2012. június 3., vasárnap

Ausländer in Berlin





                  















  "And you can hear it in my accent when I talk" 
                                                           (Sting)


Szeretem ezt a padot. Kötődöm hozzá. Már harmadik napja, mindig ide térek vissza, jól esik éppen rá leülni. Három nap nem tekinthető valami jelentősnek, mégis majdnem minden időjárási körülmények közt engedett magán megpihennem. Kivéve persze hóban, fagyban. Csak az erős szinte baltikumi szélben, olykor hezitáló verőfényben, most pedig ebben a szemerkélő esőben, amint észrevétlenül átitatja a szövetinget a fokozódó hűvösben. Védelmem egy tökéletes lombozatú fa, ami a pad mögé nőtt, bár ez így helytelen, minden bizonnyal előbb volt a fa, mint a pad. Pár csepp esik csak a szűk monitorra és a nyitva felejtett Primus dohányos-zacskóba, a kinyitott Berliner Pilsner szája viszont túl keskeny ahhoz, hogy bármilyen valószínűségszámítás szerint egy-két cseppnél több beleessen. Nem hagynám, hogy felhíguljon, és különben is én vagyok a szomjas, nem ő (igaz, én sem rettenetesen; esőben szinte bőrlégzem, mint a békák vagy egyéb kétéltűek). A parkon a Reichstag felől vágtam át. Nem lángolt. Annál inkább a mahagónibarna pincércsukámban a lábam, és fejem is nehezebb volt, mint az egykori gyújtogató Marinus von der Lubbe levágott feje. Elszoktam a gyaloglástól. A talpamból már rég nem szól országjáró népzene, mint amikor az ember átugrik Tapolcára egy doboz cigarettáért Szigligetről. Anyátlanul keltem e mai ráadásnapon, elhagytam a Maritim hotel luxuscelláját, miután becsületesen kifizettem előző napi tartozásaim. (Tegnap az Akademia der Künste bódult brigádjában hamar híre ment, hogy valaki még péntek éjjel eltévedt a Tiergarten szélben nyújtózó árnyai közt, talán egy magyar, állítólag kocsit küldtek érte, de semerre nem találták. Nekiütődve a Lynch-i díszletnek beillő folyosók falának valahogy aztán mégis visszatért a 4113-as szobába, ahol egy ültében – jobban mondva egyfektében – kizabálta a hűtőt, pontosabban a minibárt, azt az apró űrtartalmú, alamuszi kis pénznyelőt, avagy a „vendéglátóipar legaljasabb találmányát”). A kapuban Carlába botlottam, a magas, bajorínyű, kecses Landshut-i lányba, aki a fesztivál lebonyolítói közül való. Német filológiát végzett, de beleunt a pedagógiába. Túl merev a rendszer, túl merev. Arisztotelész híres ligete jön szóba mint haladó alternatíva, Akadémosz, Akadémosz, a sétálva gyaloglás, a gyalogolva felfogás, a fölfogó megértés gyalog-galoppjai, és csak a zöld jótékony hatása. Az eső tisztázóereje, ahogy Berlinben tulajdonképpen mindenhez van, mindenre akadhat elegendő tér. Pedáns város is, szinte annyira, hogy bocsánatot kérek a talajtól, mielőtt öröklött rosszkedvemben merő szokásból a földre köpnék. Hangosan nevet, amikor szóbahozom a tegnapi lányt, az őrült osztrák feleségét, akinek esőcsepp alakú madárarca van. Nem tudom, vajon azért nevet-e, mert netán arra gondol, milyennek festeném le őt, ha épp nem hozzá beszélnék. A magasínyű lány, bajor puttófrizurával. Olyasmi, mint a sajtkrémek vagy a würst védőfóliáján. Vagy inkabb, mint akik kínálják a hipermarketekben.

Kávéra vágyom a Maritimból kijövet. Egy liter kólára. Legyen valami buborékrajzás és eleven peszgés az üresen kavargó reggeli (déli) gyomorban, ha már folyton lekésem a menüt, elesek a hideg svédasztaltól, pedig éjjel erős voltam. Nem zabáltam ki másodjára a méregdrága minihűtőt, kiscserkészként faltam a zsebmeleg Zimbo-fasírozottat (Kreuzberg fölött találtam egy nekem való kisközért-övezetet). Jelen pillanatban épp Zimbo-csömöröm van. Találtam egy elhagyatott játszóteret a Spree mentén, miután a Reichstag felől elindultam az esőben az angolkerti otthon-pad felé, hogy jól leüljek. Volt ott egy fedett, telegraffitizett menedék. Sötét és baljós, mint egy vidéki állomás, mégis ott derült föl előszőr a szívem ma. A Zimbo maradékát elkunyizták a verebek, szinte a tenyerembe tottyantak érte, mint egy ideális Tandori-versben. Nem hagytam éhkoppon őket, bár az elcsórt dohányszálak (szecskázott, cseresznyés Primus), nem tudom, nem okozotak-e gondot, égni fog-e tőlük apró, ringlónyi gyomoruk, mindenre azért nem figyelhetek.

(Olyasmi ez, mint amikor az ember mindent beenged, azzal hiteti magát, hogy figyelni próbál, de közben a cigarettatömőbe valami kosz hull, többnyire morzsa, többnyire a más morzsája, vagy egy elszenesedett gyufafej lepergő része, ami már a saját gyufafejé, vagy az asztalról lesodort törmelék, egy dugó reszeléke, valakinek az álláról lekapart szőrszál, egy-egy akarattalan jel, a testérzet leltáron kívüli darabkája. Amióta rendszeresen tömök, spórolásból, pótcselekvésből, próbálom megfigyelni, mi lehet az, ami a gépezetbe hullhat. Nem találom a belégzést gátló oltári darabosság porszemét. Az apró, gyilkos hibák természetét, ahogy bénító nyomuk naponta felszívódik, és keletkezik új, jön valami más azonos érzületek helyére. Pedig a fokozódó tünetek látványosak, elnagyoltak, senki nem tehet róla; mondják, hogy bénítva voltak. Húszból egyszer, kinél hányszor, ha kosz került a gépezetbe, aminek eleve semmilyen különlévő ok-okozati óvása, mentelme, tisztasága (csak ilyen-olyan részvéte), perzselő égés lép föl a tüdő nem oly ismeretlen, titkosan óvott mentsvár-reziduális térfogatként elkönyvelt aknáiban, és ott bukkan felszínre a reménytelen. Veszett kényszer; rossz okságában azonos köhögőgörcs, ami a fájás átélésnek átiratát lényegében bénítja meg. A romlásra figyelmeztető zsigeri reakciókkal együtt elporlad minden felhozatal, a pillanatban nincs hathatós ellenpontja, hiába írható körül, hiába él, ismétlődik, hiába mesterkedik magában, a fulladás a véglény momentuma, nem az élő előlegé és a logikus utólagé. Minden kimondott dolog szövődmény. Mind, aki közel maradt, mind, aki a távolba érve azonos lépték szerint visszhangozza saját veszetlenségét, külsőleg érzéketlennek takart arccal olvad a közös, amorf jelleg placenta-állapotába. Joggal robbantana eret. Emlékei szerint a csúcstámadás időpontjában (azaz a lejtő alján), se látott, se hallott. Aztán a köhögés (fájdalom) elmúlik, és akinek van ereje beszélni, azt beszélik, hazatér. Attól még nem egészséges egy ép emlék sem. A lepedőn a folt érdektelen. A nővér redőnyzizegése ébreszt, máris minden eleve emlék. Besüt a Nap. A beteg test kel. Visszafekszik, nyammog. A közössel lelepleződött, az egyénivel még tartozik. Önkéntelen gesztusai nem járnak együtt a szóban forgóval. Örül, nem köhög, jól vagyok. Szarul pedig akkor, ha felhasít, jócskán mindenre volt. A Zimbo-verebek gyomrában turkálni ételért, pőre kézzel boncolni át a hasfaluk. Alkatilag dühít, hogy testemnek ennyire kell az étel.)




Carla szorong a Maritim előtt, hol a francba lehet signore Nacci. Serénykedik, telefonál a lobbiból, mielőtt elkísérne a Potsdamer Platzra. A hotelből 2-kor kiront Nacci, üdén és dinamikusan. L. Nacci, a Triest-i hangköltő, koncertszervező, egykori pécsi ösztöndíjas, akivel egy évben és egy hónapban születtünk, és még az is közös bennünk, hogy mindkettőnknek volt már baszk származású nője. Még tíz év távlatából is eszébe jutnak a magyar alapfogalmak. Gyógyszer, kenyér, sör. Nem tudom, mi ez az egész, hogy amikor látom elmenni, szinte néma zokogógörcs kerülget, ami végül önfeledt, gyermeki nevetésként hagyja el a pofámat. Megölelem Nacci-t, ő hátamat ütlegeli bőszen, és valamit magyarul próbál kiejteni, hogy majd itt és ott, ekkor és akkor, de ez most nem megy. Teljesen úgy néz ki, mint legjobb gyerekkori székely barátom, az Ajtony. Flegmatikus, ártatlan Stallone-szemek, karakteres gőzmozdony-homlok („Boathead” – ahogy anno Ajtonyt becéztük kamaszkorunkban az enyhe toronykoponyaság miatt; ami inkább hátrafogott Ossian-hajának volt köszönhető, semmint valóban kóros torzulatnak). És persze arckoronaként a pásztorborosták tömkelegéből előbukkanó, szűnni nem akaró, gunyorosan testvéri, dalmát félvigyor. Tömzsi, szilárd termet, bikanyak, laza erkölcsi tartás. Egy melegszívű, székely Ron Jeremy egyenesen Friuli-földről.

Nacci nem szívbajos diplomata. Harsányan beszélget mindenkivel, még a Luxemburgi nagykövetség aulájában is, ahol a válsághelyzet generációs hatásairól diskurálunk a berlini Poesie Festival keretében. Én kimért, de nem alattomos angolsággal a (poszt)komcsi államapparátust Teiresziász emlőihez hasonlítom, egy méhnélküli, hímnős anyához (fake mother), amelyből hiányzk mindenféle ösztönös termékenység, és miután felvizezett teje (hitelből) fogytán, az alom csak tejelhet (főleg a háttérből mozgató apáknak) a százalékos végtelenségig. Nacci bohózatba illően bólogat, si, si, szóval ez olyasmi, mint Bob a Harcosok Klubjából. Majd belekezd egy Nacci-féle „üvöltözős költeménybe”. Őrületes iramot diktál, övé a fesztivál legszuggesztívebb rétori teljesítménye. Lobog a luxemburgiak gyér hajzata, Majakovszkij, Marinetti, Ferlinghetti, az egész mára halott olasz futurizmus elmehet a piccsába (ami vélhetőleg szintén egy olasz város).

Stiggas komorabb esett. Ő a rendezvény alfája és omegája. A torzonborz, tengerészlelkületű görög költő, aki januárban elindította a versfüzért, láthatóan nehezen viseli a sürgést, a hypeot, de a válság tünetei nyomán íródott, 28 ország költőiből álló renshi (afféle gigászi pantun-lánc) mégis megszületett, és a szóbanforgó tünetek szerencsére nem hagytak nyomot érzelmesen szigorú, légiesen radikális előadásmódján. Úgy lépett elő a homályból, akár egy megviselt Spárta-mém, feltérképezhetetlen daccal és bizakodó lemondással a tekintetében. Szószátyárság helyett többnyire az idegszálaival kommunikál, pupillájának minden összehúzódása és elengedése: működő beszéd, embertől-emberig. Felesége pedig oltári menő lenne a hazai undergroundban: pajzán szigora és eklektikus mosolya mellé valamiféle diabolikus lezserség. Mentolos, elouzózott hangját Diamanda Galás megirigyelné, nemkülönben az archaikus gésatekintetét. Tökéletes pár. Szinte érzem, hogy szövetségük attól megbonthatatlan, hogy épp a megfelelő pillanatokban képesek - külön-külön és felváltva - gyengének majd erősnek lenni.






Kezd erőteljesen lehűlni a levegő. A Tiergarten elsőre kimért, majd mélyen és visszafogottan emberarcú, léthei zöldje méregerős árnyalatokba vált. Felszedem a pakkomat, túl zord az időjárás az egyes szám első személyhez. A padról felkászálódva irány a képzelt végállomás, a Hansaplatz. Máris az Akademie der Künste teraszán süt a gyengélkedő wifi (elnézést, akiknek nem írtam vissza időben). A tribális fülbevalót viselő, fehéringes, kigyúrtnokedli pincér hidegen méreget. Nem tudom, magyarságomnak mennyi híre ment, illetve hír-e ez, meg amúgy is azt már hamar észrevettem, hogy a sallang itt nem számít, és a túlzások nem esedékesek semmilyen irányban. Hamar rájövök, berlinerek közt nem lehetek soha elég alapos, de tékozlás-ellenes önmagammal nem játszhatok folyvást váltóversenyt, torzlataim és zavarom legapróbb nyomai (és az ebből fakadó állandó alakoskodás) ebben a kontextusban megkérdőjelezhetetlenek, de észrevétlenek maradnak. Valahogy fellélegzem ettől. Nem mintha okom volna szorongani, semmi ok. A luxembrugiak ehhez fűződő önzetlen szeretetére ennek kapcsán még visszatérek. És tegnap éjfélkor sem én borultam távozó hátraestemben az Akademie konyhakertjének a tucatnyi poharakkal belakott ivászati gyászasztalára, hanem egy kétméter magas, öles és vállas travi. Szervezőnk és germán anyánk, Julianne, aki a Kunst után elvitt egy szofisztikált késdobálóba, válltig állította, hogy ő jelenleg az egyik leprecízebb angol fordítónő a placcon. Keresve se találna jobbat. Hiszek neki, J. Egy örökkön sürgő elmegyár, mindennel képben van, a stasi-iratok nyelvezetéről írt disszertációt, miközben finnországban volt ösztöndíjas. Momentán visszaadhatatlan, megrázó történeteket mesél. A nemtelennek tetsző fordítónő lénye az esti illuminációban pedig úgyszint megfoghatatlan épp. Bár a lassított felvételben asztalra zuhanó teste, majd ahogy a törött üvegek cserepei közül – egyetlen csepp vér nélkül – nőiesen előkaparta magát, zavart egyensúlyát és büszkeségét a virágágyás porhanyós földjéig, és az a mély hang, a nem tudok jobb szót, gönyörgése, fájó dünnyögése, vagy szó sincs rá épp, abban nem vagyok biztos, hogy bármilyen felszínes nem-összemberi jelleg alapján megközelíthetó lett volna-e. Talán még sosem láttam férfitestű nőt ennyire hezitálva, ólomsúlyú gravitációval, mégis kendőzetlen spontaneitással ennyire megalázni magát. És mivel nem csupán a nemét nem tudtam kellően eldönetni, magamra maradtam szorongóan bámuló, segítségre képtelen, de idegennek már semmiképp nem mondható szégyenemmel.

Stiggas meg volt fázva tegnap. Lenyomta a műsort tisztességgel, különböző attasék és a meghatott szpíkerek gratuláltak neki, láthatóan feszült volt, hiszen ő most az ügyeletes görög, ő Merkel soft bocsánatkérése, a Non-della Man, a válságos szív őrizője, egy meghívott hajóroncs a megfeneklett országból. A félhomály sörében később, a kék kötött garbója fölött, a szomorú spártai fej tiszta tekintetéből még derűtlenebbül csillagzott az agónia. Siker van, persze, siker. Felesége, Eleni, Eleuszisz eleven misztériuma, pedig a könyökét markolgatja az asztallap alatt. A bátor és rendíthetetlen mellkas alatti tartományban a titkos támasz meghittsége. Kavafisz koboldjára esküszöm, sosem láttam még ilyen zökkenéstelenül hathatós, kevés szóból gazdálkodó, csöndes egzaltációt.

A Zimbo-etette verebek megfoghatatlansága állandóbb volt ma délután. Mintha hálából (vagy kapzsiságból) eddig az asztalig kísértek volna az elhagyatott játszótérről. Megbillentettem feléjük a kristálycukor szórófejét, ontottam nekik egy kis glükózt, ki az asztalra, verébeledelnek. Fel-felnézek, hogy esznek-e (esznek), gyengélkedő fényképezési ingeremhez már túl rebbenékenyek. Jön ismét a tribális pincér, én bőszen gépelek, ő szótlanul törli fel a cukrot. Már elnézést, mondom neki, entschuldigen Sie mich, a kirstálycukrot a madaraknak szántam. Ó, semmi baj nincs azzal, mondja, csak annyi, hogy közben a madarak leszarják a asztalt, a pokrócot és a széket. A német logika könyörtelen, de emberséges. Nem bántó, nem személyes, csupán teleologikus. Vagyis a cukorral önmagával nem volna baj, ha a madarak örömükben megtanulnának jóhelyre szarni. Persze csak kiszórok még egy adaggal. De rögtön meg is bánom a hülye reflexeim. Élni és élni hagyni, nem játszmázni. Berlin egyik lényege ez a szenvtelen és szép, tágas közmegegyezés. Eme militáns tekintetű tribális pincértől valami igen fontosat tudtam meg épp a válság lényegéről. Arra gondolok, neki kellett volna tegnap este büszkén a színpadon meghajolnia.

Stiggas és nem hív, és én sem őket, pedig megígértük. Ilyenek a bőrönd-emberek, elmennek, de nem felejtenek. Némán bepakolnak, szótlanul, mert a búcsú túl fájdalmas volna, netán elragadtatott. Lukát hívom, hogy nem megyek ma éjjel a hostelbe, amit ajánlott nekem. Ő Nacci Berlinben élő barátja, itt tolja évek óta a hosteliparban. Aggodalomra persze nem volna ok (ő nem az alagsori turistafűrészelő). Biztos vagyok benne, hogy Luká vígan elélne akár a Körút-Király-Klauzál háromszögben is. Tán félóra sem telne bele, hogy zsivány olajbogyó-szemeivel feltérképezzen hellyel-közzel minden helyi viszonylatot. Carlát is elnyeli egy umlautos sárga busz; abból a fajtából, amire rövid itt tartózkodásom alatt nem merek felszállni (idegenben óvatosan kerülök, mindent gyalog, komótosan, mint egy kétütemű Karinthy), bár a BGV pesti mintára elég jól lógható. Nem kell a balhé, egyelőre nem is volt. Pedig egy picit beleszerettem mindenbe és mindenkibe. Túl tág itt a tér ahhoz, hogy gyorsan haladjak, féljek vagy gyűlöljek, mert itt nem jövök folyton szembe önmagammal. Nem kell gyári lustaságommal elsietnem semmit. Önellentmondásaim jelentéktelenek, talán csak a léha fedősztorik szintjén érvényesülnek. Éppen elég nehéz és könnyű tudásnak érzem, hogy a szavak szintjén nem tudok németül. Pedig anyám a maga mórikáló tyúkhúsleves-hangján sokszor megsúgta, hogy valamikori őseim örvényesi dél-bajorok, vagy nem is tudom. Würstunoka vagyok tehát, de a berlini fashion-streeten eddig még nem láttam egyetlen hózentrógert. Egyéb dolgok alapján fedeztem föl magamban a szikár és precíz látens németet. Legfőképp abban, hogy - az imént láttam ott a parkban - szinte semmit nem bíznak a véletlenre. Még a naphosszat tartó esőzés alatt is higgadtan locsolják a magától is friss gyepet.

Eléggé fázom. Egyetlen zakóval hagytam el a korai kánikulában szédelgő Budapestet. Bevetem alá kéznél lévő proli "esztéta" és "angoltanár" garbóimat, de már négy réteggel is átfázok. Háborúhoz illő, tejföl-sápatag idő, mint a régi filmekben, amiket a Szovjet nagykövetségen láttam valamikor régen. Mennyire szégyellem most, hogy pár hete Erőss Zsolton poénkodtam. „Na, Zoltán, hogy van mostanság a Sherpád?” – kérdezte akkoriban BB. célozva arra, hogy kétévente elkap valami rejtélyes ballábbénulás. Mindig az a kurva bal, sose a jobb. „Én ezt nem is értem, Zoltán...” Mindig a jobbagyféltekém haránt-pillérével van a gond. Hol lólábúság (Pes Equinuus), hol érzéketlen zsibbadás, hol oktalan és enyhíthetetlen fájdalom. Persze erre a MÁV-kórház ideggyógyász főorvosnője jött. Állandóan oltogat. Besüt a napfény a Nyugati felől, a hánynivaló Ferdinánd-híd, ahol naponta átkelek szívasztmás hegymászóként, meg csak dűlled, mint egy szőrtelen macska, aminek poloskák másszák a hátát. A főorvosnő közben éktelen hülyeségeket beszél, egy bőrkötéses Bibliával (vagy valami érckalapáccsal) csapkodja a lábam, miközben azt üvölti, maga béna?, maga béna?.., hát akkor most majd most fájni fog, én elintézem. Később már lehiggad, felszívódik benne a Hildegárd-főnővér. Magának komoly gondjai vannak, fiatalember. Térjen meg. „Te hülye ribanc, adj valami gyógyszert, ne magyarázz. Én ebben a kórházban születtem.” Az alagsori elektrosokk végül segített, és azok a szép pillanatok végre átmelegítenek itt az Akademie der Künste napnyugtára kissé hideglelős teraszán.




A repülőgépen idefelé Snétberger Ferenc ült előtten. Késve kötötte be magát, majd  a felszállás alatt, amikor maximumom van a tolóerő, a herék pedig kellemesen befarolnak a bizsergő hasüregbe, ő higgadtan egy német politikai lapot olvasott. Később egy indiai száriba öltözött középkorú, ám gyönyörű és fiatalos cigányasszonynak udvarolt az egész út alatt. Az ő higgadt látványa, fél méteren belüli jelenléte hitette el velem, hogy ez a gép soha nem fog lezuhanni, semmiképp, mert egyszerűen „nem halhatok meg egy repülőgépen a Snétbergerrel”. Vagy ha igen, a becsapódás előtti másodpercekben különben is halálra röhögöm magam. Apropó, röhögés. Indulásom előtt Garaczi Lemúrját olvastam (Hátraarc), de nem raktam be a bőröndbe végül a túlaggodalmaskodott túlsúly miatt. Hülyeséget tettem. Nagyon kéne most az a könyv, hogy egy kicsit, csak pár megforgatott sor erejéig otthon érezzem magam, ne fázzak, csak egy kicsit másképp legyek libabőrös. Kellett hát nekem egy könyv súlyával „viccelődnöm”, mint egykor a pápa ánuszával és Erőss Zsolt lábával... Istennek hála megvan. A lábam is. Mert a könyv: vár. És ahogy – az Erőss Zs. szellemi akaraterejét megsokszorozó végtaghiány nyomán – BB-nek is magyaráztam, azért szeretem a lábam, mert: 1. nem hagyja, hogy elessek. 2. egy lépéssel mindig óhatatlanul előttem jár, tehát nem árt alaposan a nyomában lennem.

Snétberger koromsötét, itt-ott már őszülő travihaja lobog a turbinaszélben. A Ferihegy 2A-n egy laposaljzatú buszra szállunk föl, hogy elvigyen a kis géphez, amit soha nem látott módon meg fog gyötörni a magaslati örvény. Félálomban mindezt, mert egy valódi ősgyökér vagyok, és egy reggel tízkor induló járat miatt egész éjjel nem alszom, nehogy még azt is lekéssem. BB-vel jazzt hallgatunk (épp nem kései Coltrane-t), mértékletesen iszok (sajnos már nem „iszunk”), felhelyezünk pár óvatos csíkot, mint Gil Scott Heron, vagy mint a repzajok fönn az ég pipacsarnokában. Az első Snétberger-észlelés is egyfajta biztosítékként hat a tudatomra: hát akkor ez király, kurvára ez a berlini járat (a csíkoktól az ember elég stabil és laza, míg szét nem hullik). Próbálok fényképezkedni, de nevetségesnek érzem magam zakóban, repülőtérvécé-kitisztálkodottan, és amúgy se adna vissza semmit most a kép, melyek közül a legfontosabbak mindig csak belül kattannak el, hiszen olyankor a fizikai test valósággal ledermed. Snétberger kopott gitártokját követem, mint valami sóvárgó Nádas-karakter. Elhíztam, konstatálom álmosan, amikor megpróbálom végül bekötni magam. A légikísérők előtt leplezni próbálom kibuggyanó hasam. Nem sokáig megy. A szoros övtől meghasonlottan, kétfelé irdalva alszom el, bal tenyeremmel a sliccemben (a felszállási tolóerők öntudatlan reakciójaképpen). A stewardess udvariasan rámköhint a bádogkonténerje mellől. Kinézek az ablakon, már vízszintesen vagyunk, és a felhők lapos birkanyájába vágnak a rezgő oldalszárnyak. Zavartan kávét kérek, élek, hideg. Leelenőrzöm azért, hogy Snétberger még ott ül-e, vagy már mindent és mindenem egy egészen más helyen keressem.

Az első negatív élmény. A tilalmi táblák szerint nem grillezhetek szabadjára a Tiergartenben. „Na basszameg, most hogy süssem meg az előfagyasztott Zimbo-fasírtokat?” Evés helyett akkor egész péntek éjjel Döring hulláját kerestem, de nem találtam sehol. Ostobán naivnak érzem magam, jobb esetben pedig az állandó zavarom miatt fluens kommunikációs csatornákkal megáldott személynek. Ennyivel igazolom magam. A magyar, aki kizabálja a minibárt, majd Teiresziász emlőiről fecseg, vagy csupán egy óriás-kék – a taxisblokád idejéből való – szimbolikus lajtoskocsiról, s továbbá arról, hogy a ciki obsitos kabátom miatt Schwarzkopf tábornoknak csúfoltak a már említett taxisok. A Tegel kifutóin túl egy újabb vonatkozástalan jelenés fogad (Snétberger persze elbuszozott a TXL-lel mielőtt elhápogtam volna neki, mennyire csípem az 1997-es Budapesti Koncertet és a Signature c. albumot. Ezen a ponton belátom, nem jól rajongók. Nem tudok testközelből rajongani). A jelenés, Monica, egy Franciaországban született hegyvidéki-portugál, ő az egyik koordinátor, aki bár töri a saját első anyanyelvét, az indiai taxisofőrrel mégis tökéletesen szót ért Heine nyelvén, amelynek felszín alatti kedélyességét egyre jobban megértem. Apró és barna, mint egy szégyellős kávészem, ami kihullott a darálóból. Feje ott a reptéren még aránytalanul nagynak tűnt, mint egy apró berber-oroszláné (kihalt állatfaj). Rejtett szépsége fokozatosan került elő, szombat este már mosott hajjal virít a rendezvényen, enyhe portugál hegyvidéki sminkben, és a hivalkodó fedőillat sem hibádzik. Az érzekésemet követően ő vezet el az első ún. „akklimatizációs” sörömhöz (vö. Erőss Zs.; első alaptábor), és a majdhogy 4 eurós sör még kissé tarkón csap ott a Potsdamer üzleti negyedében (melynek fedőcsarnoka eleve nyomasztó, szinte Kapoor-i léptékű kreáció), de hamar megnyugszom, amikor kisvártatva talál nekem a Kaisersben hat üveg sört ugyanannyiért. M. Szinte olyan, mint egy nemes kis cseléd egy XIX. századi Eça de Queirós regényből, akinek királynők voltak a felmenői. Nem sétál, nem galogol. Oson. Puha és természetes méltósággal, miközben íves orrával pihéket szippant a levegőből.

Nem hívok föl senkit már azt hiszem. Se Stiggasékat, se Lukát, se Carlát, se Tomot, se Monicát. Nem is azért, mert egynapos egyedüllétemben már a Reichstag alatt a rezignált, szabad és boldog félrészegség útjára léptem (pedig ma várhatóan még egész éjszaka várhatóan gyalogolni fogok), hanem vannak pillanatok, amikor már jobb belátni, hogy feloszlott a legénység, és a földi-, vízi- és légiútvonalak szövevényes tömkelege már szétkapta az alkalmi együttállásban egész jól boldoguló emberküldeményeket. Visszavitte őket a feladónak, saját válságban evickélő országaikba, a google earth homályos zúmja őrzi csak az egymás életében való ki- és belépési pontokat. Az elhagyatott játszótéren már biztos elfogyott a Zimbóm, felfalták TD szpéró-klónjai, és hű angolkerti padom sem hiányolja a seggem. Ráadásul épp nem harap a wifi sem a Künstben. Írás helyett egy kis würtz. Online rögtönzés helyett offline Wörd. Antiknak érzem magam, selejtesen romantikusnak. Már-már oly ihletettnek, mint maga Wördsworth. Eme veszély közeledtére inkább csöndbe mártom ujjaim. Kérek még egy csapolt „crystal berliner”-t tribális fülű válságkezelőmtől.

Tegnap ilyenkor már Wogelveidéről ugatok a pohárromboló travinak, pedig nem tudom, nevében pontosan hol kezdődik a duplavé és hol is van a szimpla. Hadilábon állok a dábljúval, ubedoble, mondják a spanyolok, folkszfágen, vürstli körrivel, faszomnak van ennyi nyelv. Fogelffájde, ffógelfájde. Ne fogazz, ne fogazz. Ez már lassan fájni kezd, akár egy otthoni este. Merül a laptop, mint Gould a svájci tóba, bele a sötét depresszióba, giling-galang. És nem múlik a fázás. De mivel váratlanul megérkezett Julianne egy litván régészlánnyal, itt be kell fejeznem. Félek, máma éjjel még elragad Szauron szeme: a kísértetiesen búgó, földönkívüli TV-torony ott az Alexanderplatz szívében, ahol már szintén eltévedtem egyszer. (El is nevezném gyorsan magamban a kerületet, amikor meghallom... „Okay, TZ, csukd be a laptopod, mert „irány a District 9!”)

Ám utoljára még Mr. Reisen-ről kellene beszélnem (és még két költőlányról, akivel egy csoportba kerültem). A luxemburgi lélek. Fiatal negyvenes, sportosan őszülő, halkszavú, szerény. Csöndés és figyelmes, arányos testalkat, nett megjelenésű, nem oly orkszagú ingben és curry-től foltos zakóban, mint az én egykori ballagási ünneplőm, amiben épp játszom az épp csak a szomszédba ruccant világutazót. Három francia nyelvű kötet (Été), profilján a tündökletes lányának fényképe. Ő valóban diplomata. Születése óta trilingus. Nappal dolgozik, este szeret, éjjel ír (mindegyiket nagyon lassan, szépen, kitartóan). Hiánycikk a lelke, talán Berlinben éppúgy, mint Budapesten. A nyugalom, a természetes átjárás az énjei között, a látható és túlartikulált kettőségek és hasadások hiánya. Beszélgetéseink során apránként meggyűlölöm saját tudatlan semlegességem, és mindent visszavonok, amit eddig gondoltam a luxemburgiakról (sajnos semmit se gondoltam eddig a luxemburgiakról). Egy trilingus apa, szerény közvilági pap. Én meg egy kibaszott Triton, aki még nem tud németül és franciául, ráadásnak legfeljebb egy Ouro Pretó-i leprás barokk szobrász félindián nyelvét beszéli, miközben salátának nézi a fekvő oroszlán felfordult talpát a Bismarck-szobor tövében. Talán sosem voltam még ilyen könnyeden nehézkes, boldog sarlatán.





                                                                                                                                   


                                                                                                                                               [photos by Trollzaj @ statigr.am]




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése