttél.
Nagy-Britanniai sírokban figyeltek meg hasonlókat,
furcsa pózokat, a lezárt fedél után mozogtak, és úgy fejezték be.
Ezek rémhírek, szokásként elterjedtek a kontinensen,
némelyek a koporsókra csengettyűt szereltek.
Szép idők. A halál bizonytalan volt, és átok hárult
az orvosokra. Állítólag irtózatos szenvedésről árulkodtak
az arcvonásaik. Élve eltemettek; mert előtte
azokra a járatokra felszállni volt nehéz. Csengettyű se volt -
se fel, se le - de mintha felrepedt volna egy ín, kitört a kerék,
a szofisztikált erőfeszítésben finomkodni fölösleges,
durvulni meg nem ér. Sajogni lélegeztek volna le;
valami cinkotai puszta ködbe. Igazából sose-vissza.
"Mért ilyen hideg. Mért nem jó itt és most? Mért is kéne tovább?"
Merrém hajnalodik, ha úgy se mellém, nem adódik?
Öröm volt a fázás. (Adott, kunyerált cigi) szimpatikus átlagosság,
a kötött vándorlás vitorlái. A mosolynak álcázott egykedvű gyűlölet.
A sietős kísérlet jellemzői: komótosan nem rejszolunk.
Akik nem mernek aludni, van egyéb jobb dolguk: semmivel sem eltérőbb.
De így, lépésnyomban, lepuszilom, a hálát. Ahonnét nézve egykori sötét
járatom húz el; minden világos. Sosem éltem szebb kényszert.
Egyetlen órámnak tűnik ekkor, ami akkor tíznek se mondható.
Telhetett rá tíz ív, vagy sok-sok év; temethetek, imádkozhatok;
sose leszek iparilag korrekt. Nem ez a kérdés. Hanem kintről nézni
most egy bel-, és egy ügyosztályt; a kasztni belsejét. Parancsaikat,
az antitézist, így is beléd jártak, jól vagy rosszul teljesítik,
hogy eltöröljék saját személyes emlékeiket. A reménytelen biztonságnak
elegendő súlyos romantikája van; de a környezetedben csak a gesztus,
lisztes kolibriszárny, csapott, gyors észlelet (ennivaló röptét hintse)
pocsolyába lép; kürtőből iszik. Mosolyog. Ujjával szelíden dobog. Sír.
"De lépni kell" - még ha fel se száll. Szívélyes, sötét járat ez. Lemaradsz.
Se bel-, se külváros. Külsőségek, belsőségek. Eszed töve puffad,
felhámjaid kérge titkos, száraz szorongás. Tájkép esztelen nyugalma,
nyerge tiszta, egyenetlen, a szőrt leszívva, zsírt feltéve, tekintetét leszögezve,
nem keresztülvihető - zsigertől irtózik: csak belép. Szeme sarkában
a skanzen. "Itt elvileg". De hát nem állsz a lábadon, csak remegsz.
Egy örök beszélő fegyver, ebből eredeztetnéd, ki volt lent,
ki volt fent, ebből vagy evező-gróf, és a szerelmedet,
mint táján a porckorongnak, orosz régiség fedelén száraz jégnek,
Lada lábán a téli szőrme: heti hangvonásaid: még mindig élsz.
Ezért késel direkte egy járatot, valaha minden vágyad oda vitt,
volt merszed felszállni rá; aludj. Szomorú, nem tévedés. Zoknid ázik, nincs hideg.
Kibírja hazáig. Az üléseken sötét, fej nélküli zubbonyok. Suhannak
a kérlelhetetlenségbe. Oda, ahol nincs túl sok járat. A férgek a táblák
idejében szilárdak. Ez a pillanat most sok. A semmihez nincs túl késő.
Fehér szőrme alatt a lebegő, biztos égtájak felszakadnak. Elrugaszkodsz,
elérkezel, éljenezel. Minden túl korán volt, a helyén. "Ha lemaradok"
elérem - (legfeljebb hálálkodik). Kimérem. Egyébként meg ragyog:
Karinthyzik (gyalogol, leépül humor nélkül) egyetlen kórházra, pár kilométerre,
ahonnan született. Akollal, akarattal. Aranyosan pár karáttal,
centivel, grammal. 0-ás vércsoporttal. A busz megállt. Ő intett,
hogy le ne álljon. Mondta, hogy "gyere". Szeme süvöltött: ne szállj fel.
A benzinszaga. Esett az eső. Továbbá. Minden tompán tükröződött.
Decemberben ilyesmi ritka. Érintésre se méltó. De néha jól esik.

Telefon

2011-12-10T04:25:00.012+01:00

üzenem
ezeknek az üzekedő lejtejű
rendíthetetlenül steril, a templom körül csak a fény átaBOTÁBAN
tamponáló, hát ezeknek millyennek, hogy nem olyan.
Egy súlyban vagyunk. Egy a testsúly, egy a haj, egy a hátizsák.
Egy nekik a Moszkvics. Ugyan, faszuk sincs.
Mert nem a templom előtt kifaroló seggárok,
a trepaNÁLT TÉR, nem ez a mindössze messze nem maGYARÁZKODÁS.
Mi a szart kényelmeskednek itt. Van gyengéjük ütni?
Ifjak. Semmit nem tudnak a vérről. Bezzeg az okos-
telefonomat. Nem viccewlek. Félek, n em így megy.
Szeret. Szeretem. Hol van a gecibe a telefonom?
Mi van rajta? A korom. A hajlandóságom. A genetikám,
egy lassú színkód hangzó veleje, egy csönd leszedált kiáltása,
ami körül kádár bölénye, mhorthy dzsene, csak szókészlet.
Elegem van abból, hogy senkinek nincs elege. Nem a vér a számon,
amit valaki tett, a szökőkútnál. Ő csak ütött, nem gondolt, de nem véli,
hogy áldozatként mily visztontagságos erölcseim mentén mért nem öltem.
A telefonom nem is okos. Okos a Körút. Meg a herém.
Ki adja vissza azt a sok? Ki számol el?
Nincs mezsgye; bóbiskoló tartományban van mindössze
pitypang-éberséged. Hol a gecibe van a telefonom?
Mért vérzik a szám? Mért nem kúrok, térdelek, zabálok?
Oktondi mosoly, súlyos nyávogás, ólomszerű zsongás
a tény: megalkuvodni nem fogsz. De épp ezért, te geci,
add vissza a telefonom. Mert az nem státusz szimbólumom.
Megkerestem érte, és még alacsonyabbra, m élyebbre is;
viszont te, aki rossz helyen jókor kivetted, és kombucsa-
szagú vonagló makkod dörgölöd abba a semmibe, amit elvettél,
akár vissza is adhatnád. És mindezek tetejébe megbocsátok.
Aki vérbe ütött a templom mellé az nem tudja milyen jó.
Undorom elől menekülve, költészet, ahogy él. Zöld, sárga, kék.
Csak mért volt tele gyűlölettel? Nem. Én voltam tele.
Itt mind a két végfél nyel. Az egyik a csap alá áll,
a másik nyitja, de ez se, az se oly igaz,
mint aki alá áll, vagy fölé,mellé; nem. dehogy.
Nekem most nagyon fáj, hogy valami történt.
Szinte ölni tudnék. Ahogy ott fekszik, magyaráznak neki.
Ezek a geci részegek. Kistestű gyilkosok. Elhájasodott lelkek.
Jöjjenek ide. De most mit nézzenek rajtam? Maradjanak
egyedül. Nagyon nagy tanulság, de nem nagy ügy.
A kiengesztelődött színek mögött mindi van valami szükség,
a sikoly mentén egy néma, szorongó értelem.
A csönd mögött, ha megnézed, a másikat, nem hazugság.
Micsoda olcsó, egyértelmű rejtjelek, miféle köldök?
Szivárogsz, van egy felfogása; rendszered van, elég
lágynak bizonyul a kód. Szájpadlásod alatt gótikus csillagok,
vak szódásmesterek hergelődő hengere pezseg heréidben,
lovak rugdalóznak, pumák ügetnek, szürke szikla mélyben,
tetszőleges vágy. Haragszom rád; mint fáradt körte télen,
patak, síkság, télen ez csak édes viszontagság. Ketrecek,
vadállatok által rázva. De a gecibe. Szivek; hol a gecibe
(éhes vagyok; működni; szeretni) hol a fas, enni,
fasznak loptad el a telefonom. Mit kezdhetnék ma is előröl?
Minek mennék úgy neki - fog a fejed, nehezék.

E.T.

2011-11-24T01:46:00.000+01:00

Fehér. Sűrű lepedékkel fújja el,
ami a sarokból annyi éven át. Elviselhető.
Hogy a föld barna, a repülők repülnek, a hagyma
síri, Sheraton, valami, föld, ugye milyen csőd?
De szép a zene. Dzsungel-agyad van.
Vér, ideg, temetőhely, parkolóhej.
Mi a nemem? Hogy kell meghalni?
Annya!! Segítse (ne a nő). Apa,
lapockáidat lapogatva és urnádat rászorítva
térdbakancsomra, nem kérdéses, nem végletes,
semmiféle, amit ez a sok ostoba.
Sokmillió zuhanás. Az anyák elterültnek,
gallyat vezessed, urnád nyisd. Annyi
(ijedelmeden túli) alkati. Hazudsz?
Fasztudja. Kényelem. Transzcend. Biznic.
Bataille. Nagy Feró. Deleuze. Deolly Buster.
Szomorú az, amikor minden azonos. És a mosoly
sarkában az az apró, szívnyi, ehető és letörölhető sötét,
olyanoddá válik, mint egy fenolinjekcióelőtti bőr a mellkason.
Mosolyogj! Ne bazd el... Kérdés? Állítás.
Mozogj. Tessen egy kicsit hozzáedződni.

Sand

2011-11-14T04:20:00.016+01:00

Inkább gondolok rá,
aki az utóbbi tizenötévben futólag megtestesült,
minthogy feladjam azt, amihez közöm sincs.
Úgy tűnik, mintha tartogatnék valamit. Pedig nem.
Csak egy kis Romet, egy Cukorsüveg, egy ciki sapka
az Újpesti uszodában, kakaó a fülledt büfében,
a téli benzinszag újpesten, apai autók kipufogógőze,
majszolás az anyósülésen, hasmánti hálahő.
Széjjelvert bőr, vízfagy, akol-meleg hazaút.
Volt egy oszladozó macskatetem ott a mólón,
hasnyála sárga ínfonattal már nem élve folyt a Dunának,
amikor a kajakosokat figyeltem, de a Dunának
akkor már benzinszaga volt. Kicsapódó hullámaitól
undorodtam akkor, a vízkontakt elképzelhetetlen volt,
ott a Dunával. Shakespeare ipari kenu éje kell ahhoz,
hogy megszeresd. Egy zsírgyári orosz autó
az agresszív apai öröm köre,
ez volt akkor a Diesel, a Westend, a Wiesel,
egy vadkerti, szépkeleti raktér, ahol a nehézipar súlyos
üledékeként lépkedett a Váci úton a tolófájással
a legzsémbesebb járókelő. A MÁV-kórház anyám
keltett bennem egyfajta bűntudatot. Karjaiba vett.
Ölelt. Puszilt. Éltem. Méhét ottan háromszor is
meggyötörték, ép szüléssel, angyalcsikorgással,
vénkori szükségszerű anatómiával. A túléléshez
mindhárom se kellett, a boldogsághoz meg már
egy is kevés. Karácsonyfadísz, Pálmaház
babérkoszorúkkal, bébiorrszarvúkkal, trolik zajtani
keszonbetege, a fény, ahogy eltörik, a szuvas fog
pitvarában felragyog a cukor, egy ilyen mosoly pezsgése
hiányzik abból a vasárnapi délutánból, amikor hatévesen
néha felnőttként bántak velem. Az ablakban ott volt a vörös
ponyva, mint szájszagú jászsági Lada-motorháztető,
jércemell temető, száraz tyúkszar a dunyhán, kánikulai aranyfog
pár sarokkal arrébb, és a kannás Kálmán bádogos mosolya,
ahogy a vak szódástól hozta a Morgó mellől a szikvizet,
miközben a számomra is úgy tűnt, ha nem is értelmesebb,
de egyenesebb az élet. Elfér egy ilyen általános gépen,
azon a büszke tárgyon, igáslovon, Manaus fölött bukó-
repülésben, még nem a welcome pálinkák hullámvasútján,
még szerencse hogy a felnőtt megtanulja befogni a száját.
Szuterén-száritkozok a Nyulak szigetén; leopárdmintában
zuhan rám életem első ködös hajnala; tanú rák a fák, "amely alatt"
Arany-sikolya, azok a rohadt, büszke, sipolyos etiópok...
évezredes fák orgonamély keleti kéjnyögései, szép, simogató
szára volt a fáknak, láttam sajogni a földet, ami itthon
porhanyós, romantikus üledék, ifjonti földtani súly.
Ez a mondat rokkant. Hogy van az, hogy akkor láttam,
éreztem, ami kívül ég? Bennem már be se lobban. Apám taposta,
ahogy a gyárból lesiklott friss szovjet gáz apostola,
egy cet-kék Skodában bőg a korai motor, anyám
vajúdik, tágra nyílt bukórepülésben a három, mínusz
kettő semmi, anyám épp terhes egy halottal, apám
alkarján radioaktív szőr: imád vezetni, szarik ő
a saját spermájának misztériumára.
Harminchárom éve nem talál nevet,
csak a sajátját. Az nem baj. Egy francia-
kulccsal teniszezett Párizs körül, lebeg a fém,
mint Chagall gyomrában, és a trolivezetőnek
a frizurája, akivel '89-ben együtt... tettek dolgokat,
még mindig nem értem; mért focilabdázott velem,
ahelyett, hogy elmondta volna az igazságot, de hát
elmondta; ne legyek álnaiv. A Skodában, ami szép,
az a kék bálnaív. Apám ütközött egy Trabanttal.
A Trabant összetört, a kékbálna feldőlt. Anyámból
még alúl folyt az én, az én nem konkrét maradékom,
a gyári zsír, a gyerek körüli burok, az út megtételének
ipari kamuflázsa. Szerintem apám csak alázatból dőlt bele
az összetört Trabantba. Az a kocsi úgy követte szőrös kormányát,
minden öntudatlan rezdülését, akár egy szimatra mozduló kopó
a mosatlan kézfejet. Mert a KGST volt Mr. Daisy híthű sofőrje,
amitől én lettem apám helyett az apám, és felneveltem magam,
én a szuahéli néger, távolugró homokágyak spiritiszta koszhadéka.
Erre anyám még harminc éve nem mond semmit, és most végre
úgy üzen, hogy már van. De még nincs. Ebbe azért beleszakadok.
Az a V8-as motor. Mint Oravecz öregeiben az alapjáratok. Igen. Fa.
Fény. Nap. Szekér. Nem sietek. Maszatolok az ujjaimmal. Füvek. Fák. Füstök,
eleget voltam kistarcsai vérdonor. Szappanszagú orromban az ujjam,
számomra már tűrhetetlen. Nem sírok, nem iszok, nem rajzolok
baglyokat rémisztő elíziumra, inkább izomlazítót lövök.
Évekig egy cellában töröm a magam horizontját.
Székletalapom van. Rajongásig. Tudom hol. Vonzódom a vonatokhoz
(mint anyám a birkózókhoz a BVSC-uszodában) ott hajt fel a troli,
a Csáktornya parkból: Nemcsák Károly nem ott lakik.
Nincs erőm bőven. (Elkapom a fejem a Kombínó elől).
Tüzet akarok rakni. Tüdőm elég, hogy felfújjam a matract.
Nem tudod, hogy akik... Szerintem meg nem gáz;
gyönyörű a vidék. Elképesztő csordák sugároznak rinyáló
emlékezet nélkül. Asszem lassan összeomlok. Ezen nem segít
sok váladék. És nem is segít semmi. (Gyönyörű eleve a neve.)
Nem tudom, mi fáj. Sokat se láttam, "nem fáj semmi", mondja
Péterffy doktor, (nem ipszilonnal). Kívánok, jónapot.
Temetek, szeretek, kapaszkodok. Nevetséges, amilyen
elengedésben szimatolom azt, hogy kapok egy-egy napot,
és hagynak, valami hagy, legmélyebb öngyűlöletem terheként,
válság-világosan. De hamvad el a szív. Más meg sírásba, röhögésbe.
Alapvető szerető tükreim félrenéző mozgáskényszere
a legalapvetőbb sajátom. Kutyákat szopok. Ezért olyan érzés,
mintha a Szent András törésvonalat viselném a mellkasomban,
és noha ígérem, hogy soha nem fogok svájci tenger-
szemekben fürödni egy túlhevült golfparti után,
még lehet rög a szívemben, igen, nekem is van.
Inkább a temetőben. Rögön. Képen, könyvben, huzalon,
és azokban a kasztnikban, statiszta lakásokban, cellákban
és urnákban, amiben hamvak, s tiszta múlt, gyökerek és
emlékezet van. Nem egy pont vagyok, aminek nincs
kiterjedése. Van egy jelmez, amit egy földrengés rángat
ki a fiókból, egy felrakhatatlan lemez az összedőlt házban.
Nincs rajta kegyeletsértés, megy el az űrbe. Nem menekülhet.
Hiába BVSC, nem ússza meg. Kutya nem ugat ilyen tisztáson,
hold nem süt ilyen kamutin. Apám kocsija dögkútszínű, esszenciálisan
karmazsinvörös, festőnevű hetedik kerületi utcákat jár vele, fűt,
gyalog már nem bír magával, hetven fölötti rezidens macskák
hugyozzák körbe farostlemez botját, haldokló bohóc,
a saját színpadán, mióta protkója van, és végre eszik, vezet,
de nem vodkázik. Ilyen az alaptermészete, csipője platina,
mitikus fasza narvál-szurony; ezért enerválta anyámat.
De elég a család. Földönkívüli út, balerina-ösvény,
egy bemozdult anyajegy körül a terjengő sötét.
De pont arról az emlékről, a halálos eltérésről
ne beszéljünk. Micsoda idegesség forr a város szívében,
mintha az odaégett koszt sose készülne el. Mindenki fásult,
agresszív, dehogy. Számtalan számolás alól menta lejtmenet,
az azonosság, amihez érdekem nem fűződik. Szomorú vagyok,
baljós tavirózsa, halott zongorabél, amin most sírnom,
röhögnöm kell... Fischer Annie hanglevese, és a Skodák,
feltételesen. Lada-hívő vagyok, már a nyugati gyári zsírral
kenegetem magam, egyszerű akarok lenni. És konok. Ipari,
akár az apám. Gyalogoljatok! Mért nem láttalak lábon?
Mért nem mész körbe? Kurva Budapest. Szájhősök
panoptikuma volna, de itt már a prolikban sincs elég
éjféli elegancia. Évszakok döbbenetében telelsz, nyaralsz,
nem tudom kérem szépen, mondani, hogy mennyire... hazudnék.
Nem akarnám, hogy a szavak mögött bármit pazarolj rám.
A Király utca se szép a kihalt Ligetből nézve, és minden sarok
repedt felföld. Minden síró ember beton-langyos. Messze
attól hogy konkrét kemencében hagyjon sülni. Aztán eltép;
egészed épp így neveled föl. Nem nevetés az. Erről majd
egyszer sokat mondok. Akkor majd már mit nem ér. Nevelés.
Szerintem a Semmelweiss-klinikán az az okvetetlen galamb
azt üzente a virágcserép mögött, azzal a szép majolika-zölddel,
a forgalom jelentéktelenül sátáni, színkódos zörejével,
hogy igen. Ne ennek láss. Ez nem én vagyok. "Látod fiam,
én nem értek hozzá..." Látod anyám, milyen szép a Nap.
A te tiszta tejedből kiválva lettem fertőzött, kátránnyal teli,
de az sosem volt a te dolgod. A te dolgod csak az,
aminek én se tudtam megfelelni. Kezed se nyújts,
úgyis elérem. Sosem voltam kívüled. Pedig van elég hely,
kint is, talán. Életben, nyugalomban.
"Karácsonyra egy zacskó homokot
kérek tőled a fogaid között."
Igyekszem addig elrágni a sziklákat.

[photo: Sand Dunes in the Sahara by Vangobot]

Beszéden szívből kuncog az ördög.
Ne okozzunk neki csalódást.
Mert lehet, hogy a végén ő nevet.
De mi már közben vigadunk.

My

2011-11-12T04:47:00.013+01:00

Nem tudom.
A várost ismerem, mindenki ismeri.
Nem mentem el, na, hát nem. Most minek?
A fiók a kezemnél, nevetséges zörgés az állandóságom.
Hogy kocsmákban szerelmeid smárolnak, nők férfiakkal,
férfiak férfiakkal, nők nőkkel, férfiakkal nők, nevetséges tenni
szóvá eleve. És a látvány se fűtött, csak a tett belsejében a jogos,
vihogó, zokogó elégtelenség. Ellenség, az ülés, a terep asztali
gond, ahogy a fények, az abszolút fehér, ami már hajnal se lehet.
Nem maradhatsz hajnalig. Egymást faló testek? Éreznek valamit.
Sose az a kérdés, hogy ki mit érez, hanem hogy hova megy.
Mit mond, mibé vétet, hová megy el, honnan szűkölködik,
a szükségét végző vadállat, a swordfishtrombone.
Olári hazugságok között a maga rothadásában átlátszó, koszos,
nyilvánvalóan szerethető, akár a városi körutak, akár tétlen sugarak foglya.
Nyilván zokog. Meg elmondja, mit akar. Teste vonaglik is. És a lelke szikrázik.
A múlt? Szinte siheder. Elemében van, amikor arról beszél. Ha hallgat,
az is ismerős. Szőr övezi. Izgatag érzelem. Genitáliák csődje és megadása,
a nyitottság vereségén belül az a szép, nyugodt, idióta csömör,
valami forgalmi vigyor; agy dönti el. És akkor leperegnek,
ott tényleg bot van, rúgás, betört orr, vér a hüvelyvizsgálóban,
ezért nem kell enni. Hányni? Kamasz dolog. A komoly hányással
már felépítésed hitetlenségének szakadó membránjait kísérted.
Hazug szavak, ha teli a tested. Nem. Csak bázisod van. Becsüld meg
a bázisod. Onnét ne pofázz. Ne vonagolj. Egy szót se szól az ivásról.
Még mozogni se mozogj. Jobban teszed, ha hallgatsz. Ne engedelmeskedj.
Menj a reggeledbe. Kelj fel. Nézz körül. Növények. Végre. Növények.
Hagymát lehelsz, spermaszagot, hüvelyvért, koszmós hajad, apai-
anyai kocsijaid halotti zsírját, ellen-városi akaratod naturális, de fedett!
szabadkodó örömét. A butaság egyik nem megvethető vállfaja vagy.
Oktalan és iboktalan. Tele jó szándékkal. Hát-pillanattal, mezsgyével,
valami hős, szekulárum, szekulórum, ez a sok szép tárgy, növény, ablak,
ez a sok fölösleges, de szerethető kérdés, ha térded beütöd,
kibicsaklasz, megficamodik a lelked, ez már túlzás: van aki kérdezi.
Neked. Nekem nincs. Tőlem senki nem kérdez semmit.
Én improvizálok. Hajat növesztek. Van öt feleségem. Kutyákat szopok.
A Biblia nekem szakaszjegy. A zubbony sötétkékjét félem,
állandó testvihar. Kívánom, akit szerettem, érinteni nem merem.
Utálom, aki szeret; testem nem tudja jóvá tenni és a Folyosó
az egyetlen út, amiből mindenkit le kell ráznom.
Túlságosan szeretek. Nem fűződik hozzá érdekem. Meghalni
nem akarok, pedig illenne már elviselnem. Nem lehet elviselni,
testtájak, szavak, sorjáznak. Már nem tudom mit beszélek.
Hányni akarok. Szeretkezni, imádkozni, nem tudok. De tudok,
de nincs kivel. Akivel meg van, az nincs velem. Jól van így.

Fog

2011-11-04T03:59:00.020+01:00

Olyan ez a város, mint saját önző mértékem. Egy díszlet, amibe nem találok semmit, ami kiragadhatna abból, hogy magam se legye az. Díszlet. Háttér. Előtér akár. Léptékfüggő. Próbáltam ma vagy tízszer esemest írni, a méltől rég elszakadtam (volt már vagy hét óra is), viszkettem egy tollért, rájöttem, olyan nincs, ültem egy barlangban, talán a fejlett belváros egyetlenedik helyén, ahol nem idióta közegben egy kurva drága fröccs mellett akár élhetném is hiteles online életem. De nem így adódott. A Csepelről hozott "fűtőelem" örömteli gondja fölött érzett tartós öröm ígérete, már a kézhezvételre rá - pár órára - ahogy ez a geci lyuk, ahol lakok, felfűtődött, eloszlott. Nem a hő, csak ami újdon. De most én itt nem akarok össze vissza agyalni, mint ahogy az szokás. Én gyaloglok. Azért gyaloglok, mert nincs szívem. Vagyis, van olyasmi. Néha, hol hagyom. Na hagyjuk ezt a retorikát. Ál-sá-gos. Most a másságom és éjjelem apogeumán vagyok, és azt hiszem nem megmenthető az átmenet. De hadd mondjak egyetlen egy tanácsot:

Kibaszottul fáj a fogam három napja. Nem a fogam, hanem valami konkrét. Nagyon jól tudom, mi történik a számban. Elképesztő precizitással, érzékenységgel és józansággal figyelem, de ettől még hagyom, mi zajljon benne. Nem sorolom. A lényeg, hogy kábé 11 éve nem hasogatta így fel a fejem valami oldalérzéki parázs, valami, ami már egyénileg ahhoz a kínhoz hasonlít, amit valaha régen (amikor azt hittem, hogy fájt a fogam) (és nagyban átéreztem az emberiséggel), nem hogy kijózanított, megrészegített. Jó volt olyan józan egyéni érvnek lenni akkor. De milyen alternatívák adódnak?

Nem fogok E/2.-ben beszélni.

(Kapd be)

Azt hittem megbolondulok. Ez nem metaforikus, hanem konkrét. Hétkor végeztem, négy éve egy esélytelen szinkronlaborban dolgozom, mintha négy éve egy nyelvi laborban élnél [E/2.] Persze vannak halmozódó dolgaim, mint minden tisztességes bádogos cigánynak, mint tisztességes izlandi püspöknek, akármilyen táj teszi a viccet. Én csak azt akarom mondani, és nem tudom elkerülni - így útólag [hány óra telte el?] - az e-kettőt, hogy: ha szar is volt a napod; nincs egy perced abból a szarból, hogy hányfelé húz az az anyátlan, apátlan, istentelen, zsigertelen, szövegtelen, pénztelen, fasztalan, picsátlan, kocsitlan, szívtelen, kenyeretlen, templomtalan, hajléktalan, hajtalan, úttalan, ruhátlan, bőrtelen, börtöntelen, iskolátlan, gumitlan, sörtelen, lábatlan, kéztelen, elméletlen, eszméletlen, sokaság. Mért zavar a sok, és hogy már késő. Mert keveselled. Nem tudsz leírni egy napot, mint Joyce. A végén. Mert a dolgok végét szeretjük. Na ezt hagyjuk. Azt se. Hagyjuk a fosztóképzés nagymestereit, meg a szanszkritoknak.

Olyan kurvára fájt a fogam este 9-től éjjel kettőig, hogy egy eleven marha megnyúzásával nem hatódok meg cserébe. Szenvelgésnek tűnik? Annak. De haggyuk az e-kettőt. Annyi fogam van gyökérkezelve, hogy egész Banglades mezőgazdasága elbújhat a búsba. Pár órája, amikor még életem része voltam, még beszéltem. Sőt, kezdődött. A tegnap folytatódott. Volt zavartak, volt vágytam helyzetekre. Most nem. Miért?

Mert az Algoflex Forte bekaphatja a Körutat. Ezt az unalmas, meddő terepasztalt. Hol van mindenki? Mindenki hazudik? Eszik a gyroszt, eszik a pálinkát? Ruhában? Sárga templomok alatt? Nevetséges.

Egyik szerelmem, akik épp szakított az egyik szerelmével ( a szerelem mércéje a hant síkjára mért "hantolás", az inverz föld-öröm) bíztatott, sőt, csak ő segített. Épp fájdalom-rohamom volt ott a legszofisztikáltabb tank-roham környékén, a Pozsonyi úton. Mi van ott? Egyszer Juga Veronika keltett kopaszon, bal kezemben egy Guinness, a jobban Tolle Mester. Fááá. A heréim még le se szálltak, mint egy Pilinszky-Antonov. Ködben nem látszik a teher. Víz alatt madár se. A szerelemről Nádast kérdezzétek, Barthes-t, meg a rokonaitok. A többit hagyjátok békén. [T/2.]

Most csak elhaladtam egy erkély előtt, ahol egyszer már meghaltam. Az idő, a tér, a mittomén, nem adta meg azt a kéjt, hogy lássam. Mint valami távoli múlt, nem lebegett ott a jövőm (amit akkor hittem szentül, hogy "történik"). Mert nem olyan. A jelenvágyás egy megrögzöttség, de legalább nem olyan szar, mint előre-hátra.

Minden négyzetcentit nem tudok hatni. Pedig olyen jó volna! Annyira elvesztettem a fonalat...

Égett a lámpa a negyediken, abban az ágyban ébredtem, méterre meg tudnám adni a koordinátákat,

beszélni tudnék mindenről, ami ott adódott. Amit ott kaptam. Amivel keltem. Amiről most

nem tudok tárgyilagosan beszélni. Mert a fogfájásról akarok beszélni.

Mindegy hol, de mivel ott volt, beveszem: elmentem 23h-kor a Visegrádi-erkély alatt (ahol meghaltam)

és kiengesztet idegekkel néztem magamra, ahogy fájdalmat növesztek magam iránt, és szeretet

aziránt, akinek több fájdalmat adtam, mint amit egy életen át leszerethetnék. Recesszió? Soha.

Mégis olyasmi. Olyan jó lapulni. Nyílni. Bárcsak tudnám mit titkolok.

És hogy az [....] irányba visz. Igen, oda. Szóval, rámtört.

Rég nem okádtam szokásból vagy piától, nagyon rég sírtam nem alakoskodásból

(és alakoskodásból is), rég nem szedtem olyan szereket, vagy nem hatott rám semmi,

ami így elvett volna a várostól, a jelenemtől, vagy ahogy mondani szokás: a múlttól.

De hát ha egyszer a tudatom szövevénye már csak tegnap?

Akkor a múltról én már nem ejtek szót.

A padkára görnyedtem ott, ahol körülvett a város.

("Eltörtük a határt. Megütötük a várost.")

Ilyen éktelen fogfájást még annak se kívánok, aki tudja, hogy szívemből utálok.

Minden zárva éjjel? Csak az erkély fölött a lámpa, amit azt súgja,

otthon van, a redőnyrés nem rendőrségi. (tudjuk, miről van szó).

Csak hogy mit csinálhat. Istenem, mi lehet vele...

Azért ennyire nem vagyunk szenvedélyesek, alulról, felülről.

Valami hibádzik. Mert ha észveszejtő fogfájásom éjszakai részeg vonala

mégis egy olyan erkély alá vezetett, ahol meghaltam,

és ahol élni fognék, de nem remélem, az már elég visszás,

sőt, egészen egyöntetű. És akkor csörög a telefon.

Én épp azon gondolkoztam, hogy nem, nekem nem

infarktusom van a Pozsonyi úton, nem meghalni fogok

épp akkor, hanem csak kurvára fáj a fogam, unom a pénz-

kereső munkám, ami egyben le is terhel, nem azért, mintha

valami zabolázatlan gyermek volnék, vagy defektusos zseni,

aki finggal hangol zongorát, egy halott csimpánz kezével telefesti

Bulgária minden konkáv kápolnáját, ahová nem ért el a Reneszánsz

Terminator-keze. Túlzás. Utálom a humorom. Szóval: a sört (még

nagyon korán volt) igyekeztem úgy inni, hogy a bal pofám rekeszében

ép fogaimat hűtse, míg a balt (ahol sejthető volt a fájdalom) egy

lehellet se érje, mert különben: hülyének néztek az emberek.

Nem. Nem emberek voltak, csak régi szomszédaim. Én is így tettem volna,

tennék, tenni fogok. Most mi a faszt görnyed ez a sálas szakállas pondró,

mért nincs mersze kiérni a Dunához? Csak infartusa van. Ó, beivott, ó drogozott.

Nem kérem nekik azt az arcidegi bénulást, ami a tudatra, szívre hoz olyan fokú bénulást,

hogy csak ő segített, akinek erkélyén majomként lógtam, majd kéjt leltem abban,

hogy vesztett apostolként, az életéből áradó köz-fényeket vizslatom.

Tuti durrant be a fogam. Pedig az Odeon mozi elé siettem.

(Már tudtam, hogy feleslegesen.) Mert mondták, hogy nincs. Nem ő,

nem te. De nekem az a környék nem is rögeszme. Ezután

jött az igazi fájás. Nem nevezem meg az utcát. Se a számot,

se a helyet. De ne menjetek oda, ha fáj a fog.

Egy órát ültem, és tudtam, hogy az ínyembe desztillált

vizet pumpáltak egy ki tudja miféle tűvel, fecskendővel.

Nem voltam részeg, de pár perc múlva kémiailag tudtam: tesztelnek.

Eleve fájdalmas az arcom. És hívő. És köcsög. Meg vicces is.

Most egyik se volt. Tényleg fájt. De ismertem a környéket,

és tudom, mi az a paradontológiai professzionalizmus,

mivel vettem már ki cisztát az álamból, még a taxisblokád idején.

Szóval ültem. Hagytam hogy hasson bennem a placebo, a lidokain.

De ez még semmi. Mert a közeg. A VÉSZFOGÁSZAT!

Harsány mostani gyökércsakra-kocsmák közti megilletődő,

finom hodály. Egy negyvenes kurva a recepción. Egyébként kedves.

Bogyorodott haj, nyaka alá nem látni a mahagónit imitáló ragasztott-

recepciótól. Egy rajztanárnő küllemű (nem beépített ember) nagyon kedves

nő, aki egy horgászmagazint lapozgat, előreenged.

"A fiatalembernek fáj! Én ráérek..." Nyálaz, surran a lap.

Éjjel egy óra van. Kapok valami injekciót a fölső ínybe.

Nem újság! Épp ez az. Mondom nekik (mindjárt mondom, kiknek),

hogy engem '95-ben Dr. Farid (jelenleg a Teve utcában kriminológus)

gyökérkezelt előszőr. De ezek itt, hogy tárgyra térjek, nem fogorvosok.

Eleve pittyegni kell, hogy bejuss. És túlontúl őszinte arcot vágni.

Esküszöm, nem basztam el. De mivel minden örlőfogam kitört (Early)

és gyermekkorom legszebb élménye, amikor egy akupunktúrás tűre

szsisszennek föl az állkapcsom idegei, csak tudom, mi az, hogy: érzéstelenítés.

Az érzéstelenítés, maga az a fájdalom, ami ellen nem kérek ellenszert.

Elkövettem ezt a hibát. Hogy érzések helyett elmentem az érzéstelenítőbe.

De a körülményekről még nem is beszéltem.

A Fogászat bejáratánál nyak-nélküli tömlőkabátosok. A szájukkal

karburátorokat utánoznak, de volt egy vékonyabb is, ő a Profi zenéjét

fütyülte, egész tapintatosan. Hamar kiábrándultam belőle, mert rájöttem,

nem más. De eközben ott volt a három fogásznő:

a bő negyvenes recepciós; csupa empátia (kitöltetett velem egy

kérdő-ívet), a kissé zömök, erotikus fehér szanitéc-ruhába öltözött

elég durván lebarnult segéd, és a betegesen őz-szemű doktornő.

Nem mese. Ez a valóság. Lüktetett a fogam. Annyit elárulok,

nem messze a Blahától. Amikor a desztillál-szurit beszúrták,

bő egy órát vonaglottam ott még. Ültem is a székbe.

Minden fehér, mechanikus, de valahogy nem kéjjel nyúltak

a számba, és a fájdalmamat meg se próbálták orvosolni,

hagyjuk a mellékzöngéket, ez valóság, nem álom.

Gyönyörűek voltak. Szinte féltem, mint egy... más helyen.

Ilyeneknek csak VHS-en és Free Nurse Thumbnail-ek formájában

képzeltem a védőnőket. aztán úgy negyed kettő körül, amikor az a fájás,

amihez képest a Körúton egy taxiban orálszülő-nőhöz hasonlítottam magam,

és bő jattal, relatív csóróként, meglapogattam a fuvaros egóját,

ott hagyott, na ahhoz képest szorongtam bőven.

Ez egy tűt döfött a számba, amibe víz volt. Ez hülyének nézte a fájdalmamat.

Panoráma-röntgent akart csinálni a romhalmaz fogamról (akik ismertek: a mosoly-fogam talmi),

majd közölte, a húzás tízezer. Oké, mondom, lehet húzni fénykép nélkül?

Nem, a fénykép muszáj, kardoskodott a fogász, majd fehér csontpor-szagú

anyai zubbonyából előkapta a (sterilizált?) tűt, amivel álszájbabaszott.

Jó operaénekes lennék, ha tartósan el mernék hízni, és kékbálna-garatnyi volna az alázatom.

Izzadtam másfél órát ott. A kijárat előtt nyaktalan feketeségek, volt az agyamba térkép,

a belváros egy akna. De aztán azt kérdeztem magamtól, mi fáj?

És itt, mekkora hazugság. És itt, itt jön a tanács.

Tizenhatezerért akarta két huszonötéves fogorvosnő a nyolcadikban

kihúzni vészhelyzetben a fogam, úgy hogy nekem tényleg fájt.

Ki is fizettem volna. De tudom, hogyan hat a fájdalomcsillapító.

Nem lennék itt, nem mesélnék. Jól lennék. Nem jönne roham.

Praxisukat (ez a szó védett?) nem firtattam, valószínűleg nem velem volt a baj,

pedig hagytam, hogy legyen. Placebo, satöbbi, meg (igen).

Vizet injekcióztak az ínyembe. Bármelyik pillanatomba rám

jöhet a roham. De valahogy most nem fáj. Sikerült elérzéstelenítenem magam,

megint. Nem is értem, hogy ülhettem be oda, egy fogászatnak öltözött

girosz-sütödébe, fehérbe öltözött masszázs-mosodába,
ahol elroncsolnak, ha nem vagyok éber [< E/3.]. Nem erről van szó.
Sose e-három tehet egyedre, e-rólad [E/2.]. Csak egy dolgos munkanap
után leírt alakoskodó helyzet. Mert igaz minden. Az erkély.
A szőke tigrisbőr, lappangó delfinállkapocs, megújhodó józan élet

bárkiben, senkiben, hülye térkép, akiben 1..2..3...4...70...80... éve,

kalimpálsz [E/2.!], huzalozva vagy. Rázkódó seggű fogorvosok,
mint hegyképződések fölött járó képzelet boszorkányai.

Esküszöm úgy éreztem magam, mint szőke nő egy autószerelőnél.

Pedig nekem csak tényleg fájt, és szakmailag kértem, hogy tegyék helyre.

Úgy látszott, ez nem ilyen egyszerű. Ez bonyolult. Fáj. Tegyék helyre.

Esküszöm, nem adom alább. Nem is követelődztem.
Kérek egy inget öt nap múlva. Jól érzem magam. Nem érdekel,
hogy nem vagyok eléggé. Nem akarok felkelni. Már nem
a fogam fáj. Van lelkem. Megspóroltam tizenhatezer forintot.
Megadom. A folyó egyik partján se jó állni. Nyitok egyszer
egy lábjegyzetet, ahol hatástalan, szótlan és nagybetűs minden.
(Olyan jót javítottam most). Te kis geci. Betűk köré rakod
a fejed. Ne dőlj be. Nincs más megoldás. (Éhes, aki szól).
Nem kell se arany inlay, se parapulpális csap,
se pulpasapkázás, se endodoncia...

Vérem szinte alvad, annyi benne a hiú történelem.

De a fogad ugye nem fáj? (...) "Micsoda?" Dehogynem.

[photo: Swan in the early morning mist, by Kim Ayres]

Hollow

2011-11-01T04:15:00.006+01:00

Most sehol nem vagyok. Nincs is baj.
De a bennetek levő sehol épp szarul nyaral.
Évedi az utcát, figyeli a fényeket, holtakat számlál
életet súlyoz, előbőrt húz nyammogva és nem fér bele,
pedig próbálja. Huncut a mosoly, vagy gyilkos. A járműn
múlik, amiből kiszáll az arcod. Ezt a labdát könnyű lecsapni.
Mert milyen egy gyalogos? Mintha nagy ügy lenne ez a lassú
Karinthyiánus rothadásod. Mert az csak mellék-kiemelt ügy,
hogy közlekedsz. Fanyalogsz, mosolyogsz, ütsz. Símogatsz.
Igazából most elgondolkodtam egy pillanatra. Csak egyre.
Nyanya-séró, sok karácsony, pogromok, rák, ez a sok rohadt
rosszul szeretett ember, akik megengedték maguknak azt a sok
álságos geciséget, ami miatt te most azt mondod, hogy.
kérdezd csak meg őket! Akár élők, akár holtak. Zavarba
már nem jösz, de valamit folytatsz, hajlamod szerint.
Ásol elő hülye fémeket, ostoba szájból kiejtett hangzók természetével,
sosem látott, földtanilag logikus égtájakon élő evolúciós pazarlás színei,
nyugalom. Szín, hang, íz. Jól vagy egyébként, nyilván.
Sose másé, csak önmagad ellensége vagy. Még akkor is, ha másban
találnál általuk gyűlöletre, szeretetre. Hát nem? Nagyon nem.
De nincs összefüggés. Tetteidben, szavaidban. Van ez a furcsa hátralék,
örökös szereteted, önzőséged, lebegő megvetésed, átlátszó homályod,
ami messze nem sorsod terhével teljes, és nem is a könnyebség ballasztját
rikoltja át ezeken a gyönyörű, kövér, vézna, kinyalt, leszült, autóbalesetes,
mentőkkel élesztett, tűzoltókkal mechanikusan kivágott roskatag kurva
testeden. Az a buzi mosoly az arcodon. Ahogy már nem sírsz, csak önzően.
Adósuk vagy. És alantas, ahogy halottak napján azt hiszed mindent megtettél.
Hát nem sokat. Gondolj bele reggel milyen olcsó. Nem folytatom.
De akkor mi? Mi szabadul el? Mindenszentekkor? Nyilván nem arra hív
a dátum. Túl egyértelmű volna. Nagyon ellene se mégy, bár ment;
kedveskedéshez ért az ember, az inger foka szinte megközelíthetetlen,
szemed szikrájának kifolyó vízén belül üssenek össze összepisálásig,
verjék ki a szar, és ez nem szleng, puszta ártalmatlan gyakorlat.
Az előjelek egyre is mehetnek. Nem tudnak. Nem fognak. Szar lesz
így is úgy is, és meglesz az örömöd. Minden különbség jótékony botlás,
szinte hörögve mondanád: hogy nincs. Sírást hív elő. Barlang. Tűz. Víz.
Anya. Fasz. Levegő. Megadó gerinced, kórházak neve. Az autód rendszáma,
lelked mása. Halott gyereked; vagy épp az élő: rendszáma? Milyen szám?
A lehetősségeké? Nagyobb léptékek türelme majd állandóan ott őröl,
de mi ez a sejtközi nevetés. Mi a mosoly. Gerinced hajlása alatt gerezdnyit
garázdálkodik a nem-szó-picsa. A kényszeres bóvli, ahogy az leszel,
hogy teszed, ostoba vadkan: semleges agyi gyűlöleted kiszolgáltatottja.
A jelzővilág szánalmas súlyozású, nem tétre megy. Túlontúl sarkalatos,
épebb minden ennél. Tagadásod tágas, teremtetten véres mosolyt csal elő.
Fertő születik: olyan rossz nem lesz ez, nyilván nem lehet több.
Tántorogsz egy keveset. Ki is hazudhatod magad. Gyors vagy, gyalog,
utazhatsz sokat, mint métely egy gyolcsban. Hallottam az európai temetőkről.
Régen meggörnyedtem mindig, de sosem szertartás szerint.
Felöltöztem, levetkőztem. Felöltöztem. Levetkőzök.
Mert minden tekintélynél fontosabb az életem.

Eagle Eye

2011-10-28T04:05:00.014+02:00

Sashalom. Olyan mint egy pogrom. Madártemető.

Sok sas. Aushwitz. Fájó lég, bukó eledel. Valahonnan lehullanak.

Nézed, mi jön az égből, hull alá. Nem a Balaton, Sashalom.
Hitchcock nem barnul, nem őrzi a népiességét, és stopposnak sem enged,

nem madár. Ember és trehány csalódása. Ha útszélén állsz,

ha felveszed, egyre mész. Sstopposként és poggyászvivőként.

Sashalom. Meg lettél villámcsapva. Beléd basz egy-egy ismerős

földrész. Azt mondják, "vigyázz magadra". Hazudnak. Nem féltenek.

Fingjuk nincs, mennyire nem félelmetes. Settenkedni tanulsz tőlük,

nem érted, mért nem mehetsz kihúzott derékkal. Mert beléd

csempészték a zsíroskenyereket. Elég ok az. Kokain. Átbaszod

őket az erdőnél, amire rárettegünk, rengetegre rettegünk,

erre lettünk eleve beetetve, teremtve, hogy nem kéred,

kinek ki az a tetve, ahogy szégyelled, hogy fáj a térded,

le lettél teremtve. Ki tette? A pezsgőspoharaid.

Romjai kiállnak a könyékből. Mit tudnak ők

a ködről? Nincs nekik HÉV hasmánt-iránya, 0-fok-

fertő, lehellet, egy romantikussá duplázott tévedés,

két gyerek, két kurva elbaszott betű a nevető síró

semmiben. Feltevés: „hogy basznák meg azt az éjszakai

buszt.” Kihalt kerületben benzinkút, nem rendelet.

(De nem is erény nem odanézni). "Na odanézzenek,

ne dohányozzzanak.” - Magának kérem fingja sincs,

nemhogy illatos dohánya: „Hányok tőled.” (Nem őszinte

ember). Ezt csak az ősz okozza, magasfokú favágás,

hadd mossam ki, zuhanó gallyak a dzsungel közepén,

te rohadt alpinista. Altest, hadd jajgass: hadd hulljon

ha már a sarkából mint egy tubus kecsöpből a vér.

Lábszagom. Se a telefon. Se net. Szerelem. Várj. Lehajtom

bukósisakomat. Se gyerek. Ifjú szerető, arab, szidja az öregeket,

se ők öregek, sak szidják az ifjakat. Irigylem, hogy ilyesmire van

még idejük. Elviszem a balhét, ha lehetne, messzire.

Közelről sins netem, se telóm, szétrúgtam haldokló modemem.

De hát ezek egy faluban vakaródznak? Most mit adok el én.

Természetesen a temetéssel. szívvel, verssel. Semmit,
csak a pillanatot. El akarom rabolni a lelked. El akarom venni,
eladni, mint egy elágazást, amit nem érdemelsz. mert te még
utálod a tested, és a használatod smmis, érzelmes. kopásgát.
Meg akarom rágni, telizokogni, belebagzani, ráverni olcsó, mosdatlan,
szótlan, eleve a fogaim. Ott állsz a sarkon. Évek óta ott alszol. (Kisoda?)

Elvileg szerettelek. Gyakorlatilag is. Beleszívódtál az árnyba,

fény voltál mindig is. Szarsz a templomokra, zsíranyámba.

Szétverem a modemem, nincs netem. Nem hogy kajám,

jaj, kajám az van... Húzom a múltidőt, mert visszajött.

Nins nyugi. Sashalmi zsíroskenyér. Gyár. Sört is vettem.

Veszek dolgokat. Kölcsönzök. Megveszek. Zsarolnak itt-ott,

hogy szeretnek, hát nem kiábrándító: pilótakabátod szép.

A gesztenyeillat, a sülő tök, a fogsikorgatás, a tibeti füst

a padlón; az az örök szerény gyufa. Tűzeid lobogó haja.

(Hogy lehet ilyen szép a Biblia?) Úgy hogy végem. Nem akarok

temetni, élni, lopni, szeretni. Óvszeretlek. Anélkül,

hogy eretnek. Méhed rajongó eretneke. Eret vágnék.

Gyermek. Óbor folyna belőled. Kóbor furulya. Tigrincs.
Nincs iszlám, se áram, se Al-Szalámi. Szarom le, ha vérzel.

Nincs anyag benned, amit ne nyelnék, el, le, köpnék, nyel-

nék, köpnék, nyelnék, el, le. Nem akarok fuldokolni.

Hápp. Nem bírok víz fölött lebegni, le, fel. Nem
akarok, nem tudok. Se többet, se kevesebbet.

Elv

2011-10-26T23:48:00.024+02:00

Elfelejtettem, amit mondani akartam.
Ti belőlem indultok ki, és magatokból.
Nincs transzcendens megelőzöttség.
Nincs geneológiai öröm. Fogj egy ásót.

Hiába veszel meg a cébéába,
hiába üres az életed, tartalmas
az áramlás. A halálod.
A halálodról nem tud senki semmit.

Se a férjed, se a kallódó bakelited,
se a haldoklóid. Se a mechanikusaid,
se kocsid, se a Krisztus.
A halálról egyedül az a leplezetlen,
szőlőszem-lenyelésképtelen kialvatlanságod
árulkodik, ahol egy gyermek elvágja valakinek
a nyakát a sivatagban. Erei vannak, általad.
Magából csak szomjas, de mivel ott van
az nem a sivataga. Csak az övé.

Nem az együttérzésről ejtek szót.
Nem is a vágásról.
Kisrészt vagyok óvatosan, jelenidejű,
kísérleti magyar.

Fura átjátszás van az egészben.
Vasárnap leszoptam a legjobb barátomat.
Csak szeretném, hogy az legyen. Nem a legjobb barátom,
balhés egy alak, hájas, vézna, inas, kopasz és dús.
Szerelembe halsz bele.
Gyakorlatban, pedig sokféle a gyakorlat,
valami marad. Ez a pozitív mínusz.
Kísér, tántorogtag, mosolyra húzza szét
a pofád. Arrogáns, érzékeny, talaj-
és túlvilág-vesztett beszéd ez. De mi a lényeg:
gyönyörködsz orrod kilátásában. Orr-közeli
messzi. Hülye apránkénti ismerős bűz.

A nők csak a porszívóról beszélnek,
konkáv hasznosság az ínyük.
Postai lehetetlen feladás,
semmiféle távi felfakadás.

Ne tudd ki vagy. Élve hozd.
Hobbiból magyarázz. Hazugságod őszinte
peremétől eleve nem szabadulsz.
Kiérsz valami szirtre. Lobbot vet a táj.
Gyönyörködsz valami elveszőben.

Folytatod. Mért ne folytatnád.
Panelvécé-ábra ragyog, zúg tapodtat
nem táguló tudatodban. Mi a tudat?
Fagyasztott csirkepaprikás? Megúsztál egy
acél-elem balesetet, túl vagy egy pengő gondolaton?
Hol a szerelem. Hol az ősi fauna. Hol a bokor.
Önző vagyok. Önző, logikus, érzéki vesztes.
Tájold át temetőidet. Nevess, aszinkron módon.
Bassz fejbe, de ne hazudj. Ősz van. Ne a színeket
nézd, mintha tudnád. Hanem mosolyogj, ahogy a ropogó
gally, a vízzel telt kirándulók, hagyd törni, nevess, mint egy
buta holló, lágy optika, élvezd, hogy ilyen fehér, koszos a cement.
Milyen színes kidűlő fogak harapnak körül. Kívül, belül.
Felszállsz? Felkelsz? Oké. Még talán jegyet se váltasz.
Szeress, te aki ismersz, hagyjuk itt a világot. Törvényeid
elévülőek. Türelmed buta. Ostoba pillanataim szerint.

Szatori

2011-10-14T03:05:00.008+02:00

Az előbb, mármint az előbbi pillanatban
valami történt velem.
Nem elhanyagolható. Olyan mint,
előszőr a tenyeredbe szarni, elzarándokolni,
miféle képek festődtek itt, miféle mondatok
mondódtak itt, hangok szakadtak.
Mosoly. Retek. Rák. Annyira más vagy,
ahogy rálátsz, tűrsz, cselekszel.
De igazából attól vagy a baj, hogy nézed az egészet.
Care, Dominus, Videt. A zsiger megvan. Ágoston
ágaskodik, jólélekkel éles fegyverért, és heréltek
basszák el az életet. Semmi rossz nincs itten.
Rossz így fordítva élni. A vers az alany precíz
műfaja lenne. A vers: véres. Verés. Csak én létezem.
(Szar ügy, hogy nem.) Az elején eleget lát,
a végén meg beletorzul okos állkapcsa a rágalom-
azonosságba. Nem kénének olasz sanzonok.
A sok szép emlék, a jövő, a közöny - el van mondva.
Addig jó, amíg haragszol. Ha már nem haragszol,
marad a napfény, a narancslé, az urna. Kongó
térfogat és rengeteg vállalhatlan érzelmesség
a sittes tudás mögött. Egy titkod van: ki ne mondanád.
Rinyálni lehet, szabatosnak is. Melózz, gondolkozz,
a múltadban sokak így meg úgy. Szorongáskeltésnek
ez egy idő után adott, olcsó, sírnivaló. Rendezd le.
Mibe kapaszkodsz utána. Istenbe, pénzbe, anyádba, piába, pinába?
Nem vicc. Azt hiszem, nem viccelek. Mindenki szabad akar lenni
és reménytelen. A reménytelenség nélkül túl jó volna,
amit a kifehéredett rákosztályról életté lüktet a túlvilág.
Ne tagadjuk: a világ irrealitása lenyügöző. És pont hogy
a szavak megválogatása nem őriz transzcendenciát.
Nyomorék rokon sok van, öngyilkos, demens, skizofrén,
alkoholista - nincsenek ilyenek. Te vagy, te sehogy.
Mész, mintha tudnád, kérdezel, mintha volna válaszod.
Oszlopsorok rázkódnak idegeidben. És gyúrod, kamuti
mosollyal, kitartod, mintha idegen volnál, pedig nem.
Még egyetlen se vagy, a se-sok közül. Lélegzeted nyerése
sem függő öröm, attól, ahonnét ilyen robbanékony
a nyugodt természeted. Vannak hibáid. De nem neked.
Minden jellemhiba a pénzhiány tárgyköréhez képest Walt
Disney rollerkósztere. Whitman, a farmer, az ács, a mester,
Amerika ananászárusa, idegi tapintó, vevő-árús, pedig csak
csodálkozom egyébként. És szeresse a füvet, mint a szavak
sötétjét legelő Babits. "Vért hányok bélméhhel." Távozok
Kistarcsára. A trolin állandóan össze-vissza beszélnek,
nem teljesen hülyeséget. Benzin, kannában. Naperő. Együgyű.
Elektromos. Babakocsit tol, fakoporsó a padláson: Küküllő.
Stoppol és indul. Fáj a térde és neheztel. Könnyen légzik.
Nyilván csak kísérleti jármű. Amilyen határozottan dohog,
úgy biztosan. Alattomos az éj. De nem érdemel ma a Hold.

Értelek Sándor

2011-10-03T03:01:00.029+02:00

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - be kell fizetnem a számláimat.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - a fodrászom lelke nem kíván.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - untat a magánszámom.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - nincs mit elégetnem: adj.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - terheket kell felemelnem.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - van pár ingyen travihonlap.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - mit is tehetnék jó magaviselettel?
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor - dugd fel a hiedelmeid.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Értelek, de nem tudom, Sándor (cunami volt Kolontáron).
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Értelek, Sándor. Szabadíts ki a belső szögek összegéből.

Észak-Korea

2011-09-20T03:05:00.019+02:00

Apró, alattomos hangszerré neveltél,
szótlan, nagytestű mosolyoddal.
Anya. Egy kalap szar. Erőt adtál nekem,
sosem velem, csak nekem, általam, bocsáss meg,
más a méhed, meséltél volna, de csak sírtál,
se másról, se magadról. Vittél ide-oda, fejemet nem
kellett leműteni, jó voltam neked, jó vagyok, téged,
csak az érdekelt, hogy te hogy vagy: velem elkezdtél
megszűnni, más otthonokban egyenlő lett volna
a kezdettel. Mindig haragudtál. Sosem szerettél,
a combomon fájdalom, és egy tőled független váladék.
Ha nyomogatom, még több jön, és már úgy fáj, hogy
nem üvöltök, nem érdekel, de csak nélküled lesz értelme.
Ez viszont ismerős. És fáj. Minden mindig fordítva lesz.
A női hajkefe a hátizsákban, a fásult ág: naivitás. A düh örök
leckéje, a nem-válaszod. Csörgedezel, öregszel. Azt meg minek.
Nem veszek koporsót, nem kéred, nem vonsz bele a kérelmeidbe,
szakrális lény vagy. Nem mondod. Csak nyomogatod távirányítóidat,
és hagyod, hagyod. Grilltt forgatsz, hazavársz havonta, naponta, de azt
se rólam, az is csak az öcsém. Aki nincs. Zsigereim mélyén, okosan,
saját emésztetlen fájdalmaid miatt vajúdok, vagy rólad szólt a fogatókönny.
Éget, mint egy karburátor. Lázas tevebőr. Sokra-váró pihenő, motoros lélek,
nevess, mutasd rokkant szakácstudományod. Egy budafoki lugas szélén:
ne hidd, hogy nem emlékszem. Ekkor láttál először, ekkor kívántál,
ott estél teherbe, hápogtál és öklendeztél a kéjtől, esőbe eső puha pubis
hentes kurva lánya voltál, fásultan undorodtál a kéjtől, nyilván
tudtad a természetrajzát; inkább nem. Ujjbegyedről a bőr a bádog-
vödör vizében leválott. Fintorral felélted; milyen pendelyes, sarlós,
erőszakos történet. Többnyire minden mindig ismeretlen volt és csak úgy
hirtelen történt. Megégett. Ilyenkor eletted a cserélődő bőrt; perecillatú,
hekkszagú, furcsán nyúlogatott saját zsírszerű szemébe, semmi köze
a fehér halhúshoz, inkább, mint valami mozdulatorgona. Bevallani
könnyű, látni fölösleges. A többi nem igéz, csak nehezék. Kéredzkedik.
Így fogtad fel - meghalnék. Hogy ma mellettem ébredj. De mirt nem lehet?
Utálom, hogy levest főzöl, az én főztöm helyett. A Gutenberg téren létesült
egy kutyavécé. Mit kellett volna tennem? Ütem van. Csöpög. Haragos otthon,
nincs mire kérni ünnapi elnézéseket. Fehér abroszba lógott minden: megerőszakolt.
Nem érzek különbséget. Alattomos esemeseket törlök, nagyokat lélegzek, mintha.
Nincs eszköz, se metódus. Ne hunyoríts. "Gyere velem. Hagyd ott az életed."
Nyilván nem. Anya; nem is kell. Nem nyitok kelepcét, sose hazudok. Jó cigány vagyok.
A Hold szerint élek, bassza meg, aki többet tud. Ne üssön el autó, ne vegyen fel troli.
Anya. Jól vagyok. Dolgozok. Fésülködök. Keresek. Vagyok. Nincs mit. Tudom,
hogy sírsz. Fáj. Hozzá megyek. Cserben sosem. Nem hagylak. Nyugdíjadból jutna
még arra, hogy még kedvesebb legyek? Halott a fiad: kérlekedően mosolyog.
Adj innom. Megölellek. Mindenki meghalt, akitől védtelek. Látom, itt vannak,
másszák a lépcsőt, fenyegetően, tárgyakkal kínozzák a lelked és az üregeid.
Nem csoda, hogy rám csak békeidőben számíthatsz. Anya. Ők halottak.
Nem akarok továbbá összerezzenni minden lépcső helyett, minden
fordulónál, szókapcsolatnál. Látom szomorú szemeid helyét, a bölcs mosolyt,
mint egy felrobbant képcső távirányítóját, amiből valami bődületes dolog kerül
a szabadba, mint Csernobilban. Amire már fáradt vagyok, hogy kíváncsi legyek.
Menj el. De ha elmész, semmii sem marad. Sváb terebélyes tested miatt megyek,
kimegyek, gyenge alkarral a mohába, módozatba: krokodill-állkapocsért Manausba.

Nyitva kell hagyni a nógrádi, jászsági, borsodi lakásokat.
Mint egy szenvedélyes halottlakást, vagy ahogy ők mondják:
"ne piszkold össze a tiszta szobát", mert jelenléted több,
mint bántó. És a hagyomány alapján fenséges, felesleges;
sose legyél se anyjuk, se fiaik. Bazd meg a jószobám,
hadd legyek koszos, jófiam, jóanyám. Fújd a hamut, hamvat,
fújd a koszt, kaja kell, eloszt, ne osszd. Anya, rohadok; esik
az eső. éhes vagyok. egyke vagyok. etesd a testvéreimet.
mert én hápogok, viszont te értesz. Vérezz. Ne vérezz.
Kérdezd meg valakitől, aki értené, mi volt valaha velünk.

Citizen Cowboy

2011-09-16T04:15:00.034+02:00

“I like too many things and get all confused and hung-up running from one falling star to another till I drop. This is the night, what it does to you. I had nothing to offer anybody except my own confusion.” (Jack Kerouac)

A városi cowboynál nincs pisztolytáska. Nincs mellény, nincs töltényhüvely. A városi cowboynak lova sincs. Csak árnyéka van, nincs árnyalt arányérzéke. Talán botja van, szép ruhája van. Nem olyan szép az a ruha. British turkálók agyonfőtt kelméje hozzá képest kasmíri selyem. A városi cowboy szemhéját nem perzseli homok. Sem a szemcsékről visszaverődő alsó sugarak, vagy a még visszataszítóbb, tarkóra eső merőleges déli sortűz. A geci káboly szemhéja zárdai szeméremrés. Tág, mint egy keleti krizantém, a fénytől nem lát máshogy, csak feketén-fehéren. A V.C. nem rója a Rónát. Csak, ha végre teheti, kilép. Ilyenkor messze nem élvezet már Arizóna. Nem élvezi lekésni a sivatag makettjéből sűrűbe vivő utolsó sárga metrót. Egész nap jól aszalta kockás segge alatt saját felfekvését, a fingnyi húst. A V.C. már nem éhes. Gyakorlatilag szomja sincs. Csupa lomha reflex, petyhüdt hidraulika, kiérdemelt lajhár-öntudat. Reakciói szerint csak az a démon, aki hiányzott az ayrton senna-i kanyarból. Amikor a cirkálás, folyamatos körözés menekvő ívét kiteszi az egyenes. A V.C., ha útnak indul, körben vagy egyvonalban, kispályás birodalmi kéregető. Csak a tenyere hiányzik hozzá. Nem elég kérges, túl áramvonalas. Ökle nemtelen, mint a bivalyhomlok, és a lasszó, a porban fetrengő, fújtató orrüreg csak a rodeó csúcsán válik élményszerűvé, épp ezért, meg sem említhető, csak szellembetűkkel. V.C. komoly. Szabadidejében, amikor nem a rodeó rotundájában prüszköli az áldozati állat irháját, hét nyelven hálálkodik. Plusz a tévéből megtanult klingonul. Töri. Hasának redőiben cinkelt lapok, rojálflöss, vérző seggében biliárddákó. Belső posztere egy csőrös kamion, amit még Platón graffittizett fel az első benzinkútra, mielőtt Hammurabbi tőből lenyeste a csuklóját. Ez jár a csirketolvajlásért. V.C. dolgavégeztével, mielőtt a szétvert galéria fészke; rövid utakra pislant. A Király hossza, hátraarccal, keresztben a Nagymező, majd a vegetatív szakasz: alagúttá sötétedő Podmaniczky, jobbra a sötét kirakatok, áthidaló Körút, ahol Wesselényi-bozonttal lépeget odvas sarujában és teveszőr bekecsében. V.C. távolról sem vonzó egyéniség. Mivel nem talál egyetlen nyitva tartó közvécét sem, zsigerből mutrázik egy Rózsa utcai dúc árnyékos oldalára. Bírja a vizeletet a gerenda, graffitti ez is. Egy kis dúdolás. Egy kis dulakodás. De mivel a gerenda tétlen, abbahagyja győztesen. Éjfélt üt, ha már verekszik, süthetik rá coyoték dühöngő delét. A nonstop hűtőjében csábító a mackósajt, osztott asztrológiai ábra, csak épp hamis, az igazi meg túl drága. Hiába türelmes, mert lóháton ül, vagy a tó tükrét alulról vakaró molnárpoloskán, fel se fogja, hogyan lehetett az a sok támaszpont üres. Egy átlagos éjféli délelőttön, amikor elvileg mindenkinek az alsó tó belső oldalán kéne korcsolyáznia, tótágasra állt nappali világának tarthatatlan halálát ünnepelnie, Tatjánaként, Lenszkijként. V.C. suttog, de nem köp hangosan. Hazáig spórolja a nyálát. "De bazmeg..." a Wichmann üres. Avasodik a bécsi. A B.C. üres: Christella nem ígér benzinkúti álmot. Biblikus Juci eltüzelte teste trópusi roncstelepét. A fenyűző bár előtt erjedő hányáskék alak, tódul kifelé a rágóközi szájszag. V.C. sarkantyúja pendül: toledói penge (úgy örül a számkivettetésnek, mint arénában a látvány-tenyészet; összeszarja magát.) Mert, gondolta, mit termelt Orpheusz? Sűrű csendet és híg spermát. Romantikus lelke, ami egy rothadó grizzlymedve lerágott bordakosarával koronázta meg boltíves koponyáját, sosem bírta az ilyen szellős szellemtanyákat. Hús és vér vette körül, de ő fennáll áttetsző helyzetekben. Ha azt mondta volna, hogy onnan épp a valódi kísértetek hiányoztak, álságos módon a halált gyakorolta volna, mint egy épeszű zenész. Nem szenved, csak türelmesen nyomolvas, miközben zsigerileg nem érthet egyet. Erkölcsöt egyetlen ín íztelen laza idegére tett fel száradni, még ha pihenésként fel is akart volna valamit fogni saját anyagából a csupasz félelmei által. Lovat képzelt maga alá, mint egy gyermekágyi Cicciolina. Helyzetével nem volt teljesen tisztában. Egy Ferrari, basszameg, Ferrarimat egy lóért!, leült a Zichy sarkán lévő kifőzde padkájára - vagy tudja épp a fasz, hogy hol volt, amikor van - hogy megszellőztesse csizmáját, amiről úgy foszladoztak a néhai élő szarvasmarharétegek, mint múmia bőre egy régészeti tomográfban. "V.C. már nem dühöng" - nyerített indiánul. Hátizsákjának legkisebb zsebe kellemesen forró volt a Lovagutcai lacihústól, de a domborodó rekesz parcelláiban ott várakozott az alattomosan hűvös sör is, amitől viszkető, krisztusi bordái lehűltek. Úgy vélte, az is csak elfogy, és akkor köre körbeért. Nincs majd senki. Se Vicuna (Vicugna vicugna), se Al-Jalladah, se Kukuly, se a Dilibogyó, se Loreley. A Jordán ma éjjel nyugodt, felvágott alkar. A Dunáé se különb mese. V.C. megtorpant és mardosó fogfájást színlelt. Voltak nők és férfiak, akik arra ítéltettek, egy száj ki legyen nyitva, mint a bolt arca, benzinkút tüdeje, templom cisztája, fogalmak repedt sarka, oda élvezzenek. Idegesítette a sokarcúság mögötti mesterséges beszéde és a természetes némaság is, a fapofa. Egy fosszilis leather face. Mivel saját beszéde alatt zsigerileg tehetetlen, ám a szavak tükre előtt maga is művi volt, hallgatása pedig elég sok fizikai korlátot ismert, megbolondult egy kis időre. „A pokol tornáca nem a rák, nem a gyilkosság, nem a megbánás.” Méltóságot kell adni a bűnnek. Vissza kell adni természetes korlátait, ugyan ha felmerül, ha viszontagságok közt marad erő a nyilalló kérdésre, hogy a célpont vajon olyan egyértelmű-e, netán annyira kölcsönös, hogy erre a pár korlátozott évre ne volna jobb inkább a béke. Rágyújtott és ment tovább. Vágtatott a szikkadt folyómederben, mintha ő lenne a medréből kifutó Jordán, félig emészetett Jónás-cet, akit megszigonyoznak a Feröer szigeteknél. De mivel húsz év óta először értette, hol vannak ezek a kísértetek az éjszakában, nem idegesítették a halott szerkezetek. A kihalt város zsúfolt, telített árnyékszéke. Több mérföldet úszott le, mint a Hawaii hosszúszárnyú bálnaanyák tinói, akiknek egy lerobbant motorcsónakról a fésűvel és egy gyógyszertári cetlivel gitározni kellett, mert a valódit másra bízta rég. Vágtatott, gyerünk Rocinante, ügetett a „kibaszottul zárva van” közvécé felé V.C., bár tudta, nem téved el a kocsmák szellemvárosában, amiről szólni álságos, vagy negédes, benne lenni fertő, hallgatni meg minek, ha már mindenhonnan betonszarkofág. Tudta jól, érvényes még az a tény, hogy többnyire ő a seggfej. Nyugalma, eszköztelen volta nem tévesztett meg senkit. Belülről a fiatal előrák rágta, mint mindent és mindenkit megtévesztőleg, amíg lehet hinni az ellenkezőjét. A cowboyok keménykedő coming outja szánalmas, sajgóan élethossznyi kísérlet arra, hogy egy összeomló toronyház (felhőkakukkvár) óvóhelyéről beszéljünk. Akárhány évből, rubrikából álljon, mint hetvenes évek italkimérdéinek ácsceruzával korrigált, söralátétnyi bevallása, "gondolta kurva bölcsen": nem lehetett semmi veszve, csak épp leszarta. Napos útját bejárta megtorpanások nélkül, ami miatt ritka hegyilevegő öntötte el tüdejét egy Bajza utcai kutyaszarkuka mellett. Köztudott, hogy a jó vesztés, aránymetszés; épp ezt tudta az az ártatlan piliscsabai aranyere, ami miatt Adyvörös pirosaranyt vérzett, ahogy annak lennie kellett. Káromkodni még túl korán volna; vélte. Köldökébe vájt a vizeletszagú hüvelykkel, érezze át, hogy él. Majd körülnézett, és leejtette buta állkapcsát a Kodály Köröndön: „Basszameg, itt sosincs nyitva semmi”. Fordult egyet, becsöngetett egy tál szusiért a kínai nagykövetségre, ahonnan egyből kibaszták, mert ez nem a felkelő Nap országa még, és különben sem tanúsított eddigi életében számottevő hálát a saját vérével kapcsolatban. „Kibaszott konfucionisták! Fulladjatok Tokaji dögkutakba! Érzelgős fradi-drukkerek!” - elhúzott a gecibe, kínaiul, gyatra szelídséggel, öröklött rossz modorral. Agyában rezgett a megváltó pillanat agyműködési bűze, a rettentő dopamin, de hólyagjában ott volt a vizelési inger. „Húsz fillér az össz vagyonom, az egész világ a pisszoárom”. Nem érzékelte az idézetek antigravitációját, és ami a legrosszabb, azt se vette észre, hogy beszél. Olykor a szájából áradó hangok a saját fülébe csapódtak, mint hajnalonta hazatérő Yucatan-i denevérek, de akkor épp azt szarta le, mint egy barlangban az otthont, mert minek még ez is, izlandi lundák guanója, egészséges pakolás kretén fejére. Esetleg néha mások vették körül? Hát, dögöljek meg... Nem volt különbség ember rabolta ufó, vagy a texasi paraszt mennybemenetele között. Nem úgy képzelte a keresztséget, mint az ápolatlan szakállú kövér Cézanne, aki ugyanazt a „kurva földhalmot” festegette egy zsigerien felfokozott, indulatilag uralt, de a saját horizonton begyöpösödött pszeudo-zen metodika szerint, hanem úgy, mint akit egy sistergő hűtőrácsú Kenworth pilótafülkéjének anyósüléséből kilöknek a padkára. Mert úgy legyen, hogy aztán ott lent délen, háromakkordos fekák csóró univerzumában, omladozó deszkatemplomok Trabant-fehér homlokzata alatt a sárbarna lefolyóban, a sosem apadó Mississipiben, majd az izzadt hónaljú donut-derekú néger özvegyek buja kórusának kíséretében kólintsák fejbe egy üveg Jack Daniels-szel (miközben Charlie Brown herakleitoszi folyamában csattognak a csirketetemre áhítozó pedofil alligátorok - tette hozza Allen; Jack megköszönte). Persze Alaszkában sem volt rosszabb. Arrafelé sok a fa. Teherhelikopterek, erdőőrök, nedvmedvék, sós susnyás, és egy forrongó szupervulkán, ami bármikor kitört, mint a déli keresztények ölében az anya, Gaia, a fiú, a szentlélek, akár a földtörténeti fruszt legérzékenyebb méhlepénye. A Terror Háza előtt kibontotta első utolsósörét. Alhasában tőrök, mintha ezerfelé tört volna egy tükör, ami eddig csak a beleit cserkészte, mint Alaszkában a törökök, birkafaggyús giroszaikkal, amikor szívéig kezdenek elérni, orvosi szervvé válik az egész, valami ezeréves, arab szerkezetté, amit bámul egy halott hal szeme. Nem biztos, hogy létezik tizennégy szó arabul a szerelemre, pedig úgy vélte, még az is kevés volna. Emberek szakították félbe arcukon fantomhússal, kezükben drót, aminek a végén furcsa teremtmények ziháltak, csattogott a szájuk, vöröslött a picsájuk. Talán ebek, gondolta, jó lesz beterelni a marhát. Sercintett egyet, amazok pedig vidáman húzták maguk után ezeket a kétlábú, pépes appendixeket, áradt belőlük a genny, minden egynapnyi és élethossznyi időtlenség, amit a fokhagyma, a citrusillatú tumor és egyőrületesen finom szájszag rajza hibásan megtestesít. Szép az egész, akár egy külszíni fejtés. Jó itt lélegezni, gondolta. A kőszén fölött ezer méternyire legalább fehér a korom, a legbárgyúbb tekintet omlasztó atomvillanás, és még a Semmelweiss-bőrklinikán is hókezű Hérák tenyésznek, sűrű kávét szürcsölnek, mint a népstadion tulipános cigányai, vagy a mongol jurták csüngőmellű hold-vezérelt építészei. V.C.-nek sem kellet időtlen idő, hogy belássa: elkopik minden, mint a hápogó western-csizmája, ami a sorozatos rugdalózásai miatt akkorára tátotta a lábbeli orrát, mint egy frissen kilőtt, ehetetlen platypus. Jeffrey bácsi térdében a kalács volt még ilyen, ami nyolcvannyolc év alatt úgy kiszikkadt, mint egy vasárnap-esti CBA-cipó. Oda lehetett dobni edző szépiacsontként a tévéző papagájnak. Nem kell fényes szaru, hogy a talajt élményként tapossa, sercintett V.C. Nem vette észre, de a bal kezével épp a feje búbját, a jobikkal pedig a heréit vakarta, ami nem volt nehéz abban az infantilis, szakadt strandszerkóban, ami szeptember közepén kissé anakronisztikusan hatott. A Hősök terén épp szórták az ipari homokot, mert majd lópatkók dobognak. Azt mondják, egy izgága, nyelvzseni repper kiégett PMobil-bajszos varietészínészek nyakát fogja szegni élő lovakkal, hogy látensen előidézze a Nemzethalált és pulykatojás-arcú félmosollyal megbosszulja a Holokausztot. Nem nagy kunszt; köp egyet V.C. "Szavaztam én, bazmeg, Csurkára és Thürmerre is. Csurkának szexi a szájsebe, a Thürmer lánya pedig tud inni." Együgyűen vihogott a torka, hogy majd a brontoszaurusz-szerűen bólogató kránokba jól belelógnak a vattacukrok, rááznak az ismeretlen orosz katonára a szponzorált Sprite-címkék. V.C. nem túl eszes, de legalább irigy. A királyok karéjában ott a hősi félkörívben, az ismeretlen Széchenyi-oázistól fényévnyire, arra gondolt, hogy a jóval prolibb ligeti sörsátor hajnalában miként bőgette a rádiót egy vörös Daciából, amibe azt sem tudja, hogyan került, miközben egy kaotikus fogazatú borsod-megyei kurva az öntudatlanul szuszogó orrára tapasztotta aluljárószagú streccsnadrágját. Nedves volt a rét utána. Túl szűk volt a vadon. Nem ment messzire. Sekély ez a tó is, gondolta V.C. Mesterséges bazdmeg. De ha semmim sem az, vajon mit basz át a (szöveg)környezet? J.C.-t lenyűgözték, elragadták a színek a képzelt rothadásban, amit csak ő szeretett volna szomorúan bölcs lemondással szemlélni, valójában semmi ártalmas nem volt abban, hogy minden ragyogott és virult. Nem maradt már ereje megcáfolni, mert vannak cáfolhatatlan dolgok. Kisujját még felemelte indulatból, mintha azt mondaná magának, "kapd be", de csak egy kávét kért, amit rögvest visszautasított. Ha maradt volna pénze, talán kibérel egy lyukas csónakot, hogy a táskabélésben rekedt dohánnyal átbasszon egy-két koszhadt hattyút, akiket ide, ebbe a másolat-kastély melletti posványos pocsolyába deportáltak egy Aró trágyaipari lúgtól síkos utánfutóján, teletömve romlott Detroit-i kukoricamaggal. V.C. megvárta a hajnalt. A macskagerinccel nyújtózó utak óbégatásait, Budapest fáraói fénybe burkolt nyújtozkodó szellentéshangját. „Clint Eastwood..”, morogta V.C. a Mezőgazdagási Múzeum szelleméhez, miközben a kitömött európai bölényre gondolt, amit a Kádár kapott ajándékba Lengyelországból egy üveg Zsubrokva kíséretében, mély diplomáciai megrökönyödéssel. „...ő egy távoli kényszer emléke. Mosolytalan hunyorgás.” Szeliden gyilkos egyetértés, aminek nincs elvi vagy fizikai ellensége, csak ha keres. Krisztus egy pre-op travi. Buddha pedig egy elhízott junkie, szenvtelen bolgár maffiózó. V.C. végül aznap megkapta, amit megérdemelt, mint egy elvágott torkú operaénekes. A halott város nála elevenebb csendjét, saját egyhangú szertartásait. A néma sikolyt, amiben az volt a szar, hogy nem volt már visszhangja.

Kudlich

2011-08-18T02:05:00.020+02:00

Egyre szörnyebb minden. Szakadó farmerek,
egyre szarabb, bevizelsz mint egy tál plankton.
Nem erővel mondva, egy moldvai pocsolya.
Egyre szörnyebb minden, egyre szarabb,
mondja a szó-elleni egyéni történelem,
amire kinyílnak a mangapornók,
azok a határozott nagy, ölhetetlen szemek,
bozontos sorsú altzheimer-nagyanyák.

Azt mondják: Fly. Skate or Die. Légy.
Zürück in die Zuckunft. Mellapodás. Ütlegelés.
Planking politics, jézus fiatal ostoba térképei,
20 év homály és travimakkok alúlról,
szent cseresznyefuck; essen rá egy YouTube
katasztrófa; fa naponta dől húspudingra,
az oltár suvickolt, élhetetlen fánuma,
percente kész.

Bérlet morzsolódik a zsebben,
öt éve nem vett farmert; fogytál, híztál,
kit érdekel, mivel takaródzol (meztelen vagy)
hatolj erőre az árban. A Rák majd jelöl,
mekkora ribanc: köcsög, kimért; nem tudom.
Hazudtál, az biztos. Mert a kezed, a kalapod,
a kocsid, a hangszered, az urnád, a bőröd.
Persze, "mindenkinek". Nem tehettél
mást. Túlélni akarod az egészed; de ebbe
csak eleve zavarodsz. De jó, hogy zavarodsz.
Szöszmötölj egy apró, napi, hétköznapi tárggyal:
odvazódj, kenegess. Büszkén főzz, süss, mosoly
követi nazt, ami szalonképes. Ilyen az alkatod.
(A tiéd) addig nagy baj nem lehet, csak benned.

Aztán jönne, hogy mire mértek. Napi és végtelen
ügyeid rianásnyi... na ott mi van, mi történik?
Ez a folytonos kollagén-vesztés, dörzsöltség,
a járművek felrobbantása és polírozása,
lehetetlen ideje, visszakaphatatlan.

Mi visszakaphatatlan?
A tó. A hegy. Ami elődeid emlékeiben
nem megbocsátható. Tolassanak vissza a buta halálba.
Én az okos, fasza, retek, téttelen halálba mennék,
ha kérhetem. De nem kérhetem, mert adott.
Van karom, szemem, szám?
Mennyi dolgot nem cselekedtem.
És nem is fogok soha. Senkiért. Magamért se.
Se a fiamért, se Istenért. Egyik sincs. Nincs
bennem harag. Törvény van bennem,
hangyatársadalom. Vágyok a szépre,
az igazra, nagyon nem bármire.

Én nem akarok nemet. Nem.
Nem akarok örökséget (mit? traktort?).
Nem viccelek. Egyéni ideg járja
a tér és az idő útját.
Ha nem játszanám túl, alá vagy fölé,
mi lenne? Kényelemből nincs jó szó,
de az messzire közel sem elég.
Elérte a nyelv bőven azt, hogy bőnyállal
kinyalja az egyén hazugság-határát.
Pedig annyi varázslat van egy kőben is.

Olyan mintha elő/utó halottaim helyett
analfabéta kódfejtőkhöz szólnék.
Ahol van folyás, a szó lekop,
ahol a szó halott kenyér, lekop az ín, sorvad.
mint az a vekni-térfogatú, büdös állat-
hulla a határban, semmiben sem más belerúgni,
dehogy sorvad; a hasonlóság testi rákja van ott is.
Nem az hogy meghal. Végtagod réveteg és beszari.
Fagyizz. Urnája lesz meg pora. Wartburgon ugrálsz,
majd minden csak szerzetesi csendben.
Valami bonyolultabb kiengesztelődés. Érik.
Nem itt van; mármint vita nincs. Nem öröm,
de tudja a fasz. Mindig azt hittem, hogy gyakorlatilag
növénynek lenni könnyű. Én csak merszet akarok gyűjteni,
nem tudok semmit se növényről, se állatról, se emberről,
bár jóval békésebb fazon lehetnék, ha legalább
szavaim, érzelmeim, mind egy tőről fakadnának,
szóljatok, ha kihagytam valamit, majd belélegzem.
Hagyjuk a büdös picsába. Fújom az orrom,
trombitálok, nevetek, mint egy dzsippel a hőség,
befutni a Rónát. Néger bőrön a sperma jobban
fénylik, mint a vér. Olyan ez, mint műholdról felvett,
gerillákkal körülszobrozott elefánttemető.
Várni, combodon érezni, elönt a félelem.
Minden olyan sárga és mindjárt vége,
hallod a testek puffanását, és a trópusi kráter
peremén ugyanaz a különös álló szertartás,
ez a közömbös riot. Tempózol életed felszínén,
és elhagyod nevelt testnedveid ebben a túlnyomást
nélkülöző eviláginak messziről sem nevezhető,
omlatag kabinban. Elméid járművein élsz át hasonlót;
ablakok kemény átlátszóságába ütött tudattal,
hogy a világod, bármit is jelentsen, nem az, amit átlátsz.
És te sem vagy áttetsző egészen. A kalandor, a felfedező
és a szerzetes megállnak a kereszteződésben.
Közös erővel ledöntik az útjelzőket. Nem dobnak fel
érmét, bár van náluk olyan. Nem köpnek padkára,
bár egyiküknek túlteng a nyála. Nem fogadkoznak,
néhol van hitük. Nincs tájszólás, se zsargon, se koiné.
Egyik izzad, a másik fázik. A harmadik hószállingózásnak
nézi a homokvihart. Ő pusztul először. Megölelik
a forró, kihalt benzinkúton, ahol nem tankol senki.
Sötét kabinban egy teve oszlik. Kinn morog egy motor.
Gép előtt ülsz, leszúrt, színtelen, kettétört
szívvel, mint egy vályogház falán a kép,
kit egy böllér fest szabadidejében,
hólyagos tenyérrel simogatja, akit hánt,
leölt; gyomra se fordul. Csak jól lakik belőle.
Nincs ernyő arra, ami nem közvetíthető.
Mert Schubert dallamában Schubert se hisz,
utazott, kapaszkodott, eltelte idejét,
amit a harag savja, a szeretet mája,
a kutyája térölelő oldalazó mozgással,
mint Ukrajnában, Appalache-ben, Alma Atában,
mentek utána, kutyaistennek a hullaszag:
tálként benne a túl- és (benne) az esze- közt,
mint valami leküzdhető, azonossá ébresztő,
dehogy küzdte le. Messziről dobált közelit.
Távolról se hajítok. Arra hajtok, hogy egyek;
felfaljam, ami itt csorog, csikorog a természet,
a termesz-aljban, ellenes napi programban,
ami nyilván nyúltagyi, nyugágyi. Brusztos kísérlet.
Oly sok annyi. Na most mi lesz? Hová vered, és mit
gondolsz közben. Épp ez a kezdés. A vérző kisujjad.
A koporsó fölötti föld pite-roskadása. Talpak. A
vattaszerű könnyek a körédfojtott véresésben. "Most
akkor jól érzed magad?, vagy valamit meg is oldasz?"
Nyilván nem kérdés. Ostoba fasz: biztos?
Menj tovább innét. Ne olvass. Ne láss. Somfordálj,
törődj napi betevőddel, nem izgi? Légy dongóan
képi, elváló, (senki nem kér számon semmit arról)
de nem tükröz; naponta szép és reménytelen.
Csimpánzvigyorral szolgáld azt, aminek összes
sejtjeiddel eleve ellentmondtál. Tenném hozzá:
hápogj, nyeldekelj. Öltözz melegen. Hűvös idő lesz.
Tehetsz és mondhatsz bármit, én visszavárlak.
Ne haragudj, nem hiszlek el. Túlságosan fúj a szél.
Jön a busz, ijesztő, fénylő fém. Anya, istenem, lányom,
apám. Rakjátok le a tlót. Nincs hangod, nekem viszont
el kell nyomnom ezt a cigit, és fel kell tanulnom lépni
erre a buszra, és ülnöm, szagolnom. Nincs veszély.
De ha a kabinban elkezdtek csapkodni és beszarni,
nem leszek mellettetek. Nem fogok semmit enyhíteni.
Nem áll hatalmamban érteni, vagy érezni. Meséljetek.
Sose meséltetek. Menjetek el ebből a széntüzelésű,
elvágott nyakakkal és arannyal öntözött Birodalomból,
ahol én akarok lenni az utód. A vak, a néma, a süket,
és az Őrült. Vagy legalább horgászni taníts meg.
Végre áruld el, mi az a szimering, mielőtt mennél.

Plankton

2011-08-13T03:55:00.102+02:00

Nincs kedvem mondani. Miről.
Meztelen legyek. Utazzak, fent, lent,
föld alatt. Menjek innen arrébb.
Mármint úgy értsem, akik érzik.
Alatta, fölötte, vagy mellette legyek.
Ölhetek. Legyen szokásjogom. Szokjam meg,
ahogy szól, az, akinek szőnyegén a szar
terül. Az érzet jóságában, mondás szarságában,
a szar legszarabb érzetében, az érzés édesded
szarában, a szar levegős tömbtelenségében, a levegő átható
szarszagában, a legvégső lélegzet leképezhetetlen
szarmellékeiben, a nem-mellékes űr havában, az eloszlás
azonosan szar űrsétáiban, most kérdezzem meg
tőled, azt hogy. Érted, amit mondok.

Csak gesztikulálok, magyarázkodok. Hazudok
összes sejtjeimmel. Nyilván sejted, hogy szarok
az egészre, undorító, hogy "le se szarsz",
és hogy nincs annyi simogatás a földön,
nincs annyi kedves szó a... földön, hogy azt mondjam,
egyáltalán ne sugalljam, el ne hagyja számat
számtalan verziója annak, hogy cselekszem -
leszarlak.

Tompán hazug szándék minden összeadott mondás
mögött, előtte meg csak a szar. Tömény, tömbös véglet,
belülről seggbekúrnak, fák árnyai alatt lobbot vet
a zokogás, tetanuszos megfigyelése az ártatlanabbnak.
Ártó vagy. Kurvára ártó. Nem volt egy szép mozdulatod, nem van
egyetlen szép vonásod, minden vonásod
múltkori kertésze voltál. Öndédelgető, erektálatlan

sodóért kiáltó gyermek. Puha nedvbálna
tejfehér koszban, megadó: húsleves alján
hőséges jég alatt. Alkatod basztad át, meg a joviális kételyed,
szenvedő biztonságod. Hogy a rét alatt mit értesz,
szemed mit jár be, nem annyira flott.
Kísérlet minden elváló járhatnékod,
gyorsuló lappangásod, szaporulatod,
kitárt melled a bozótban, szégyened lobbos horizontban,
labilis csíkot vág más rád, pusztulni sem mersz.

Örülj, hogy membránjaid résznek tekinthetőek.
Sejtfalad kontúrja, megbánod: sprével élve aláznak meg.
Ábrák borsódznak feltetted hétköznapi fájó hátadon,
kitakart hasadon a járvány örök harsány bélből fakadó
kontúrja: nem játék. Zokogásod nevetéssé züllik.
Kinek törelsztesz?
Nevetésed sirámnak mondható. Izzadsz. Röhögsz.
Ereidet felnyitod. Fizetsz. Simogatod a másikat.

Vakarsz valami részt. Ruhában, bőrben,
vagy nyúzottan akár; a közeg rég körülvett. Lemondással
lennél maradó. De hát nem maradsz? Hát persze,
hogy igen. Nem, nem olyan nem, kétség se férhet.
A polc magasáról rád esik egy ...
Elképzelted, hitted, feléred, ébred a kádban a hal,
Felérted. Faltad. Leverted. Megesett. Eltört.
Flötrtölt. Képzed: képzeled. Röptében kaptad el. Láttad összetörni,
nem hogy tűrted, vagy ilyesmi. Kérdéseid voltak. Hagytad, hogy
természetes üteme szerint a láp, a napi végzés
elhalványuljon előtted. Nyilván volna vége, ahogy mégsem.
Nem esett le semmi. Elkaptad és tetted a helyére.
Büszkén kihúzva, képzeletben tört el minden,
ami aztán mégis összetört. Kétféle kirakat van.
Glédában áll az egyik. Minden más szabályos,
röplabda-öltöző. A másik: porcelánbolt, merev Nadír.
Törött holmi, holt eszmék cseréptört-tökéletessége.
Idétlenül járkálsz egy világ között. Csak egy dolog nyugtat,
a szuszogó kőzet, évmilliók sokasága. Ennél sokkal több
világ van. Minden lehetetlen. Tátott szád tokája nehezedik, apróságok
húzzák. Elég térfogat: felengedő bőr, abban viszed magad,
óvatosan úszol a semmiben, gyúlékonyan, lóbálod
magad, egy szatyorban, nehogy ütközz, placcsanj,
megütődj vagy ütközz, nehogy boldogan bámuljanak, körülálljanak
valami fűtött utcai oszlopnál, zúgjon el a nap, húzzanak a járműk,
édes zöld szíved mélypontja körül motyogja bazdmeg vigyázz
mosolyog és szid: na látod. Könyörület hangján keveset
se szólva. Megint mindent összetörtél. Geci, ellenmosollyal.
Köztünk szólva öblös sóhaj az egész. És ha szigorúan nézzük,
semmit semmiből tanulsz. És megvan a baj. Mindegy a zebra,
a Rét, és az Öröklakás. Dilettáns nagybetűid erekciója.
Amikor jobbra-balra nézel, elütnek: ki lép le helyetted. Ki van már
maradva rád? Jóhajtással. Baleset. Lófaszt: Tény, hír, szükség.
Low, Fast: roppan a szegycsont, féltő kézpumpákkal
lélegeztetni jönnek. Szíved leáll, zörömböl,
nevess és tégy, hidd el, fekete mezőn éjszaka
és hajnal között a gyújtás, csak ujjbegy kérdése,
egy romantikus dolog, valaki begyújt, szed, talpával rátol,
gázol s hajt, a setét mezők hallatlan állapotában, kukorica,
mintha az idő szántaná fel naponta az eszméletet,
a hajnalfény iránti gyűlölet, az éj múlásával járó ócska
fény, rengeteg mozdulat lappangása, és a várás,
amikor minden padka puha párna, és nincs jármű
és nincs utas.

Lake Placid

2011-07-28T01:41:00.004+02:00

Gyalogolsz, mint Karinthy Frigyes.
Hintóval, makadámon, hazaáradsz.
Hol az alkóv? Nagyobb az állkapcsod,
mint a koponyád, csupa negédes idiotizmus,
jogos járkálás, nappali normalitás nem vihet
fölé. Éjidőben minden megalopolisz vidék,
a hűtőben ugyanaz a jég vár, azonos hús.
Trombitaszag van reggeledőben,
ne is mentegetőzz. Nem kell.
Van tár figyelni, hányni, fogadkozni,
ríni, bőghetsz is jogosan, értelme nem sok,
hitele elég, hozadéka semmi, de a semmi
túl kéjes, hogy napról-napra valami úgy legyen.
Ámen bazdmeg. Nincs harag. Mosolyogni meg
alapvető. Mért? Kétségeid vannak?
Hát hol. Meg minek. Alaposan jogod van,
hogy mindent kétségbe vonj. De ne ess.
Ó, sose ess! Fölösleges. Nevetséges.
Dermedet jó-érzület. Umami. Mint a Michelin,
a D-day térképei, Izland dance-kultúrája.
Figyelemre méltatlan legyél. Olcsó
tágasság, izom nem feszül, lap nem nyíl.
Végre egy díszlet a lassan roskadó napokkal.
Minden nyugodt. Vagy csak ezt hiszi.
Egy vécéülőke ezerötszáz forint,
de most nem tudnám megvenni, mert
elérhetetlen az éjjeli üveg bűvöletében.
Szükségem van rá. Áttöröm a vitrint.
Nem fogok fizetni. Kérem! Azonnal!
Nem üvöltöm én ezt, csak elhaladtam
egy utcán, ami kínál, kísérletezik, bezárt.
Akkor honnan lesz. Fingom nincs eleve,
mindekit ismersz, nincs menekvésed,
reakciót, érzelmet, áttételeket.
Parkolásban ott az Ő,
pittyeg, mintha kasztnija volna és leállna,
mit tud a betonelemről, a folyó holdról,
"mondandóban néha én", mindenhol te.
Felfalod igeidőimet. Hátrahagysz.
Nincs cipőm, megázott, bújj bele.
Jelentős seb nem jött a puha gyárból, vérzést
elállítani el lehet. Haragom nincs aziránt,
hogy végre csendesek. Valódi nyomorék,
kőkemény idióta nem mozdul ilyenkor.
Valahol a közeledben kapcsolták ki az utolsó vastüdőt,
hápogtam alattad, megnéztem a felvételt, véremet ontottam érted.
Egy kompótnak éltél. Bugyog a szád. (Ne aludj, mert felpofozlak).
Egy halálos biciklibaleset hozzád képest
gyöngéd habfény, valami ősi Gofri-feltét.
Klumpás öregasszony tapod valami alaszkai halat,
épp csak kiserkent a patakból, amit medvék kísérnek,
éhgyomorra, a leskelődő vadász ujja pedig gyufát nem bír.
Vízbe-hatolás, erdősség-mentség. Zöld minden bazdmeg.
Hájérintés, zsírnyugalom. Mene tekel... A buszok, amire
nem szállsz. Nincs közlekedés. Elevenség egy panoptikumban.
Senki nem mozdul, csendben kapálódzik. Tengeti idejét.
Könyököd zúg, mint egy remiz. Tengert néz,
pocsolyát. Száraz és vonatkozástalan.
Kinyílt a lépe, belefakadt a sötét.
Világosan beszélt, vattával bélelt...
A másnap, van egy egyenes. Tántorgó alap!
Egy lombutca, egy búvárzörej, valami keszon-éhség
azzal a büdös száddal, ami hazajut az etetőhöz.
Szag, hűtő, paplan.
A város díszletében még gondolni se lehet
jobbat, vagy rosszabbat. Nem mérvadó.
Egy bringa-lamella hangja, a beton alattam,
a kátrányfedő, a tüdő szótlan szürke gyolcsa.
Békés térfél, robbantásnak ártatlan vidék.
Komolyan, csak fúrd bele a fejed abba,
ami kijárt. Vagy emeld fel. Tágabb itató nincs,
se emberibb szomj. Innentől már akár lophatsz,
ölhetsz kenyérért, mosolyoghatsz szomjazók felett,
akik a dolgok végén találtak egy kis vizet.

[photo: Anna Glynn]

Frigy

2011-07-07T05:30:00.001+02:00

Az ember szája évekkel azelőtte tudja, mi a higany. A hideg madár a karmai alatt, a kivetett bőr, a több napos felmelegíthetetlen étel, ez furcsa dolog, hogy hét pofára magunkba esünk. Eltörhetjük lábunkat az asztalon, lehet lábmunkánk, igazából a kéz kettérepedt tartása érdekes ilyenkor. Ahogy benyal a csirketetembe, ahogy a hideg csontokat leszopják, ahogy kidobják, csak a szent tányér mellé hajigálják a bőrt. Mert nem kell. A tenyér tudja, hogy ujjai vannak, az ujjaknak körmei, ezek odahasadnak, a száj felé viszik a hideg madárt, ezt a karnivoriánus példázatot; én voltam sose vega. Nincs lovam, macskám, de próbálom, erőnek erejével, jóhiszeműen öntözni a növényeket. Néha nem megy, elbaszom az időt, nem figyelek eléggé, ilyenkor a színük életembe kiált. Fontosabbnak tűnnek, mint amivel nem tudok mit kezdeni, de megpróbálom. Mosolygok általában, új növényeimet öntözöm, és hidegen harapom a húst. A látványon, a kiesésen ne múljék. Igazából a tejfoghoz hasonlatos. Nem erény eljutni eddig. Nem tudom, ki követelte ki. Követelem, hogy kapjam vissza. Állatot kérek, nem növényt. Gondoskodni akarok. Trágyát, Vesztést. Nyálat. Időm lejárt. A növényzet nekem túl gyors. Én hirtelent akarok. Állandó sikolyt, hálát, szitkot és dorombolást. Valami kiképezhető csöndet. Hol van egy kipirult ásvány? A követ minek dörzsölöm. Ne sírj már annyit, minek oda. Az állattal jó, a növénnyel könnyű, az ásvánnyal nehéz. Nem nagy ügy ez. Jobb pillanataimban érzem magamban a mérget, a levitációt, a konok súlyt, a derivált terhet, minden tartozást, valami rideg, fintorszerű hálát, seggen tapsikoló alázatot. Valami gyermekded kívánalmat arra, hogy zuhanjak, de nem azért mert ezt nőtték. Betalajolták. Dózerolták belém. Csak valami halk lefutást. A lehető leghangosabbat. Úgyis csak én hallom, mi dörög. Akármi simított: fájt. Akármi pusztult: lényegesnek tűnt. Akármi volt jó: kiköpted utána. Akármi fájt: értve lehetett. Megvizsgáltam magam abban, amikor azt hittem, semmi se lát. Látott. Kezdetben fenyegető. Most se élvezem. Néha talán működöm. Ez épp elég sok, és talán kevés. Nem hiányzik nekem semmi. Se a folyó, se egy folyó hó, se a nap, se a havai, se a hetek napja, nem. Órák se szinte. Évek? Bárcsak. És még a pillanatokról se tudok lemondani. De hát ez még csak egyfajta tartozás mezsgyéje. Egy áttétel szűk hőzöngése. Hülye lennék mondani, hogy innen csak le, vagy fel. De hát - bassza meg - mégis így van. Másként se működik. Nem szaporítható.

[kép: Bonnie T. Barry - Tiny Bird]

Turbo

2011-07-01T05:44:00.020+02:00

Az a baj hogy állandóan hazudsz. Hogy bűzlesz. Meg hogy működsz. Közben történsz. És mesélsz. És közben akarsz. És ezen mosolygok. Törülközöl, ilyen vagy. Nyílt titkaid vannak. Nem csorbulsz. Miközben sielsz. Nem tudom, min. Mondod, de nem hiszem. Elhiszem, de akkor már visszaér. Próbálom, hogy tudd. Mászok, míg te letelepedsz. Ellepnek, nincsenek. Én más vagyok, akárcsak, ahogy gondolod. Jobban látom őket, mint elviselnéd. Nincs terhére. Csak egyértelmű. Nincs kényszer semmit. "Hű, kimond" Artikulált, üvöltött. Mi lehetett? Egy leheletet. Kéne fogára pénz. Fogjuk rá, ebből nem menekül. Meg kéne valakit ragadni. Beszélni menekül. Le kéne végre ragadni, kopni. El kéne képzelnem, hogy ezt teszem. Azt, hogy gyúrnom kéne arámiul. Minden viccet félre téve, most mit fedek, nem teszek semmit, teszek rá, elegem van. Nem képzelgek. Elegem van a képzeletből, feledni görcs. Most mit akarok képzelni? Elsétálni kéne, hagyjuk. Alakoskodok, hazudtam. Rajzolódik a fintor. Ismer. Szinte ős, sírni ér. De azt minek. Nyúlj balra: kapsz cigit. Nyúlj jobbra: valami lesz. Nézz fel: pókháló. Nézz le: padló. Majd holnap bazdmeg, minden rendben lesz. Nem akarok mástól, se magadtól. Igazából mindig volt. Másfél. Viselkedés. Aztán mégis ennyire lesz. Akár nő, akár férfi, akármi lett. Bőgök az akaratán, legyőzöm érzelmeit. Akárhogy nézel. Oookos: ez maradtál. Geci. És hazudsz. Egy utca. Bárhol. Ami ismerős. De lehet ismeretlen. Botolhatsz, kin fog fel. Eddz, hagyd békén. A kietlenség beszéde, az intimitásé, túl színes, rideg. Ugyan már? Mit tud az intimitásról. Nyilván jól. Azt. A semmit. Egyébként szarul illik ide egy mosoly, elnézem az öklöm, nem szélesebb, mint egy mosoly. Lapos, mint a kocsma, semmi baj a kocsmákkal, bajom főleg azzal van, a pót taligákkal. Csak lépkedni akarok, harapni a levegőt, megszilárdítani a vizet, sokat meztelenkedek. Azt, hogy belátom, nem visz közel- Lassan megfutamodok. Hozhatnék éveket, vizeket. Nem merném. Viselkedhetnék, úsznék. Nem tiltakozom; de az egyetértés köcsögség. Kölcsönös, mindig. Hát ne bólintanék? Nyilvánvaló érvekkel, szemben; most hol. Én csak térfogatot kérek, meg egy pohár tejet, de ha mindez sok volna, elvileg fintorognék. Sok dolgot kérek. Nem bajos. Tettem is, párat. Páratlanul lényegtelen. Elgondolkodtam azon, hogy. Szarra se mentem. Mint Mindenki. Álljon meg a menet. Annyira szar talán nem lehet. Tudom, hány lábbal egészséges az állat, hány rokkant kell, néhány kurva fasz, a híg vérbe, nem készülöm feladni, milyen olcsón kódol. Kodolányi. Vérbebaszva. Ha elérném a dolgok végét, akkor hinném, amiről néha örömmel, de többnyire oly könnyen lemondtam. A Kódát. Nem viccelődöm. Hitetlen bőrűek a hihetőek. Most hová roskadjak. Talán emelkednék, emelkednék, de az méltatlanság. Undorral tölt el, ami sűrű, és illatok ragadtak bennem. Képek. Tízezer kattanás. A távoli test ragálya. Képzetet repeszt. Aztán a képzet kihalt, és a test kővé, közelivé vált. Nem történt igazából semmi. A puha arc van, a pubis, ha éhez. De ezt nagyon nehezem kérem, inkább kifelé, igazából azzal küszködöm, amiről átlátszó arccal lemondanék. Mintha volna valami. Kurvára van. Az pedig rézkölcsönbe van. Nem ezen keserg. "Kéne a történet". Van, de az túl sok. túl kevés. "Önző vagyok", mondja gyónó párja, a kényelem árapálya, ígényeim vannak, igénytelennek. Hallgat, figyel. Óvakodik szinte. Szinte őrület, hogy nem látom. El vagyok tévelyedve, veszve, azt hiszem. Az eredet nélküli nyugalom ellenében önmagát alulmúlva hőzöngő barát picsa. Hogy holnap mehessek a picsába. Mint a méhész. A csapkodó kódoló. A mézzel foglalkozás gyanús. Kodolányi egy picsa. Ezek szavak. "Kezdesz elveszíteni." Nem lidokain. Nem szandálhányó út pora. Nem szülészet. Akkor viszont hallgass: hiába vagyok neked, nem tudod, mi a lábbeli. Nem véletlenül. Nem taposol eléggé végzetesen. Huzalon lépkedsz. Nem tartozol; mivel is tennéd?; körítéses mosoly, átmászod. Mennyi fájdalom; mennyi alakoskodás: vedd le. Mit? Minek és hova? Öltözz melegen, didergj, magyarázz és rázkódj. Feledd szavaid. Nyaralj ha nincs más. Tespedj a sütőben, szellőz, egy résen át, mielőtt kész. Szánalmas, ahogy forgatják a kanalat, a villát. Ilyeneket mondasz, amikor nem vagy itt. Szép ahogy esznek, szomorú, ahogy terítenek. És várnak. De egy láb mindig szabad. Egy végtag sosem hiányzik. Hús az egész. Kívül lángol, középen emészthető, belül csak fagy. A világ 99%-a hidd el, nem ehető. Kiköpöd magad. Rágni se kéne. Ne edd.

Rotunda

2011-06-03T03:56:00.028+02:00

Egy lepukkant vörös Ferrari húz el a Hősök tere előtt a Dózsán. A háttérben a rendőrök valami delegációt biztosítanak. Ferrari? Mit nekem Ferrari. Izzadó olasz, érzéki karhatalom lobogó segédmunkásai. A 105-ös BKv busz. Befelé, a sűrűbe. Seggemet repíti az Oktogon reménytelenül gazdag, idegen és alattomosan vonzó sűrűje felé, legalább tíz millával drágább ez a kurva Ikarusz, amin utazok. Minden alkatrésze rázkódik, rezeg, mint a tartalék rizs a viszkishengerben, azon a felérhetetlen konyhapolcon. Hiába van a csontjaim fölött elegendő mennyiségű izom és háj, úgy érzem, a vibráció eltörpül legbelül. Könyöklök a tolóablakban, mint egy magasztos utas. A vevő méltóságából szedek néha külsőleg kálciumot, de ez gyenge érv. Nem az a gyász jár az agyamban, amit egyik legjobb barátom érez még mindig. Szombaton elveszítette a fontos személyt. Aki miatt egyáltalán az ember félelem és alakoskodás nélkül használni meri az igét, érez. Félek, ehhez alvásmegvonás, részegség kéne. Vagy épp az. Amiért bocsánatot kérek, a szavak miatt. Más miatt nem kell, nyugi. Elégnek sem elég ez - érkezésnek, kiindulási alapnak, talán valahogy se. Minden, elég. Legjobb barátom. Veszélyes szókapcsolat. Se trágárság, se elokúció, se a szokott szenvedély, se a talmi aszketizmus nem ad hozzá. Nélküle van mellette igazából. Ritkán látom, ritkán találkozunk, sohához közelebb áll, mint a mindighez. Mégis valahogy állandó. Naivan úgy mondják, nem kezdi ki idő. Máshogy úgy, nem szabad elrontani az idő képzetével járó lehetőségeket. Nincs mit javítani és rontani azon a síkon, nyilván. Ritkán beszélünk. Alkatunk látszólag különböző. Többnyire, az utóbbi két évben, Szigligeten találkozunk. Ott is vasárnap, teremtett napok legunalmasabbikán, de ez rossz határozó. A vasárnaphoz ige kell, utód, előd, munka, bruszt, és valami levíkarhatatlan stóla, ami emlékeztet tejfogú nyugalomra, amikor magamon kívül minden a legdurvábban vicsorgott. A visszaúttal való visszaélés nem kérdés. Valami LED mindig ég az ember buta mélyén, és ezek a józan, évente egyszer normálisan józan vasárnapok, sosem a droid-nyomorról szóltak, amelyek alkohol nélküli estéimet akkor is kiszívják, ha egyébként racionálisak, pulpa-szerűen emocionálisak, vagy épp a szemétbe dobmám azt, hogy tökéletes. Jó beszéd; jó szövedék a szövet alatti gúnák mérsékelt nem-idejében. Az egész napsütötte, korzikai frusztrációt, együtt éltem meg M. hallgatásával, ami számomra azóta helyes kifejezés a lehető legrészletesebb csöndre. Önző vagyok, nyomasztó. Akkor is, ha azt állítom: foncsor. Türelmes józanságra váltottuk a közös kilátástalanságot, rossz tárgy, pont, hogy ciprusok. Addig jobbára úgy adódott, hogy kakofónia, dermedt érzékek, multiplex kábulat. Értelmes zombik eljátsszák a tejszínhab hányást. Déli fényben alvó törlesztő őrült legalább ébren. Nem volt arca. Csak a cukrászda padja, M. és én hülyén bámultunk a buszmegállóra. Tábla, tele számokkal. Most higgyünk ennek itt? Valami jönni fog. Kit érdekel? Buszravárni is lehet örökké. Arizónai csontváz szólja ellenkezőjét, cáfolata nincs. Menetrend. Mintha volna számlap, mintha el kellene hinni, hogy jön a jármű, megjön ellenkezőm. Hazavisz. Ki a fasz akar "hazamenni"? Ez, kimondatlanul, egyik táblán sincs aktuális kivonatban. "Láttam egy gőzöst kifutni!", mondani fogom majd jövőre M.-nek, Szigligeten, elmesélem majd, milyen szépet láttam, a Ferdinánd híd macskagerincén, a nyomorult napi munka utaztatásában egy gyönyör ért. Kifutott a Nyugatiról egy nosztalgiavonat. Füst és gőz. Kurva sötét volt, integettek ablakaiból, integráltak, primitív erőmű, maga a szerkezet, valami robusztus, elpusztíthatatlan ideákból álló epizód, kétségtelenül sovány, sötét, fosszilis ehető anyaga volt. M. egy tirthankara. Nyugalommal húzza a kordét, kocsi-útat éjszakában, lebernyegei szarkofágok. A halott arborétum zúgása van csak. A zöld áhítat, a tétlen beszéd szellemrajza. Semmi kellemes vagy ragályos. Már önző. Megrendítően egy. Ezeken a szigligeti vasárnapokon többnyire eljátszom, hogy ideges vagyok, szomorú és részeg, miközben ellen-azonos. Poszthistóriába hinnék. M. szemében nem vagyok színpad, sem hitel. Nem vagyok se viszkető szemlélő, se szemlélt úgy egészben. Látja a részleteket. Lelejmolom a vasárnapi kastélyba vetődő bermudás turistákat. A bermudás turisták háromszöget alkotnak. Elég a mértani súlypontra botolni, és kérni. Már ez is csak egy emlék, de jó arra gondolni, hogy arányos koldus leszek. M. érzékeny lassúsággal, valami láthatatlan, vibráló őrülettel, ami csak a vasárnapi kelletlen vesztés örömében terem, fontos és alapos mondatokat teremt. Néha idéz is. Szar volna azt mondani, hogy szellemet, mert az olyan, mint a fingás. Nem szégyellnivaló, de fura, hogy Európában egy jó ideje röhögnek rajta. Hóna alatt annyi, és akkora, könyveket hordoz, mint egy kórház. Párszor a sok éventi józan szigligeti vasárnapok alatt néha éreztem, hogy ő a mém-mentes ember. Valamit előkészít. Amihez nekem már minden sajnálati élcét a szónak elkerülve, nem lesz képességem, se erőm. Bennem így csak akkor beszélnek, ha kifogyott a tollam, vagy szétvertem a laptopom. Idén nincs pénzem a természet lágy ölén... gondolkodni. Egy vonatkozástalan pszichés terület talajáról tud mondatrészeket alkotni, amihez képest a beszédem merő travesztia. Eltartani magam a szavaimmal. Ebben persze hogy ott a vér, meg minden. Én nem burkolok, majd más finom. Nekem az indulataim őszinték és bonyolultak, neki a szavai. Ritkán van példa. Legkülsőbb (kényszeredett) héjam ilyenkor elvileg fetreng a távozás vasárnapjában. M. fakír-nyugalommal nézi a monitort a könyvtárszobában. Tudom, hogy ő szomorú. Mostanában azzal szidja magát, hogy nárcisztikus, én évtizedek óta azzal (magam), hogy ripacs. Mégis antagonista, közös energiát érünk tetten. Erről még nem is beszéltünk. Mindenhogy nárcisztikus és ripacs vagyok. Még a vakok intézetében is annak kell lássam magam, a látás képzeletével, bár valószínűleg vaknak születtem, ez nem megkérdőjelezhető. Időtlen órák teltek ott el, abban az alkoholtalan könyvtárban, ahonnan kihalt a kényszeres révület, és nem volt éjszaka, csak a napok legválságosabbika, a vasárnap, amikor megpihent. A hétfőt utáljuk, oké, mert kényszeres célú, a hétfő: muszáj. A vasárnap: a nem kell, mégis van. Sokkal elviselhetetlenebb. Ezért szép nap, ciprusos, mediterrán fagy gyöngyözik abban a sárga, napsütötte levesben, keserű másnaposságban, ahol családi droid vagy akkor, amíg kell. M.-mel olvasni a szigligeti vasárnapokon olyan, mint emlékezni arra, hogy emlékeztem valamire egykor. Mert ez lehet, hogy le lehet lejmolni a turistákat. Le is kell. Az emlékező emlékében csak futó emlék lehetne, hogy mondjuk előző nap, a zivatar utáni kontrasztos, indigókék derűben egy francia turistabusz farolt be a buszöbölbe. Valami esküvő végett. Fenn, a kastélyban. Sose jártam ott. Járóképes fantom nem vándorol, elég az öböl. Szépek voltak, magasak, fel volt építve arányaiban megjelenésük, nem voltak egyeztethető részletükben évmilliárdos vendégzenekar rabszolgái. Nem voltak önkéntesek. A fél napja bőrökre lepedékezett párfümjeik fakó szaga, a meddő hormon és a fedőkultúra, egyensúlyban állt, semmiféle genetika aránytalanságát nem leplezni jöttek a szigligeti cukrászdába. L. ott kavargott viszont. Botrányos egy alkat. Emlékezetem emléke szerint a kimódolt provance-i, eső utáni derített fény harsogó pezsgősei, a brötányi Bondok és tanga-Cardinálé-k közt orosz metál polóban lavírozott és kazinczy-díjas baritonján elküldött minden fagyizó nyoszolyáslányt a kurva anyjába. Én gyűlölöm a tömeget, és az egyedet. Visszamentem a kastélyba. Kezet mostam, és akkor megértettem mindent. Pár óra múlva már kietlen volt a buszöböl. Balatoni zárvány-emberek szálltak föl egy gépre, ami a víztől évezredeken át távol volt, és arcuk meghatározta a lelküket. L. akkor már a napsütötte cukrászda belsejében, az esküvői párfümillatot árasztó stiláris vendégek cipótaposta nyomának illatában, szabályos embrionális pózban. Valahogy nem volt már röhögőgörcsöm, mint húsz évvel ezelőtt, mert magamat láttam, de nem magamat láttam. Szóltam a helyi MILF-nek, a cukrászda fasszal jól tartott bő negyvenesének, hogy a tejszőkeségének a szépségét ne arra pazarolja, hogy kórház-fehér ortopéd cipőjének tompa orrával L. katatón bordakosarát rugdossa. Tessék békén hagyni a Hölderlin-tetemet. Felkiáltójellel, de mosolyogtam, hogy elhiggye. Abbahagyta. L. baszott az egészre. Hümmögött és kalimpáltak mosdatlan végtagjai. Sose láttam még embert ennyire fent, ennyire a helyzet urának. Ha nem is az ölemben, de valahogy kivittem, a MILF pedig megjonhodott, elvégre egyik munkáját végzi, és visszatekintve, senki nem ártott senkinek semmit, pedig könnyen úgy lehetett volna. L. nem tudom, hogy hálás volt-e, nem is kell hogy. Azóta híreszteli, hogy a T. meg akarta kúrni, de ez, mondjuk nekem, túlságosan hízeleg. Sose felejtem el izzadt prérigeci, coyote-tekintetét, szerintem sokszor nézek ki úgy, mint egy lepisált tábortűz. De utána miközben M. hűsölt egy időtlen szenvedésben, ami mindennel lehető, L. csak ült a napon, magában, egész tetemiben. Felmászott az étterembe és fixírozta a halászléevőket, mint egy Van Gogh kép, ami sose kerül elő. Miután ezen kiröhögtem magam, de úgy, hogy végre nem józan zokogásba fordul át, visszasunnyogtam a könyvtárba, ahol M. pilótát játszott. Nem játszott, de nekem - emlékeim emléke szerint - kettényílt az agyam. Már csak a fényt láttam és a sötétet. Nem tudtam hová nézni, annyira üres lett volna magamba nézni. A buszöböl virágágyát, a nyirkos padon fekvő eleven hullát, és a dobogó szívű hüllőt ősi hanggal. Megőrültem. Órákig ültem. Nekem is innom kellett, hogy kijózanodjak. Ritkán érzem jól magam cigi, pia, könyvek, szagok, stb. nélkül. Hálózat kérdése. Earthbook. A föld panasza, cape comorin, a Biblia első bibliánál is előbbi négy sora, ahol elválik minden mindentől, hogy ne legyen abban kétely, amikor magammal egy vagyok. Ehhez - emlékeim emléke szerint - mindig másokra volt szükség. Earthbook, Akasa-kódex. Tudja a fasz. A könyvtár, a napsütötte pad. A buszöböl. Méregzöld fűben tücskök egyoktávos cigányzenéje. M. zsongása szerintem kevés embert tud megtartani a pillanatban, mert az emberek többsége siet, nem tud várni. Pont ez benem utálatos. M.-ben pedig élesztően ijesztő. Más hártya, máshogy szemipermeábilis, magyarul, azonos dózis, más élettani érvénnyel szűrődik át. Vonatkozástalan csenddel kell harsogni, prehisztórikus alázat rossz szó, túl könnyű fedezék. Az emlékezet emlékei szerinti emlékről ejtenék, valami ólmot, ami ha zuhan, egytestű a lebegő tollal. M. visszatér a mindig-is-volt jövőbe. Ez hosszú. Majd mondom. És akkor besötétedett a vígság arborétumában. Leszállt az éj, a teknősök fürgévé váltak, és beslisszantak az alacsony olajbőrű tavak sötét hártyája alá. A fák megálltak. A szobrok felelevenedtek. Megholt a szövet, lebegni kezdett a kő, a dombok alján, ahonnan kiköltözött a káosz, és atavasz. Eltűnt az eufória. Elnök úr, Mr. Mokasszin, hintót küldetett. Elég józan és szikár alak ahhoz, hogy gondoskodjon. Láttam a kezéből oktaéderként kirepülő csempész-cigit, és online üzemmódban is tudja, merre kószálnak betegei. Kurva ritka az ilyen. Ez egy feladat. Jól van így. Meg kell köszönnöm. Középkori küldöncei valahogy adtak ötezer forintot, ismert zaporozsec, végül már a sötétedő öbölben elittam. Aztán mégis előkerült egy hintő (fehér, KGST-modell), és M.-et és engem elvitt a vonatig, sötét Keszthelyig. A jegy ára nem volt meg. Beszélni se tudtam. Halott szívemben dobogott a talpfa, könyörtelen, dühös hála. Nekem a talpöamból is népzene szól. "Én megjártam egy doboz Sophie-ért Tapolcát." Dehogy is. Kidőltem a Tapolca 44km tábla melletti bokorban, álmodtam, szartam, rárántottam, és néztem az eget, hátha valami átszáll. Elernyedve felkeltem és már láttam, mi van. Visszafelé a strandon német ifjak. Sörjugendek. Naná. Lófaszt, csak a víz. "Én eltöröm az angolnákat" - Rikoltotta pár nappal előtte A., amikor egy benzikút oszlopa mellől felértünk a vízparti erkölcsös kismamákhoz, Suzuki-apukákhoz. Én csak figyeltem, hogy a déli naptól tágul az agyér, fehér bőröm skalpja kapja a hála dózisát, amikor évente egyszer fokozatlanul, elbutul azzal a gyermekbetegséggel, adóssággal, fizikai és érzelmi tartozásaim javíthatalan javával, részeg csendben kövér testemmel ki mer ülni a partra. Jól van. Hallani, ahogy a zöldmagyar víz bassza a kurva kőt, ahogy tagolatlan családok bikiniben csúszkálnak negyvenéves, roskadt tavi lépcsők ipari fémjein. Tudom, milyen sima kék, milyen óvatos zöld van a talpuk alatt. A láb érszűkülete, ahogy felsóhajt fölül. Milyen forró, nehogy, alvilágod vérkörei, milyen hidegek. Visszautazni, mint pribék kérésére józanodni. Mintha fontos mozzanatra volnának igék. "Kant vásári búcsús, semmit nem tud a céllövöldéről." Álmodtam, és szartam a bokorban. Huszonöt éve egy-egy várostábla alatt aludni olyan, mintha ott lennék. Ez elég. A hitvány bizalom, a gyötrelem. Eleve a szív ilyesmi. Sosem ott dobog, ahol, sosem arra száll le, ahová mérik. Aztán jön a tragédia. Mert jön. M.-el, évente beszélek, kb. 6-7 órát, stb. Mint amikor évente húz egy üveget az esküvő, alárad egy temetés. Nem, nem hozam. Bezzeg a szem alá alapuló, futó ügyek. Nem kell hogy mániákusan ismétlődjön. Mégis ez van. Útra vált belőlem, belőled. Fellebbezhetetlen csönddel ereszkedik, mint egy súlyos keselyű. Reggeledik. Emlékeim emléke szerint javában, átírja a múltat. Olyan jó, hogy nem érez. Napi pár órát, aludni kéne, legalább akkor nincs középpontban. Látszólag én ejtem a szót, valaki más beszél. Egy szakadék, Ikaruszon. Ferrarizom éjfél, Hősök teréjén, amire pillanatnyilag nincs felhatalmazásom. Körúti argó, ÁNTSZ, nem tudom, sokféle előzmény, hátralék. A leggyötrőbb súlyt, hogy rosszul rikoltani könnyű. A részt, amiből adódom, mindegy melyik parton várnak. Nem vár semmi (hazudok). M. tudja, rá gondolok. M. tudja, magamról kell kívül így. A barátságok természete irreális. Mondta Petri Hajnóczynak. Szélzúgásban, napsütésben.

[photo: Barn Allen]

In memoriam Orfano Furioso

2011-05-25T00:38:00.011+02:00

KÉSEI CÉDULA A RÓMAI ROMOKRA

Láttad közelről Kassákot, Vast, és Füst Milánt.

Különös szeánszként megáldották borzas hajfürtjeid.

Láttad az örvénylő századot, jó pár áldomást kihányt,

papírtrombiták harsogták túl Jerikó érckürtjeit.

Bölcsőd nem nád, mint Mózesé. Csak rengő kád és bombatölcsér.

Hintalovad a romos háztömb előtt füstölgő lótetem.

Nincs több lobbanó, szédítő viráging. Lennon pár iromba bölcsért

röpült Indiába, míg klastromod a tágas, világnagy kórterem.

Mindig tudtad honnan jön a költő, bármi akadt útba.

A kardántengely csillagjósa földet ér, ha verset ír.

Beül a rohadék Ginsberg mellé egy lestrapált Wartburgba,

s a kor csak zápfogát mutatja, mint a vén, kidőlt szatír.

Mindez verstörténelem. Koholt lexikonlelet, mit rögvest,

fényéves hátránnyal a polc fokán hagyunk.

Sárgul szertartásosan, akár egy Kosztolányi-összes,

száraz rögeszmét tárol kiforgatott agyunk.

Illik mondanom? A kapitány kabinján kezem kopogtatott.

Inas reszketéssel topogtam a kajüt hűvösében,

hol egy mankóját vető kozmikus kalóz járt lábsuhogtatót

kincses gyógyszerládikáján, a deszkás fülke-éjben.

Bevallom, kazettád zsongása síri ellenhang már.

Rekkenő szoba. Őrjöng a zöld. Oklahomában újra nyár van.

Megkondul a fal, a vers, a polc, a szellemhangár.

Mormog egy gyűrt szalag. Forrás az üres pohárban.

Az est a PIM-ben meglehetősen méltatlan volt. Mintha augusztus közepén szánt szándékkal befűtenék a pálmaházat egy hűs oázis ígéretével, aztán sehol egy rohadt BonAqua-stand. Száradsz, tapadsz, testen kívüli élmény. De legalább lelken belüli volna, ha már a szárazban tátogunk. Mert az ünnep nem attól, hogy ez is elviselhető (ünnep már, ha bányászlámpaként lángoló szívvel kimászok az Oktogonra). Hanem hogy benne lennél, aztán menekülsz, mintha ott se voltál, és ezúttal semmilyen ellen-tulajdonságod nem tehetett róla. És kurva élet, nem ez a kalap szar, hanem az életem. De ez jobban fájt, ez az egy óra, mint eddigi bármilyen vérem közös búcsúztatója. Disznóvágás, esküvő, temetés, stb. Nem blöffölök... De persze fordítva is így van. Ha már mondjuk nem vagyok közönséges, fordítva óv az ég. Elmúlt a fantomok órája, amikor mindenkit ugyanaz kísért. Az augusztus közepén felfűtött pálmaház hőközéppontja, didergő hideg. Mert legalább jó volna illemtudósként lenni kibaszott gyilkosnak, nem viccelek, egyszerűen, fegyvertelenül. És ilyenkor mosolygunk, mert erről nem beszélni kell. De a célpont nem mindegy (annak se, aki mondja), főleg ha mindenkit ugyanaz kísért. Megrögzött, szilárd alapon. A megidézett sokarcúsága épp elég szilárd támpontot nyújthatott volna, mint régen, a kóstolódó kallódáshoz. Milyen alapok? Mi szilárd? Mi támpont? Miféle kallódás? A kaland tudománya nem elvehető a botladozótól, a sprintertől. A bódulat milyen iránya mérhető, alázattal, magasságban, lapulásban, hátralévő és előzetes tartamban? A választ árnyaltabb válaszok őrzik - majd egyszer elmondom az egyéni verziómat. Semmi különös. Egyszerűbb kérdésre adandó beszédek és hiátusok. Orbán Ottó egyik mesterségről valló példázata nagyjából így szólt: ha a költészet luftballon, Pilinszky az égig érő zsinór. Weöres pedig az elszabadult léggömb (és nem létra). Ha ennél maradunk, akkor Orbán Ottó a sétáltató. Ő tartja a zsinórt, zsoltárként zsongja a borzongás retorikáját, alakoskodás és üresség ütköző-egésze. A benti pórázt, ál-káromkodva, nem beszarva pitbulltól, meghatódva spánieltől. Ha már zsinór és léggömb, ő talán tudta, mennyi ballaszt kell a levitációhoz és az ereszkedéshez. Többnyire iróniába csomagolta a megrendülést. Apolló elcsent nyilát mindig új íjból kilőve, korról korra lopta át, a makacs melódiát. Követhetetlen sétaútja. Évtizedek múltán meg majd elmúlik az ünnepre rárakódott megrendülés, mert se blaszfémia nem lesz, sem ilyen értelemben vett konvenció. Jön az Ángélosz, egy pendítetlen húr hírnökeképp. Dehogy jön. Nem dacból nem kell hogy jöjjön. Az eufória mindig mértékadó pogány szitkait Rilkei szárnysuhogás járja át. Mert O. Orfano-nak nem kellett a Titanic pusztulását újra, nem kellett a Mekongot átúsznia egy nemzet átkozott eposzával. Nem kellett semmit. Csak ajtórésen át az apja arcát, orosz katona kezéből a fekete kenyeret. Bújni ha szólt a sziréna. Nem akart lenni. De ha már lett, jó lett volna bármi más mellé. Csak mellesleg fejezte ki, milyen az, amikor beleél. Béke poraira. Mire? Vérlázító tény, hogy retorikán múlhat evilági üdvösség. De hát ezt feszegetni olyan volna, mint élezni, polírozni egy dédelgetett szerszámosláda mélyét. Csorbuljon, ami nem csönd.

“Siva? Bráhma? Visnu?

Háromságukon én csak röhögök

s szintúgy a keresztény változaton,

az egész szent asztaltáncoltatáson.

Én tudom, hogy bennem ez hallhatatlan,

ez a peronról kifutó vonat,

amit a sérelem megörökített.”

(Orbán Ottó: Cape Comorin)

Bakelit

2011-05-21T21:50:00.032+02:00

Mert aranyom,
te Krisztusnak képzeled magad.
London. 1980. Suhog a gőzös,
Pilinszky fogja a korlátot,
nézi a tájat, utazik, van.
Még él.

Egyenesvonalú öröm. Fehér alsó-
neműben sajgó tétlen herék. Nemes
Nagy Ágnes kiront a hallba. Megáll.
Lábával dobog, mint egy kanca.
Ráüvölt Jánosra. Most azonnal
visszaadod, amit elloptál.

Jánost, noha nem tudott angolul,
érdekelte verseinek nyelvhatáron túli sorsa.
Én nem loptam el semmit, Ágnes.

Engem loptak meg. Leütöttek.
Kegyetlenül. Pedig - mazgatpózba
húzódik - szép volt ez az angol
makadám. Csak egy kicsit árkos,
síkos, hát megbotlottam. Mekk.

Ne hazudj. Folyton be voltál
baszva, Glasgow és
Manchester között,
Peter Jay nem létezik,
nem ütött le senki. Taxi.
Érveid vitathatatlanok,
de valahogy nem akarlak
elhinni téged.

Most ez érv, NNÁ-az-égben? Ha Juhá-
hászra ráronthattak ír papírgyárosok,
Kardos simogatta ágyban ősz fejem,
téged mért nem kúrtak londinerek?
Kapjak érted sérvet? Milyen érv ez?
Most komolyan. Ágnes. Easy.
Hívom a Scotland Yardot,
csak kérlek - nézz rám,
nyugodj meg.

De a mellhártyád
el fog szakadni,
bazdmeg, Jani...

Ágnes, leszarom. Fáraónő,
strandrészeg szeráf,
Szerafinám, őrült kurva,
veled nem vitatkozok.
Egyéb kérdés?
Mielőtt meghalok,
mielőtt hagynád
londinerek fájdalomdíját,
mielőtt tisztálkodnál,
meditálnál, Babits
formalinban rezgő bajszával
felizgatnád toporgó
klitoriszod (milyen
türelmetlen vagy velem),
egyáltalán lehetséges
a rettegés? Kérhetném,
felvethetném, hogy szinte
egyáltalán elutazzak
("Hová, János?")
merészeljek 15 fontot égő
koponyával költeni,
amit összedobott nekem
ez az ártatlan, tiszta,
kibaszott hotelszemélyzet?

Ágnes. Írj
egy apokrifet. Menj
szoláriumba. Sütkérezz
fáraók mellett. Kérlek,
hagyj nekem békét. Bízd
rám a múmiamosolyt.

[kép: Meladie Stock]

Chiaroscuro

2011-05-20T02:58:00.050+02:00

Életem minden perce kiszámított.
Éjjel csak a szentek járkálnak, meg néhány
nyomorult, minden utcakő, mint egy távoli rokon,
a szokatlan csönd, a sötétség velejébe
oltott kardszárnyú fények, jó tudni,
ez nem a szellemek órája.

Pár perc, ami oktalanul vidám.
Kevesebb, mint átlagos, léptek kiesése,
a láb csordája, ahogy megment. Noé
hátravetett feje betöri a bárka ablakát.
Árad a szenny, kitörnek az állatok,
de semmi se fő a gyújtópontban.
Félálomban szivárgó talajvíz,
csak a reszketés, elenyésző
fajtalan emlék.

Az Oktogon-presszó szőke,
okos csaposnője lecsapott
egy pultra eső szárnyas hangyát.
Furcsa szájíz. Valami ciprusos dolog
a Balatonnál. Nem érdekli a szétkenődő
rovarhús, idegen morgás a lombok alatt.
Vallatom, lehangol, elmosolyodik. Ez a szépség.
Karja idétlen teleszkópként húzódik
apró fosszília-teste mellé, vissza
a szolgálati közönybe, ahol magdalai
arcáról kihal az etológia.
A színes neonok bevonta látvány
mentességet ad, jattomat elutasítja,
joggal rezgett a pénztárgép képernyőjén
egy eleven lepke röpte.

Este tízkor a fehér neon,
rideg, mint a juh, mesterséges rost,
helyi érdekű, önző hatalom.
Mint vendég, talán a sötét háttér vonzott
egy rég megbarnult képre, amit rossz
festő bámult. Ha megőrződne
az album, biztos leégne,
ami a jelenben rettentően
kikopott belőle.

Mellékes, hogy megölt egy rovart.
Szép volt. A tett, ahogy majd mosolygott.
Mellékes az, hogy szőkét lát a vak,
egy gangeszi pupilla mindenre éhes,
de ha választani kell, ne legyek süket.

A díszletet részletezném.
Évszázados épületektől nem észleltem,
nem láttam, milyen fokszámon delelt
a fakó égitest. Eltakarta, amit lehet.
Csak a föld alatt volt, elég bajt okoz így is,
hogy nemrég teli volt, hétéves Adidas-
pólóm izzadt a májusi fagysütésben,
kint a megkövült folyóban limuzinok
dagasztották a sárt, tetőablakon
lógott pár kalimpáló báb, a jelen
révületében lehettek, nem tudom,
máshogy hiszem az öntörvényt.
A közösségi lemeztelenedés, mint
egy levetett szovjet irhabunda,
nevetséges, de jól jön, ha fagy.

Végül erőt kaptam, hogy kimenjek a képből,
nem volt nehéz, mert egy terepasztal
belsejében élek, hazavisznek fűtől körülnőtt sínek.
Azt hinném, kalimpálsz, botorkálsz,
pedig határozottan mész. Mintha keresztben
át egy forró pályaudvar váltósorán,
amit lélektanilag őrültekre bíztak.

Hát ezek normálisak? Igen. Sokkal szarabb.
Valami viszolygás. Viszontagság. Nem bírok
kibújni a tubusból, szőke vagyok és fekete,
mint egy beszáradt cipőpaszta, felszolgálok,
nagy-nagy türelemmel állok a pult ellenoldalára
a láthatatlan membrán fojtogató medúzasorában.

Semmit nem bírok elengedni. Ezért nem vagy
személyes. Talán csak az a baj, hogy nem tudok
elég eszméletet veszíteni. Az idő telik, ingerek nélkül.
Túl sok csoda vesz meg. Reggeli busz szagrajza,
erdők, veszett kontúrok, rozsdás póráz végén
polgári bozóttűz, egy csapással oltható,
irgalmatlan városi szörnyanatómia.
A séta ábránd. A mese nappal kísért.
Éjfél után jó, ha van miből fizetni,
locsolókocsik pásztázzák csikorgó sugaraikkal
a padkát, a fonák, kemény eget.
Bárcsak vezetnék egy szabad járművet.
Lennék alkatrész csendes remízben,
facsarják a narancslét, olajos ujjal gyógyítanak
tárgyakat, csavarkulccsal verekednek.
Csak holnap ne legyen. Uzsonna legyen.
Oltson hideg aszfaltot más kíméletes agyar.
Egy rezgő gépszarvas villamossága
a nyugalmat felszabdalja,
kuncogva bújik használt beton alá.

Vannak táblák, amik tiltanak.
Táblarengetegben szabályosan halad
egy locsolókocsi, mintha lenne célja,
nem csak a szikrázó nyomvonal.
Nem birtokolni a frissesség hangját,
nem tűrni, ha sistereg, mint egy agy,
porózus hálózatok, utak buta burka, kísérőd
egyszerre két cigarettát szív. Tövig.
Zavarba ejt a világ. Pultontúli kontúr,
szénszőke, lideg. Időt se hagy.

Voltak idők. Kosztolányi és Marty McFly.
Katona akartam lenni, eszelős,
botozó öreg, szőrös-kézfejű bárzongorista,
népies travi, paprikával, malomkerékkel.
Markolóvezető még régen. Általános iskolában,
traktorral, mindent lát az ember, rejtélyes
kristályrács felfedezője. A jövendő rothadás
ellenjegyez. Szenvtelenül lecsapni egy legyet.
Az ismert világ felfal. Kivon. Elvesz,

kitart, megüt. Szeretni, érteni hagy.
Sose szerettem a világot. Rideg nyáját,
a szőke bitument, szirénanyálat,
eleven rángású húst fedő plexi
tetőablakot. Grántiból faragva.
Kívül legyek gyenge. Akiktől függök,
kapaszkodjanak. Szégyellem,
hogy nincs jogosítványom.
Legalább a járásban ne botoljak meg.
Jobbról Ő, balról Ő. A Holtak. Markoljon
meg, aki él. Mint a port, mielőtt porba térne.
Gyenge leszek akkor, abban a pillanatban.

Nem fogom tudni, hogy szemem káprázik-e,
vagy már tudom, nincs jogosultság. Tangó.
Meg hogy fehér. Mert fekete. S nem érint.
Vaknak vaknak lenni, abszolút Vazul.
Sose süket. Kérlek. Hamis hallásom
ne veszítsem el. Apám, hőbörgő gólem,
mankós tatus, Lada Samarában száguldó
ösztönbeteg. Írástudatlan Borges,
kérlek, legyenek egészséges génjeim,
valódi élet alatt, egész emlékeim.

[photo: Grandpa Napping Parlor 1977 Boro Park Brooklyn Chiaroscuro]

Szép jármű

2011-05-18T02:35:00.029+02:00

Beindult a párátlanító.

A falak azonosak.

Sok élmény, sok fogalom.

Sokféle fogcsikorgatás.

Élj, szeress, szenvedj, és halj meg mosollyal

alantasan.

Apám (megint) beült a kocsijába.

Vár műtétjére, meg kéne már nyugodnija.

Ugyanúgy látja, ahogy a lombriadó,

a lila, és az emléke se kevesebb,

nagyjából hasonlóan hajlítja

testét, gyászát, szövegét, emeli

süvegét. Nagyjából nincsen kérdése.

Nekem vannak olyanok. Hova vesszek

egy átlátható alkalmatosságban,

ő istentelen, geci, bőbeszédű.

Sokat tud a semmiről. Csavaró mozdulatokat

végez valamin, ó, az a maradék mozdulat,

amibe nem menekülhet. Nem értelmez.

Mit értelmez? Nehezek. Még látni se lát.
Csak nyílik a szája, a tenyérre,
valami nagyon egyszerű dolgot ért,

de bonyolult foglya nem maradtam.

Milyen hangok adták fel? Hallottad.
Most mit tegyél. Csöndbe várd. Csipogj,
ne kókadj. Kezdd el. Elkezded,
folytasd. Mondjad: "Nincs felszállni hova",

röpképesen lépegetni. Baszódj meg,
a leghitványabb szívvel, hiteid szerint.
Nincs semmi lepel, lépted. Alig bírod.
Folyományaként nem kéri számon senki.
Onnantól fogva olyan, mint maradék józanégő.

Szént dörzsölni fehér ruhára. Kosz marad,
törlesztése fennakadó leágaidnak. Nem baj.

Mint messze gyártott autón a szarufény,

álfölényed megmarad. Sakk, többet is lenyeltél,
ami a látvány iránt elragad. Józan, érzékeny,
undorító. Ahogy meg kiengesztelődsz. Mivel?
És az is, hogy azt képzeled, nem harcolsz.
Rendben vagy. Sose. Szöggel karcolni még,

egyszerre lenni örök él, aktuális fényezés,

nem örök él, csorba, élveteg rettenet, valami
dögkút a csernozjomban, a viasz arca,
méregzöld, téttelen, ánizsos, rágható súly. Kiköpött
független. Nagyjából lóg. Vagy bőg. Ostoba tehetetlen
pofon. Nem nevet. Nem veszem a fáradtságot,
hogy megrekkent inaimmal. Színesek az ereim. Anyám, fiam,
léppé tevődök, most meg mit ments meg? Ezerszer többet

játszok, mint ami kérdéseket illet. Daráltam,

kizabáltam a hűtőd. Lefelé hajlik a szemöldököm,
megöllek: érted volt minden. Ne haragudj, nem ment.

Óvd a tested, szeresd az agyad, aki látod ezt.

Nincs elrettentés másban. Ettől ne várd meg.
Kitörik a lábad. Napi akaratban, ami enged.
Azt hazudtad. Testben, gyászban, anyagban.
Konkrét képzeletben. Látod, dünnyögsz. Milyen
cápamosoly. Kolibricsőr cukorral és éhes vízzel.
Vékony keresztmetszet. Szomorú ügy is volna.
De ne ide, ne oda. Össze-vissza se, viszont az sincs,
aki bassza, teszi. Marad az élet. Halovány lejárat,

mechanikus. Lágy, sóvár. Szót se ejtsünk.
Érzékeny és brutális. Fölöttébb áttekinthető,
de legalább mesélnivalóan semmi komoly,
csak amit amúgy türtőztetve hallunk. (Nem) tudom,

én azt szeretném, kérlek, legalább, annyit mondj,
aztán menjünk és maradjunk. Sötét a dolgok bőre.
Sokat segítene, ha önzetlenül ki mernél nyargalni,

véres torkaiddal, beóvott zsebeiddel,

a roncsolhatóságig kiégett szűk szügyeddel,

tartózkodó szádtól egyszer hallanám,

hogy egyszerű. Segíts.Valakin. Megint ne kelljen
már okádni. Továbbá elkölteni színes életem.

Csak annyit kérek, hogy ezt a gyenge kosztot,
tojást, krumplit, forró vizet, a hálát,
amit eddig pocskondiáztam, és onnét
minden egyszerű. Cukros, színes, rögös.
Nem tudok segíteni. Azt tették velem,
amit tennék veled. Annyit tátogj már,
hogy mikor nyílik. A kurva metró,
zsebedben beváltatlan jeggyel annyit
honnan, hogyan, hová, mikor.
Mikor szállhatok, mikor eshetek,
még a legrosszabb most következik,
az már csak egy öböl a 100-forintos boltban,
ezek már csak mosdatlan megállók,
ezüst, szotyihéj, milliárdos mogyoró, egy ősi tér
elváltozása. Ahol nincs utazás, nincs lényeg,
nincs szám. Nincs érdem. De minden szét
visz, mint ahogy a halálos kasztnit az érzelem
hintáztatja Gödöllő, a fény örök marad.
Ahogy jobbról balra, lentről és fentre,
bordó marad a napsugár. Ez a benzingőz-
szagú szar, a sok zokogó emberkedv,
elvetemült piac, porc, a jogos testeikkel.
De legalább aranyló pillanat rúgott pofán.
A gyász, a múlás, a józanság ellenében
sose legyen idegenebb mértékem.
Az erdő rézsútja Aszód fölött.
Hogy utat, időt, testet, árnyat, arányt,
mindenért megmelóztam.
Jó irányban követtem el,
még ha alapvetően rábasztam is,
ezen is csak, bár kényszeresen,
de elfogadhatóan, mosolygok.
Hajlamaim szerint sírnék. Tettem.
Máshol mindent visszatartanék,
mert létem kezdete óta közlik,
"nem lehetek azonos". Se fent, se lent.
Se falkatag, se elrettentő.
Nem veszíthetek. Nem lehetek különb.
Azt szeretném, a vége szép legyen.

Thürmer

2011-05-15T02:51:00.007+02:00

Már megint rettenetesen átlátszó vagyok,
pedig elvileg sűrű. Egysíkú.
Hagyom magam menni, beszélni,
utcákra, temetőkre, grundokra járni,
mintha szoros volnék.

Az ember nem zilálja szét egy könnyen az életét.
Váltogatja a maszkokat, segít.
És többnyire elbasz mindent,
és ezen a tényen kiengesztelődik.

És innen hová. Fenol-injekció?
Kísérletek. Harc. Szeretet-karton.
Már egy olyan helyen se merek megszólalni,
ami éjfél után nyitva tart. Nyilván
elképesztő kényszerből vagyok. Nem kéne.
Dehogy kellek. Neki se kell, hogy egy legyek.
Ő se mosogat. Várjam ezt el bárkitől?
Aki ugyanígy van. Hazudjak egy életen
keresztül, sírjak, nevessek.
Hagyjam az egészet, menjek már.

http://www.youtube.com/watch?v=z4PKzz81m5c

Kaledónia

2011-05-09T03:42:00.006+02:00

"Hazám, hazám... "

I've deleted my entire
music collection.

All I really need
is this song.
It will play
at my wedding.
The birth of my son,
or daughter.
When I'm hired
at my next job,
when I'm fired
from that job.

At my funeral.

[photo: Lajos Gulacsy - The Mulatto and the Sculpturesque White Woman, 1910]

Hőbicigli

2011-05-02T05:57:00.032+02:00

Hihetetlen,
milyen gonosz vagyok.
Egy parkolóőr vasán ülve
ránézek az utca túloldalán
egy biciklistára. Visszanéz,
elesik. Fekszik egy darabig,
majd rádől a padkára.
Mivel nem voltam józan,
nem késlekedtem,
a segítségére siettem.
Szájából dőlt a vér.
Próbáltam felsegíteni.
Megfogtam a kezét.
Nem ellenkezett,
de rögtön láttam,
nincs rám szükség.
Attól, hogy ezt okoztam,
magamon kívül voltam.
Ő nem tudom, hol.
Álla alá tette a tenyerét,
mint egy tányért. Prüszkölt,
akár egy ló. Fogadkozott
és helyére tuszkolta kitört
metszőfogait. Forgó küllők közt
végre megtalált. Nagyon zavarba
jöttem. Zsongott az üres lomb
a parkban. Otthagytam a földön
a vérében, amit tátott szájából
kiáltott. Nem értettem, miért
hallgat. Tévedtem, végül
felkelt. Elment.
Győzött.

[kép: Matteo Bertelli]

Sermo

2011-05-01T18:30:00.056+02:00

Ezek a virágszirommal beborított autók,
ez a pinceszag.
Ahogy a sötétbe leérve kiengesztelődöm,
mert már unom, mennyibe kerül
egy rozsdamentes koporsó,
és hogy a felfekvéssel mennyi hiába-
való húst vág le emberről az ember.

Az ÁNTSZ bizonyos helyeken
nem enged temetni. Mintha a föld
alatt volna valami árok.
Kísérlek, botorkálsz.
És csak mondják, hallom innen-
onnan, hogy úgy, meg hogy
mennyire fáj, lebeg a birtok.
Ellehetetlenít a tetem beszivárgása.
Majd a cigány lekaszálja,
pénzt adni, lépni nem tudsz.

Megalázó, ha néha mérünk
métereket. Tántorgok a fényben.
Roppant boldogan kaszálok, szinte
tarkón lő. Száraz ez a föld. Nézhetem
a virágszirommal borított fekete autót
egy ideális május kardigánért üvöltő
hűvös délutánján a Kodály
Köröndön össze-vissza köröznek
a formatervezett földönkívüliek,
mintha volna forgalom.

Pedig szakad a vályog.
És ez a vers sem arról szól,
hogy kéne egy kocsi - talán
arról, hogy kívül lóg minden
és forog. A mák-
gubók a határban,
a síkság motorja, a csalán-
tag. Nem beszéd.

Aszfaltnak csapódok,
annak a kutyának -
buszok kerekére hág.
Hős volt. Látványában
túltengte szenvedélyét.
Lassú centrifuga. A felfekvés
innét: már olcsó. Csak valami
orvostani vád, ürügy. Hiányzik,
amivel szabódtál, szavaiddal
tehetetlenül lassan elakadsz.

Meg hogy
a skatulyában kellett válogatnom
rozsdamentes koporsókat, megtaláltam
a kellő térfogatot, a hosszmértéket.

Kellő szabással földbe süllyedni semmi.
Mártózok a porban, vízhatlan testtel,
túl drága, múlástól idegen, megóv attól,
ami könnyeimben rothad.

Vannak egészségügyi szervek,
akik számlát állítanak, de a halottakkal
nem törődnek. Mosolyogva közlik,
mi a rozsdamentes, és hogy mennybe -
már amennyibe - kerül
a vigyor feltámadása.
Nekem nincs sérvem,
én sose nyitnék
oktalanul eret.

Mondom, apám, hamvaszd,
adj melót az úristennek, porról-porra
szemenként ragassza
össze az anyád,
ha feltámadni volna mersze.
Merni kéne égni,
hamvadni muszáj.

Apám, nem találtam árat,
csak mértéket. Abban bőven elfér,
ne aggódj. Aggódj csak az árért,
majd magamra bízom a hamvadást.
A levegő örökös, tömbnyi súlyát.
Légszomjat kapok helyetted.

Kérlek előbb majd mondd el,
személyesen, áruld el nekem,
jelöld ki, szorítsd meg hosszan
a karom, vigyél el, bárhol is legyen,
a rögeszméd, hogy ne hagyjuk ennyiben,
mutass rá, taposs oda, hol és hova,
melyik telephelyre, milyen mélyre,
melyik száraz, löszös talajba,
mutass rá, rángass át az ujjad
célegyenesén, némán, lehunyt
szemmel jelöld ki azt a kék sort.
Tudasd velem, hová temesselek.

Valkűr

2011-04-21T01:49:00.085+02:00

Ez komoly, bohém rohadt ég.

Mindenre szólít, rám szólt, nem volt,
utólag. Ernyedjek el, nyugi, legyen
feszület, injekció, ne emlékezz.

Szellőzz a határban, sellőzz a koszban.

Nem ők, legalább a szél kiforgat.

Nem sejtették, mit vesznek magukra.

Szíjjal verésre, olcsó, véres dezodorra,

hajnali rádió borotvaszagra, ahogy suhan,

rezeg a fenyegető fényégető ablaküveg,

a lefolyam. A lefolyómoraj. Ahogy behatolnak

a sertéstelepre. Én 10 fillérért hordtam.

Igen, sertésganét. Abból sem lehet építeni,
sokat rombolni. Fizikailag sem cselekedtem.

Akkor tudtam, megkegyelmeztek. Ez lett a szitok.
Híztak a bojlerek, nőtt a térfogat, ügettek, tasliztak
a böllérek, szuszogott pár szelep, eresztett
a bélés. Salétromos gallérok, koszmós haj, a száj.

Hőt termelt a súlymocsok. Legalább valami

gyengéd bűz terjengett, riadtan, méhen kívül.

Vendég voltam sejtjeik maradékaként.

Elámulva bámultam azbeszthegesztő bőrét,

a klinikát, az ívet, bárcsak sírt volna.

Temetett, és szült. Sírt. Halála előtt

egyetlen pillanattal eszébe szállt,

hogy nem. Nem akar. Látni sem akar.
Érezni, szagolni, visszakapni testet, a kezdetit,

lassú, korszerű, közömbös sorvadása,
ciklusa a védjegye. Jogos egészség, puha
szarzsák, termékeny element. Ellenérzést
viseltem hangos lelki jelzáloga iránt.

Mert az örök kurva élet eltántoríthatatlan
szürke katonájaként ontottam könnyét, egyéb
váladékait, pedig nem volt érzéki, nem vált.

Nem volt fogalmi, semmi-síkon élő.
Se szó, se pogrom elé való. Valami
volt. Állatok szüksége, apróházi gyöngy-
hús, kaparó tyúk, szeretni való
hővér, elfújta, fújogatott magán időket,
mint egy levest, vasárnapig.

Elkapartam asszonyos tekintetét.
Kislányosan évődött, koptatta önnön bőrét,
simogatta. Kéjt kavart, de nem mutatta,
nem tudatta azt a szenvedést, amit éjfél
után a bódult szem a sarkában gyilkosként kiált.
Mi mást tehetett volna annyi évült ránc mögött?

Motoros, nagy ember verte fel a falu csendjét.

Felvetette a fejét. Felverte az alvókat. Azt hitték
ez múló, modern, hangzatos álom. Majd elmúlik.
A patakban aludt el. Kikelt egy divat-Irimiás. Azt mondta:
az álom a törvény, ne emlékezz. A kislány az utcaszélen
guggolva vizelt. Ontotta egy ökörszáj tiszta fehér nyálát,
pre-bábeli pisadékát. Lenyűgözték a motor kipufogó fényei,
a szoknya fel-sem kapott ívei. Nem kapott lángra.
Mégis oltották. Buzdították. Ijesztően megpörkölődött.

Szerkesztett fém volt, ízletes gyöngyjáték,
ilyen a hirtelen hő egy naiv tenyérben.

Ez már közeli, de meg se közelíti az oszlást.

Valami leég? Lepisál? Elmúlik? Öntözik.

Hozzányúlt a színes fémhez. Arrébb.
Hó-ujjbegyével színejátszó kurvaí fémmel
megégette magát? Hamis ujj rögtön fáj.
Teremtette, összesült. Úgy mondta:
"Fiam, sose házasodj." Ne hazudj.
Fiam, sose gondolkozz kétszer.

Kapott a nyilvánvaló mozdulatért,

előleget a kárhozatához. Három nap alatt
maflást, ölelést, bölcsességet. És macskanyekergést.
Na meg a hideg. A magyarázat. Ki látta? Ki lőtte le?
Ő se. A Sivatagban
milyen kútból vonták a Frisset?
Ő nem látta.
Milyen mély volt a seb? Nem élvezte. Túl nagy
merészség? Milyen tárolt messzeség. Leköpte
őt, akit a kút felvont, karjába dobált.
Nem volt elég bő a nyála. Nem volt elég
tág a nulla.

A rokolya azóta
lekopott. Csont vajjá lett, érdessé,
avassá, csikorogni kezdett minden izom,
elidült az etológiai táj, a haj jótékonyan födte
a testet, joggal volt ez persze néhaivá kiáltva.

A szépet a festményekre bízta.

Az igazságot bírákra,
a többit meg az advent során
az atyaúristenekre, egy-egy szűk határ-
ozatra, elcsigázott csirkelábra.
Kell a maradék. Kell!

Aranyló, mindenkori aszkéta,
húslevest tálal a maga könnyed sétája.
Ólom-fölény. Székelés közben sír.
Dől a lúg, alul sugárzik, fent behorpad,

mint lovak híg szügye. Altatópad? Néha

felreped az a bordakosár, és zeng az ín,
amiben dobogni merészel, mint egy kelta
dolmen a dombon, ahová a vemhes
lovak szülni másznak. Vizet vinni?
Forralni? Kinek? Nekem? Minek.
Ki hatalmaz fel a Zebegényben
"Örülj, ha csendben meghalsz."
Nyüzsgő rovarkolóniák laknak
agyonkent bőreim alatt.
Nem vagyok képes lemosdani.

Mélyeden pedig áskálódnak
gyantázott fények, mikor szürkén
azt képzelik: nyilván csak egy hüllő. Rideg,
mint eloltott pásztortűz gőzölgő erdődben.

Valami zöld, pázsitülő, elkövült
szívtelen szobor, bőre bélrekesztő,

ki van feszítve az ellen-ágra. Egy fiókba,
a Trokán-zacskó, csupa éticsoki.

A pingvinfióka, a ládika, a féreg.

Titok.
Hatezer liter zsírral indulni a hómezőre.
A celofán belesajog fogamba, narvál vagy,
fogász-áldozat. Napod egyetlen elmés süllője
a gírosz. Felfordul, felfal. Patak alatt a hal,
patáid alatt száraz, alakváltó sivatag.
Mindenhová besüt, még a fiók alá is.
A hekk a poshadt parton, amikor minden
napot eltapostál, mert holtan értelmetlen.

Csoda ez a rianás, amiben botladozok.
Köszönöm. Méltó büntetés nézni.

Öregek a természetes csöndben

tesznek egy métert, más egész
életében nem arat köbmétert,

kúszhatok felé egyetlen centimétert.

Izotóniás itallal, a maratónba.
Eléhezek. Hurrá. Mint a barlangi
tarajos vak gőte, két sarlatán tojásba,
reped a hűtőbe. Ezt eszem, bocs.
A természet kiállhatatlan: vaknak nem veszi
látását, csak fölösleges vagyok.

Mert az arab-sötét nem szar,
csak mert optikailag látsz;

hanem azért, mert virulok,
álnok, mint egy baszott
bazsarózsa, egy lomb,
valami lajhártól emészthetetlen.
Szánkóval legalább suhanok
a legsimább bolondulásig. Pofon-
egyszerű, mint az ék.
Barokk vagyok. Berepedt héjú
éticsiga Lupaszigetnél.

Alattomos egy kurva lejtő,
minden fölfelé hajlik, ne tudd meg,
mikor suhan. Anya, ne haragudj.
Halálom előtt rád fogok ütni,
mint te, repülni, mint amikor elsírtad
magad egy repülőgép-kabinban.
Ezzel a távoli kietlenséggel különben
minket is, sokakat, vádolnak.

Persze, hogy szeretlek.
Ideje utánanézni, milyen képek
állnak gyors vetítések mögött.
Chile fővárosa rég ideiglenes, titkos,
ellentmondásos kondortelephely.
Chile fővárosa még mindig
rejtélyes kondorlepte hely.
Anya, fogalmam sincs.
Le akarom harapni a Skoda-felnid,
kedvenc színem a parizerbarna.
Sóhajtok. Visszabújni lehetetlen.

A strandok partja örök vadászat.

[Előfordulhat, hogy a képet szerzői jogok védik.]

Sotto Voce

2011-04-16T06:36:00.080+02:00

Dolgozom azon, hogy ne legyél nehéz.

Írtó nehéz munka. Megalázkodnék, őrjöngenék.

Egy nyírfához hasonlítanálak, vagy mihez,

de felesleges. Nem a fákhoz értek, azok túl

fehérek. Inkább a Margitszigethez.

A szeretet annyi, két lomb suttog a szélben.

A szerelem annyi, ha baszni félek.

Téged, akit nem értelek, nem remélek.

Akihez képest a halál bennem ostoba

szóbeszéd, szertartás, mitológia.

Vasajtó, ami elválaszt a levegőtől.

Nem mondanám, hogy mágia. Macskádnak

bármikor vennék egy pótvégtagot, az életnek

megfelelő kaja kell. Áporodott volt a pulóvered,

én hülye, meg a munkahelyen fogat mostam,

három ujjal, akár az irakiak, pedig nem tudok

tankot vezetni, túl nehéz vagyok hozzá.

De hogy azt az ajtót bármikor betörném,

és hogy mennyire semmire nem mennék vele,

mert egy rejtély maradnál, míg a szőnyegen

a háromlábú macska szőre ég el.

Nem kell a megállóban selymes szőrt kaparnom,

repedt fogak közt észlelni a perui, andoki, alpaka-

állapotot, egyetlen szálad. Épp oly hosszú

és vékony, hogy kizárólag fentről hullhatott.

Semmi illatot nem hordoz. Szagolgatom.

Olyan, mint az összegyűrt faxszalag.

Tudod, ebbe belebetegszem.

A vasajtóktól megőrülök.

Mélyebbre nem merészkedem,

fölül meg minden olyan világos.

Madár akarok lenni, leszarni pár szobrot,

tereken garázdálkodni, gyengélkedő tahi-

kardiás öregek hajából morzsolva kizabálni

a szotyihéjakat.

Egy szűkmarkú vén barázdált marka milyen szürke már.

Szégyellek koldulni. Szégyellek szeretni téged.

Dühből mégis foglak. Az eleven test nem szobor,

csupán a leglassabb rítust követve öregszik.

A hozadék: valami halk retesz.

Mindezt természetfilmen láttam.

Aztán nyilván egyben marad a csikk.

Szakadozik az éj, akár egy terítő.

Nem kell, hogy velem kefélj.

Kefélj bárkivel, szeress engem,

reménytelen. Spanyolvér,

bíbor bozóttűz, idegen agavé,

felrepedt hozadék, a tücsökszolta fű

szürkébb minden szerkezetnél.

Nem kell szamba, zajos nesz.

Kiábrándítalak, Izlandon élek.

Egy bornyitód nincs? Véletlenül.

Szuszog a gép. Anyám izzad szentmihályi

bőrpikkelyébe bújva, én meg itt rettegek

ebben a meccsben, ahol szellemek szurkolnak

a lelátóról. Talán boldogan betegszem. Alvadt

fényű szemed éhes szike keresztszabás előtt.

Eluralt a talmi vakság. Azt hiszem bennem

minden összefolyt. Ha erkölcstelen volnék,

szinte öklendeznék, és alá tartanám

a kitárt tenyért, fedett lapjaim.

Mindent, kivéve téged.

Pont ahogy öregen kiterjedek,

mint egy bozót. A gyümölcsfiú

egy nyúzott állat. Fiatalon úgy volt,

hogy nevetve, rajongva mosdattad,

amíg titokban kapált. Sose kelt ki semmi.

Megfakult. Szörnyű légköri idomaiból

kifordult, együtt tapostuk ki abból,

amit láttunk, maréknyi távolból esszük

most, amit vétünk. Hátra vagy.

Szenvedéllyel tapsold, némi gyűlölettel,

roppant józansággal, ezt az áttetsző, könnyű

makaróniszerű tésztát, a szart, a földet.

Minden átható. Csak egyéni érzelem

kérdése. A vécétükrök szerint még

hasonlítok önmagamra.

[Előfordulhat, hogy a képet szerzői jogok védik.]

talált vers ("A barbárság kora" c. kötet szerzőjétől)

2011-04-13T02:00:00.002+02:00

Sárándi József

TOLLRAJZ

Vízszintes szeméremrés a szád
Orrod persze aszkétaorr
csupán az ízlése kényes
miként egész elnyúlt alvó testedé
kényes akár a frizurád –
(filmbeli angol kisasszonyokra emlékeztet)
Te vagy az ifjú Polly néni
vasárnapi iskolámban

[Maricopa Child]

Fogolydilemma

2011-02-15T15:52:00.051+01:00

A fogolydilemma a nem zéró összegű játékok egy fajtája.
A lényege, hogy két, súlyos bűnténnyel gyanúsított fogoly közül vallomást tesz-e az egyik a másik ellen. [Wikipédia]

Két hét szabadság. Az alaplét könnyű mámora, zajlás nélküli idő-luxus. Még egy hétig lesz élvezhető. Nem volt ennyi szabim jó pár éve, de úgy látszik csak az első hét rémisztő. Délután hatkor vagy este kilenckor kelni, néha meg kora hajnalban, nem is tudva hirtelen, melyik mutató melyik napszakhoz tartozik. Kinézek a féléve letakart ablakon a semmiféle derengésbe. Korán van-e már vagy csupán késő? Egyik sem egészen megszokható.

Mindenről lekésel, még akkor is, ha végre van időd. Persze a puszta tény, hogy végre kiveszem a részem saját nappalaimból, megnyugtató. Nem mintha élnék vele. Halogatom a csekkek befizetését, a kontaktlencsét, a fogorvost. Jobbára Piazzolát hallgatok és Thievery Corporation-t, vagy egyszereplős katasztrófafilmeket nézek. Kábé húsz éve figyelem, szervezetem mintha cirka 36-40 órás ciklusokban szeretne létezni, imigyen osztja természetes ritmusát. Kinek mi az? Már gimiben is ez volt. A napokat gyűlöltem, az évek tágasak voltak, a percek szorongatóak vagy szellősek, de a pillanatból nézve sosem volt szabályos az ütem. Bigband-re nem megy a keringő, bluegrass-re nem rumbázunk. Talán ezért is végeztem végül estin, az egykori óvodából átalakított - ma már talán nem is jegyzett - zuglói gimnáziumban. Tanulni jobb volt a téli sötétben. Hallgattuk a koromfekete hajú hispániai papot, az öreg csípőficamos matektanárt, akinek szeme olyan volt, mint a költő Kormos Istváné. Verébtekintetű Yorick. Tanítás után a lakótelep aljában lévő Sörösló vendéglőben suttogta el, hogy pár napja meghalt a felesége, de tanítani azt muszáj, neki már mi vagyunk a családja. Az iskolapadban középkorú taxisok, villanyszerelők, egy elfeketedett fogú sztriptiztáncosnő, a Teri, és a Nekropolisz nevű együttes basszusgitárosa. Utólag egyikünk se több, mint egy-egy Omega szám a megnyúlt szalagról. Vagy valami lágy hardcore. Megnyúlt trikó. Érettségi után sört bontottunk, gőzölögve locsoltuk egymást a füredi úti kosárlabdapályán. Bénáztunk és zsákoltunk. Sosem láttuk egymást azóta.

Az utóbbi évek nappalait egy monolitikus irodaház gyomrában töltöm. Úgy mozgok benne, akár egy feszült droid. Egy húsvér 3CPO, aki 3milliárd helyett csupán három nyelvet beszél folyékonyan, de már azokat is csak a helyi igényeknek megfelelően. Kikötői hibridváltozatban. Nappal a lehető legkisebb térfogat elérésére törekszem. Az esti felfuvalkodás se felemelőbb. Valami hathatósabb darubaleset kéne, mint kiszállni az irodai lift utolsó poggyászaként. Csak a sötét Váci út lokáljai várnak, mint vámmentes övezetben egy-egy utolsó esély. Nem tudni mire. Talán csak a jogos reménycsomag, elpuskázott felüdülés a naphossznyi helybenforgást követően.

Túl a szabadság kezdeti ijedelmén végre úszni kéne. Képletesen (a gondolataimban) vagy kívül (a Lukács termáljában). Ebben a pár hetes hiátusban sem a megoldandó problémák száma és súlya fogyatkozik, csupán a valós gócok válnak élesebbé. Kádfestés, függönyvétel, csempetisztítás, mosogatás a kádban, az indukciós főzőlap tönkretétele, a virtuális könyvtár rendszerezése. Több ezer oldal az elmúlt évtizedből, többkiló összehányt ruha, félredobott gönc, telefon-trubadúrság. Semmi olyan, amit egy alvajáró ne intézne el két veszélyes perem között. Persze végszükség esetén az ember öt naptári nap alatt eljut az öncsonkításig, ha sziklába szorult a karja.

Félálomban, kurta telefonokban intézem nappalaim. Mélben érintkezem a külvilágban fontosakkal. Elég csupán kitárni a fészbukot (bukott angyalok, online stream), megmártózni a plakátmagányban. A távjelleg ugyanígy fennmarad, ha az érzelmi élet analóg oldalát tekintjük, amit kifelé ható szubmisszióként foghatunk fel. Szubmisszió. Jó volna alküldetés értelemben venni, semmint a behódoló magatartás etológiai szükségleteként. Emocionális kérdéseket illetően sajnos eleve alvilági metaforákkal dolgozunk. Mi, a szuterénlakók.

Húsz négyzetméter. Lehetne kevesebb. Vagy kívül tágasabb. Egy fekvő ember által elfoglalt négyzetmilliméterek összessége. Eljön majd az idő? Így élt Gandhi, így hevernek a csövesek az Erzsébet téren, akiket nyaranta gitárszóval kell szelidíteni. Mért ne lehetne bent tágasabb? Az arányok jól festenek. A szoba hangulatos. Amazóniai napfelkelték giccse, okker falak, bíbor pác, a jacarandá-fa hivalkodó vöröse. Félszáz éve mosókonyha volt. Most leginkább egy trópusi hangyaboly. Érkezéskor a falra úgy tapadt a doh, mint félbevágott szövetminta.

A galériához nincs elég belmagasság. Le kéne bontanom. Frontálisan még oké, de fejtetőm folyamatosan sajog a hirtelen felegyenesedéstől. Az ablak előtt féléve ott lengedezik a fehér kísértetlepedő. Hadd higgyék a szembelakók, ott csak egy csóró hómlesz lakik. Ettől még lehet panorámám. Monitorom háttere pixeles kandalló, kétdimenziós, virtuális tábortűz. Ez már szinte elmehetne önjellemzésnek, de inkább felveszem a jelmezt. Hónaljig rántom a tüdőgatyát, felteszem a fejlámpát és az összekaristolt szakiszemüveget. Máris el lehet kényelmesedni, ha nem toppannának be a szabotőrök.

Délután öt, csöngetnek. Kényszeres ébredés. Tüdőgatyám gyomromra húzódik, felrántom kobaltkék kínaipiaci köntösöm. Üzemkésznek érzem magam, mint egy bollywood-i betmenparódia. Pár perccel később már a csőgörény rázkódó fémspirálja paskolja a laminált padlót, mint egy puffogó vipera a sivatag homokját. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Hol, mikor? Ülök a sámlin, fújom a nehéz füstöt és a sűrű neszkafét, mialatt a megvadult csőgörény küzd a lefolyó Tüphón-szörnyetegeivel. “A szomszéd kozmetikából jön” - üvölt a Szakember. “Rongyok, tampon, hajcsomók... Ezek minden szart rádobálnak.” Sercintek egyet a kiömlő löttybe. Én is Szaki vagyok. Hőzöngök, de pofázni nincs erőm. Kevés ideje lakom itt, egy épület tudatalattijában. Nem csoda, ha mindennel együtt próbál kiokádni a stabil szerkezet alagsorából.

Álmomban átjár a szabadban töltött éjszakák emléke. A Múzeumkert zöldje, ahol egy gitártok volt a paplanom, az Egri dóm lépcsője, ahol egyetlen délelőtt alatt indiaivá barnultam. Vagy csak a Duna ringása kedvenc stégemen. A Szent István park kialvó fénye tűnt korai villanyoltásnak. Melyik is volt az a full-extrás bokor a Parlament alatt? Az Óda szorongó szerzőjének szobrától északnyugatra? A pontos helyet el nem árulom. A szivárvány tövében még ott a kincs.

A csőgörény pusztítását követő másnap délutánján heves görcsökre ébredek, mintha bennem is fennakadt volna egy tekergő fémspirál. Talán csak a tudatalattim akar kiokádni saját magából? Az ébredés néma apátiáját követően megpróbálom orvosolni az előző napszakokban képzett különös felfordulást. Indulnék már itthonról. Végre viszonylagos rend. Rajtam a lóden, jöhet a kültéri szabadságvadászat. Nyitom az ajtót, előreküldöm a kopókat. Kilépés előtt végigmantrázom a nélkülözhetetlen kellékeket. Cigitöltő, cigihüvely, cigidohány, kulcs. Kulcs... Bazdmeg. Hol a kulcs? Fiók. Semmi. Tékák. Semmi. Ruhák, klotyó, borotválkozótükör. Semmi. Hova a francba tettem azt a nyomorult kulcsot? A lakás tárva-nyitva. Valahogy csak bejutottam előző éjjel? A záron nincs külsérelmi nyom. Nincs felfeszítve. Az ajtó nem lett benyomva. Az idegenkezűség kizárható. Egyre összetettebb rejtély. A fellelhetőségi pontokat újból tüzetesen átkutatom. Fiók. Téka. Zseb. Szakadt kabátbélés. Klotyó. Szennyeskosár. Kuka. Hűtőrekesz. Mélyhűtő, könyörgöm csak a mélyhűtőben legyen! Kivizsgálom bútorok lágyrészeit. Sehol semmi. Hát ez kurvajó. Eleven endoszkópként pásztázom a kecó különböző zugait. Milyen mélyre süllyedhet egy kulcs a pincelakás tudatalattijában?

Intenzív haragot érzek saját szuterénem iránt. Beszélek hozzá, babusgatom, fenyegetem. Hangosan káromkodok. Most rögtön feltárod a titkaid! Az öklömet rázom és zsarolom, ha nem veti ki magából a kulcsot, mindjárt széttépem az alapító okiratot és az alaprajzot. Elintézem, hogy helyrajzi számát kiiktassák a földtani hivataból, sőt, visszadegradálom plebejus mosókonyhává. Végül lebontatom, tégláit bezúzom, hamvait pedig beleszórom a Fekete-tengerbe. Ám ezúttal nem vagyok képes hatni rá. Bőszen tagad, szomorúan bámul kifelé a letakart ablakon. Köröz a sarkával, félénken nyekergeti a bútorokat, végül pedig nyakon vág a párás huzat. A szomorú az, ahogy képes volt átnézni rajtam. Miközben ott álltam benne, kérdőjellé görbülve tétova önmagában.

Itt vagyok egy üres és nyitott lakásban és nem tudok kiszabadulni belőle. De vajon nem az én távozásomtól lesz üres? Ha így fogom fel, akkor semmi nem marad hátra, amit igazán félteni kéne. Saját zárványomban magam is szabad vagyok, de miként törjem fel az ő nyíltságát, hogy végre zárva legyen? Nem képes egy lakás magától bezárkózni? Konkrétan mi forog veszélyben. Egy gitár. Új PC-m. Egy egri naiv festő közepes akvarellje két érzéki tintafolt leszbikus liezonjáról. Kiolvasott könyvek. Semmi ritkaság. Legfeljebb a Lélek és Agyvelő. A Csanád-egyházmegyei nyomdában nyomtattak 1879-ben. “Szerzőnk nemcsak tényeket hoz fel a materialismus tényei ellenében, hanem illetékes és tekintélyes szaktudósokat állít a materialismus óriásaival szembe, ez utóbbiak tudós phrázisait és hires állításait a kellő világosságban tünteti fel, s főleg ugyancsak a lélek létét mutatja ki Scheidemacher úr...” (Antimaterialistische Studien auf Thatsachen begründet). Remek dolgok zajlottak Pannóniában 99 évvel születésem előtt.

Basszák meg a zárak. Nyíltságukkal zárnak ki az üres világból. Vagy inkább okoljam a kulcsokat? Leszarom, akkor maradjanak nyitva. Egy lakás tudjon vigyázni saját magára. Nekem muszáj kiugranom a közértbe ellátmányért, de előtte lehet beugrok a Gieróba vagy a Cézárba, az irritábilis szindrómákat orvosolandó. Egyre sürgetőbben várnak a Nedvkórtani Intézetek. De hogyan legyen akkor konkrétan, ha már ilyen bátor vagyok? Hagyjam bekapcsolva a rikoltozó rádiót? A Kossuthon majd a Refofmátus Egyház félórás műsorblokkja (“Tebenned bíztunk eleitől fogva”) tán majd elriasztja a tolvajokat? Lámpadömping? Zárótűz Darhsan-füstölőkkel? Házi gyártmányú mustárgáz a megmaradt dizsoniból? Nem is olyan reménytelen ötlet. De a betörők elrettentésének metódusát vizuálissá konceptualizálom. A Google segítségével pár perc alatt találok idevágót. Egy retinasorvasztó léptékben neonszínű, nagyfelbontással sugárzó posztindiai Pszichedelikus Krisztust, amitől még a legateistább betolakodó is térdre borul (engem meg többszörös ízlésrendbéli vétség miatt lecsukat a T. Médiahatóság).

A vicc komoly. A képet kihúzom a képernyőre, a monitort pedig kiforgatom, hogy a révült tekintetű jógi bepásztázza az egész szobát. Kezitcsókolom, indulhatunk? Zseniális ötletem oly mértékben bemámorít, hogy szomszédomhoz vidáman toporzékolva csöngetek be a fejem fölött egy sört lóbálva. Próbálom neki összefoglalni az imént felvázoltakat. Nem egészen érti, hogy mért az indiai sztúpák óvó buddha-tekintetéről magyarázok. Ám mivel kiváló asztalosként ő szereli a konyhabútoromat, nem tehet mást. Elnézi kissé zavart magatartásom, illetve a ködös históriákat a kintről és a bentről, na meg a transzcendens zárakról és a kulcsok psziónikus korlátoltságáról. Bólogat és készségesen kinyitja az alagsorból kivezető közös folyosónk ajtaját.

Mielőtt kimennék a szabadba, nyomatékosan hátraüvöltök. Ezt az ajtót hagyja nyitva, az istennek se zárja be. Az én lakásom is nyitva fog maradni, magyarázom, de emiatt ne aggódjon, már beiktattam a szakszerű óvintézkedéseket. Értetlenül néz, bólogat, én pedig szélsebesen távozom, teljes higgadtsággal, hiszen a gépet beállítottam, a szentkép a távollétemben sem tűnik el, a monitor nem fog kikapcsolni, kitartóan beragyogja a kietlen teret. A begombázott J.C. technicolor tekintetének gyámsága alatt csak nem történik semmi baj. Nagyanyám jászsági vályogházának falán lógtak efféle szuggesztív vásári szentképek a csirkeólszagú hitveságy fölött, melynek dunyhái közt tizenévesen az ördöggel cimboráltam. Ezt a tényt jóval később a MÁV-kórház idegorvosa is megerősítette. Pedig én csak ún. "lólábúsággal" (pes equinus) kerestem fel, miután az egyik Múzeumkertben töltött éj után már nem bírtam talpra állni. Meggyőződésem, hogy a páfrányok okoztak idegbénulást.

Valahonnan mindig kilóg a lóláb. Főleg ha az ember rosszban sántikál. Meg is lett a böjtje, ahogy nagyanyám mondaná, ha a vályogház nem omlott volna össze rég. Végül éjjel, amikor sérült vaddisznótetemként hazavonszoltam magam az odúmba, elképedve konstatáltam, hogy szomszédom mégis kulcsra zárta az alagsori ajtót. Tehát aznap végül csak be kellett törnöm saját nyitva hagyott lakásomba. Ó, bazdmeg. Ismerős sóhajok az éjszakában. Diszkrét ökölrecsegés. És mintha parancsszóra, máris úton kifelé az illuminációból a pragmatikus megvilágosodás felé. Mi ez az egész fordított Houdini-helyzet? Most aztán meg ne tudhassak itten beszabadulni?

A valódi gondhoz képest ez csupán bagatell ügy. Mert a külső ajtó zárja pár nekifeszüléstől könnyen megadta magát, és az önnön tehetetlenségi nyomatékát kihasználó test, miután megmerevedett vállával áttörte az akadályt, arccal a puha anyai párnák közé zuhanva nyomban elaludt ruhástul a kanapén.

Vagyis mindez pusztán kedves baklövés lett volna. Lett volna. Ha a szomszéd nem riad fel a külső behatolás zajára, nem lép bele slattyogó papucsába, nem kattint elemlámpát, nem néz ki lehetetlen lassúsággal és félelemtől vacogva a közös folyosóra, s a gázórák kerregése közepette nem pillantja meg a nyitott lakásomból áradó pszichedelikus fényeket. Mert ha jobban körülnéz, talán észrevette volna katatón állapotban heverő testemet a kanapén, ahelyett hogy délutáni intő szavaimat valami homályos képpé gyúrva beparázik, és kihívja többek közt a rendőrséget. Ez utóbbiak hálistennek rutinosabbak voltak az első ijedelem okozta sokknál, mert végül nem megbilincselve ébredek a hajnalpírban (az egy más történet), csak a szokásosan. Mint egy meglepett vaddisznótetem az avar alatt, akit feltámasztott Psycho J.C. vibráló képernyővédő-tekintete, és most értetlenül tapogatja a lőtt sebeket sajgó bordakosarán.

A szitut rémesen egyszerű volt kimagyarázni. Papírjaim mind egy szálig ott voltak az általam kifoszott lakásban. A hajnali órák okán a mélyen tisztelt Közeg sem volt teljesen tiszta már. Bőszen lobogtattam személyimet, a hűtlen épület alaprajzát, az adásvételit. Talán - hogy tisztességről is essék szó - valami odavágó versből is idéztem. "Nem vagyok itt, és nem vagyok máshol, / Kettő sem vagyok - csak nem vagyok én." (Kemény István: Sanzon). A rendőrök nem bírták visszatartani a röhögést (a zsaruk többnyire kiröhögnek; de ez ismét más lapra tartozik). A neszkaféből nem kérnek, nem úgy, mint a csőgörényes, és amikor távoznak, egy kicsit torzra sikeredik a mozdulat, amivel tisztelettel megpöccintik tányérsapkájuk karimáját. Ha nem lennék időközben már kobaltkék kínai köntösömben, talán én is szalutálnék. Hogyan mondjam el nekik, hogy nem vagyok én?

Összegezve a Szerv nem hivatalos közleményét, már azzal is bűntényt követek, ha innentől fogva elhagyom saját lakásom. Hiába szereztem vissza egészséges tulajdonosi szemléletem, elsődleges gyanúsítottból önmagam felperese lettem. Hiszen a Mátrix szempontjából valójában tényleg kifosztottam magam. Fénysebességgel elraboltam a tárgyakat, átvittem őket abba a lakásba, amit szintén fénysebesen, tégláról-téglára, magam alól loptam el, majd rögtön felépítettem pontosan ugyanoda, ahol eredetileg is állt (hogy végül az eltulajdonított tárgyakat milliméterről-milliméterre pontosan az eredeti helyükre rejtsem). Mindezt tetőzendő valós időben kisurrantam a tett helyszínéről galádul elkerülve az igazságszolgáltatást. Rútul elmenekültem. Sőt, akad egy tettestársam is. Valami csendes komplísz. Láthatatlan bűnsegéd. Épp olyanná lopja és rongálja életem, amilyenné csak akarja. Vagy, ha kell, épp ilyenné; ami most is épp. Amekkora gyökér. Az idegesítő kaland dacára a dilemma esete továbbra is fennáll. Hogyan jutottam be két nappal az eset előtt kulcs nélkül; ha pedig kulccsal jöttem be, mért nincs a lakásban. “Biztos járt nálad valaki, csak nem emlékszel rá.” - közli apám, Sutyi bácsi, a kerület sánta hőgondnoka, szánakozva előtotyog és átnyújtja a csilingelő pótkulcsokat. “Csak az vihette el. Egy második személy. Mert tudja a frász kikkel cimborálsz, amekkora fajankó vagy.” Pótkulcs, mi? Na oda se iszom többet. Nyilván a romkocsmára gondolsz.

Talán ilyen a tökéletes bűntény. Ha lehetek szerénytelen. Virtuálisan minden elromlik, majd hivatalosan megoldódik. Nincs eljárás, erőszak. Senkin nem esik csorba. Minden megvan. Mindenki örül. Minden hiánytalan. Virtuálisan. Az eltűnt kulccsal nyitható börtön rejtélyére talán sose derül fény. A Pszichedelikus Krisztust babonából kinn hagyom háttérképnek. Nem is olyan csúnya egyébiránt. Pozitív, élénk, Goás, szinte kúl. Ki tudja mikor kellhet egy kis segítség. Viszont ama körülményt, hogy szabadságom ilyen irritábilissá vált, a hátralevő egy hét sem lesz képes orvosolni. Logikailag mind a maradás mind a kimenetel teljesen kétséges és kizárt. Így lettem fénysebes betörőből végül büntetlen, röpködő fogoly. Egy vétek szimulánsa, jogerős idegen. Egyszemélyes perioikosz, saját kéglim spártai körüllakója. Bíró úr, lehet egy utolsó kérdésem? “Fiam, inkább lazíts. Jelenleg egyebet sem tehetsz az emberiség fajlagos fennmaradása érdekében.”

Kísértetek a Délibábban

2010-09-11T15:19:00.042+02:00

Ma reggelre jutott el a tudatomig életem egyik vizuálisan legtelítettebb akcióálma. Pár perccel ébredés előtt (avagy pusztán perceknek tűnt, ami egész éjszaka zajlott) kopogtatnak az ablakon. Egy balatoni nyaraló ablakán. Átható szürkület, mint atomtámadás után. Mindenki alszik (nem tudom pontosan kik). A kinti városban nincs világítás. A az erkélyen át a homályzónából bemászik a térbe egy vékonyan tónusozott, meztelen nő. Belül késő van, kint még túl korán. Nem érünk fel a beszéd kényszeréhez. Meglátja a zárlatos berendezéseket, lerobbant bútorokat, rajzó csótányokat, és otthagy. Kisétál a partra, ami kihalt és cementszürke, mint egy izlandi plázs. Szörfözni kezd pár baywatch-sortos, norvégtermetű férfival, míg én kormoran leugrom a CBÁ-ba tejért és tusfürdőért. A kereszteződésben kis híján elsodor egy rendőrautó. Félreugrásom következtében sikerül feldöntenem egy járdaszegélyen parkoló 300 kilós sportmotort. Teljes súllyal landol rajtam. Összeprésel, érfalaim megfeszülnek. Emberek vesznek körbe, mint egy esküdtszék. Kezükben elemlámpa, nejlonszatyor. A rendőrkocsi megtorpan, aztán rögvest továbbhajt. Az emberek idomtalan gyűrűjéből előkerül a motor tulajdonosa. Zubbonyának mintázata azonos annak az istállónak a jelével, ami a motor aerodinamikus tankjára van felfestve. A központi motívum egy lódarázs (szeme és fullánkja). A sárga és fekete színek dominálnak Combinó-szerű eloszlásban. A motoros alacsony, szikár, sűrű gyerek. Lóerő-zsoké. Kamionos arcszőrzetet és Bundesliga-frizurát hord. Az agresszió, ami tekintetében vibrál, több mint riasztó. A járókelők lassacskán leemelik testemről a többmázsás járművet, feltápászkodom. Hiába szabadkozom, hogy tulajdonképpen megmentettem a motort a károsodástól azzal, hogy saját testemmel tompítottam esését, a sunyi urbánus indián szegycsonton üt. Rugdalni kezdi a sípcsontom. Abban a pillanatban felfogom, hogy meg fog ölni. Csakis repülés útján menekülhetek. Ám a szándékos repülés nehéz egy álomban. A nehézkes és ingadozó gravitáció úgy terít le vész esetén, akár egy ipari mágnes. Visszaránt az ingerszegény kábulatba. Nem fog sikerülni. Tisztára mint a versenydrukk a sportpszichológiában. Valahogyan fellevitálok egy irreálisan magas teherautóra, ahonnan már érzem, képes leszek növelni a magasságot. Az épületet, nem tudva mi következik, fokról-fokra hódítom meg, mint hispán hajósok Afrika partjait. Egyre nagyobb léptékben bontakoznak ki a város részletei. A napsütötte kontúrok élesek, messzire ellátni. Miközben a látóhatárt beborító zöldövezet gigantikus távlatai kirajzolódnak, a baleset helyszíne, a szürke part és a vészjósló terek részletei elhalványulnak. Akkora épületek emelkednek ki az alakváltó talajból (több száz van belőlük), mint a Burdzs-Dubai vagy a Sangháji-torony (Shànghǎi zhōngxīn dàshà). A lassú mászás közben az épületek kiszögellései végtelennek tűnnek, elfog a félelem. A kiindulási pont helyzetét próbálom belőni, de már lehetetlen. Elérem a tornyok csúcsát, ahol a repülés íve csak részlegesen koordinálható. Végül úgy ezer méter környékén, az álom sztratoszférikus ózonrétegéből a Nagy Víz fölé sodródom. Tudni vélem, hogy ez a Balaton, de távlatai ijesztőek. A magasból nyugodt, mint majdnem minden, ám közelről vadabb, tengerszerűbb. A víz felszínén hatalmas örvények, városnyi kiterjedésű pezsgés-centrumok, mint műholdfelvételről a háborgó Jupiter gázburkain. Önkéntelen bukórepülés következik. Biztos vagyok benne, ha nem tartanám fönn magam rúgkapálva a ritka levegőben, nem volna menekvés. Feltűnnek alattam a végtelen mangrove-mocsarak, eseménytelen holttengerek, a szabálytalan röppálya amorf peremű szubtrópusi öblök felé sodor, ahol minden elemien embertelen. Néha a lábamat súrolja a hideg víz. Meg kell őriznem a felhajtóerőt és részleges éberségem, akár egy bázisugrónak a meredély fölött. A partmenti szirt brokkoli-mintázatú erdeje pillanatonként alakot vált. Logikus, de kiszámíthatatlan burjánzással terjed a lélegző Makroorganizmus. Megpróbálom érinteni a látványt, de léptékei tőrbe csalnak. Minden együgyűen gyönyörű. A nap sárgája, az ég és a víz kékje, a tajték mészállaga és a klorofill zöldje bántóan tiszta színekből. Túlzó, ám egyszerű, mint a brazil zászló esőerdő-mandalája. Az antigravitációs turbulencia végül besodor Dörgicsére. Fennakadok egy kikötött vitorlás árbocában, pár percig úgy vagyok, mint légy a pókfonálban, majd valami raktárépületben kötök ki, ahol a tömegvonzás továbbra sem megnyugtató. IKEA-raktárnyi magasságból verem le a polcokról a szereket, a szappant, a műtrágyát és a zsákos mosóporokat a lent ólálkodó P.-re, aki a hulló tárgyak útjából elvetődik és viccesen leszid. Közben felvesz egy telefonhívást. Hiller István keresi, hogy interjút készítsen Spéter Erzsébettel, de P. Közli, sajnos Dörgicsén van, és különben is, köszöni szépen, mindjárt lemerül. Talán a komikus helyzet szüli, valahogyan visszakerülök a szürkületi nyaralóba. Lázas és rideg közeg vesz körül ismét. A sarkokban komposzthalmok izzanak. Találok három videokazettát, amiket talán L.Z. hagyott ott, de elfelejtettem megnézni és visszavinni a videotékába (ez meghatározó probléma volt gimnazista koromban). Belenézek az egyik tekercsbe. Egyből megváltozik az álom szaturációja, egész spektruma új motívumokkal telített. Arcomba villan egy kézikamerás felvétel koszos, durva fényelése. Meztelen rab hever egy kétméteres ketrecben. A ketrec aljzatát beborítja a közel harminc centi vastag homok. Rozsdás láncokkal egy állathoz van kötözve. Látható, hogy a szegecselés nyaktájékon a legszorosabb. A torzó emberrésze gurgulázva vagdalkozik. Össze-vissza csapkod, végtagjai függetlenedve keresik a szabadulás szögét és lendületét. Az állat él, a rabbal együtt rázkódik és nyüszít. Küllemét aranyló szőr alkotja. Talán németjuhász. Minden egyéb részlet okker vagy rozsda, mint Tiziano Krisztusán a tóga. Az egész jelenet pár másodperc. Száraz ín- és csonth. Az állat nyakából a vonagló rab arcába, szemébe és tátott szájába szökken, amikor a húst felszakítva enyhít a nyaktiló szorításán. Az állat feláldozásával megszabadul a fémtől. Már nem tudni pontosan, kié lett a vér. Szuszogás a homokban. A képernyőn a rab kinagyított arca. Csupa korom, arany, és meggyvörös sáv szabdalja. Csak száraz szemei és a jobb sarokba merevített tetem fogai fehérlenek. A rácsokon keresztül beszökken egy sugár sárgája. Azt hinném, napfény, csak a menekülés pánikját kiheverő rab arcába vizelnek (lehetőleg a fogvatartói). A videót kikapcsolom, amikor már széklet is ürül. Innentől változik az éberségszint. Mondhatni, azon jár az eszem, a film tényleg létezik (ha majd felocsúdtam, rácsörgök A.-ra, vajon letöltötte-e már). Igen tompán, észlelhető, az új lakást kibélelő gépek átlagfölötti zajszintje. Eszembe jut, elalvás előtt ziháló nők hangját hallani „belül”. Füldugók mögötti zajkürtszint, a részleges süketség köztes idejében. Konkrétan ráeszmélek, hogy egy régi ligeti villa alagsori mosókonyhájában lakom, egy komor háztömb tudatalattijában (pár perc sétányira Ady halálos ágyától). Ez már valamiképp talán a valóság. A szűk kis szuterén páratartalom- és hőmérséklet-ingadozásának tűneteire ébredek (heveny köhögés), és a természetesnek ható, ám finomabb érzékeink számára összetéveszthetetlen anomáliák meggyőznek arról, hogy – mégha csak egyetlen momentum erejéig is – lakhelyem egykori állapotaiba pillanthatok bele. Kövér babarózsaszín mosónők káromkodva csapkodják a gőzolgő lepedőket, meghurkásodott alkarral sujkolják fenti lakók szennyesét, dől róluk a veríték, a teret betölti a lúg, a mosószóda és a szalmiák szaga, nyekeregnek a szappanzsírtól csillogó főzőkádak, klopfolófák, deszkák és sújkolórácsok, mintha egy puha vágóhíd lenne az egész, középkori ruhakínzókamra. Felkelek, megtapogatom a száradó ruhákat. Minden csurom víz. Ásítok, borsódzik a hátam. Itt állok egy új lakásban, és a teret nálam sokkal régebb óta bitorló szellemekkel barátkozom. Talán csak aggódnak, amiért éltető közegüket, a párát, napok óta intenzíven csapolom le a légkörből és a falakból egy számukra rémisztő berendezéssel. Azt nem tudom, vajon ők maguk is ott végzik-e, a párátlanító készülék légforgalmát szűrő kondenz-tartályban, amelyből naponta öt liter nedvesség ömlik a lefolyóba. Ha igen, ha nem, elkerülhetetlenül észlelni fogok további paranormális jelenségeket.

[kép: Patkó Károly - Mosónők]