2012. október 30., kedd

Werckmeister monológ





Koncert zene nélkül. Botrány.




„Le kell szögeznem, nem kétséges egy pillanatra se, hogy ebben az esetben nem technikai, hanem jellegzetesen filozófiai kérdésről van szó. Nevezetesen arról, hogy a szóban forgó hangrendszerkutatások révén elkerülhetetlenül eljutunk egy bizonyos hitvizsgálatig, amikor is föltesszük, mire alapozzuk abbéli meggyőződésünket, hogy az a harmonikus rend, amire minden remekmű a maga megfellebbezhetetlenségében utal, létezik-e egyáltalán? Ebből következik, hogy voltaképp nem is zenei kutatásokról, hanem egyetlen zeneellenes felismerésről, egy évszázadok óta elkendőzött és különösen kétségbeejtő botrány határozott leleplezéséről kell beszélnünk. A megszégyenítő helyzet ugyanis az, hogy több évszázad mesterművének minden egyes hangzata velejéig hamis. Ami viszont azt jelenti, hogy a zenei kifejezés, az összecsengésnek és az együtthangzásnak az a felülmúlhatatlan varázsa egész egyszerűen csaláson alapul. Igen, kétségkívül csalásról kell beszélnünk, még ha a bizonytalanabbak az ügyet kissé mérsékelve kompromisszumról fecsegnek. Na de miféle kompromisszum az, amikor a többség már úgy van vele, hogy a tiszta zenei tónus valójában nem egyéb, mint ábránd, és igazában nem léteznek tiszta zenei hangzatok. Ideje felhívni a figyelmet arra, hogy voltak szerencsésebb korok, például Püthagorasz és Arisztoxénosz kora. Amikor elődeink megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereiken csak néhány hangnemben képesek játszani. Nem gyötörték őket kételyek. Tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké. Később azonban mindez már egy fabatkát sem ért. A zavaros fennhéjázás ugyanis szerette volna az isteni harmóniát egészében kisajátítani. És a maga módján úgy ahogy sikerrel is járt, a kérdést technikusokra bízta, a Praetoriusokra és Salinasokra, végül pedig Andreas Werckmeisterre, aki a feladatot úgy oldotta meg, hogy az oktáv isteni rendszerét egyszerűen tizenkét, egyenlő, lebegésmentes részre osztotta. Két félhangból egyet hamisított. Ötöt használt csupán tíz fekete billentyű helyett, és ezzel meg is pecsételte a helyzetet. Habozás nélkül szembe kell fordulnunk a hangszerhangolás fejlődésének szomorú kísértethistóriájával, az úgynevezett egyenletes temperálással, és vissza kell állítanunk a természetes hangolás jogát. Gondosan ki kell javítanunk a werckmeisteri mű hibáit. Az a hét hang a sorban, ez az, amivel nekünk dolgunk lesz. De ezeket nem úgy kell felfognunk, mint valami oktávnyi egység részeit. Hanem hét, önálló, külön minőségként. Mint hét testvércsillagot az égbolton. Ez lesz a teendőnk még akkor is, ha tisztában vagyunk, hogy ennek a természetes hangolásnak korlátja van. Mégpedig az az igencsak elgondolkodtató megszorítás, mely határozottan kizárja a magasabb előjegyzésű hangnemek használatát.”






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése