2012. április 7., szombat

Gepidák


















Az utca szokásos sallangjai. Lábam alatt galambháború, a Liget vibráló koranyári árnyai. A Nagycirkusz előtt a szórólapozó bohóc kísérteties vigyorából tudom, semmi jóra nem számíthatok. Hány éjszakája úton ugyanazokat a köröket járva, talán csak három, leginkább négy. Vagy öt (több). Körbe-körbe viháncoló gyereksereg. Sört öklendező apuk, leginkább a napfény a bántó. Az állatkertbe nem mentünk soha. Pedig ott fésülhetjük a pelikánokat, kavicsot vethetünk az elaggott oroszlán sörényére, mintha egy travi hadúr parókája volna, és nézhetjük ahogy a rácsoknak verődnek a neonfénytől zavart albínó denevérek. Más kezét fogtam itt először. Még friss a jelenünk, jövendölhető a múltunk. Állunk ismeretlenül a két víz közti sötétedő mandorla szélén. A hidat, villamosával együtt, kettéharapja a krokodilállkapoccsal vetődő  Margitsziget. Árnyas bárkája messzi most, de közel a fürdő. Itt lettél bálnavontatóm, én pedig a keserű rakományod. Titokban lestelek a teraszról, hogy vont bűvkörébe az izzó, mi a titkod, milyen az arcod arca, a képben a kép, bőr alatti bőr, mikor a ruhák elfogult térfogatába készülsz bújni. Majd a fog csikorgatása, a csontszonáta, amit csak az hall, aki éber sötétjében melletted szuszog. Mozdulatlanul és fehéren világítasz olyankor, mint egy implantátum. Egy angyalcsont. Úgy válsz alvóvá, kiszolgáltatottá, mintha mindentől védett lennél. Megcsap az állatkert kifutószaga. Lógtam trapézodon, mint a gibbonok, akik tavasszal erjedt narancsokkal gurigáznak a lejtőn, püfölik a mászókák ketrecéhez erősített traktorkereket, és csak himbálódznak a farkasvak vadonban elrejtett táplálékhoz vezető vallás felé a korlátokat semmibe nem vevő hajókötélen. Majdnem leugrottam. Visszatartottál. Mosogatás közben elpattant a kezemben egy üres pohár, magától megadta magát, de túl későn eredt el a tettes vére. Tiszta habtól gyöngyözve a levegőben ledermedt a kezek helikoptere. Fél zoknid nálam maradt másnap. Fehér, szabálytalan szabás, nehéz csillagminta. Nem tudom kiolvasni milyen állatövi jegyeket őriz a bokád. A monitorom peremén lóg most; annyi eget lássak pincém belsejéből, amennyi a talpadon elfér. Nem tudom, mért pattant el a pohár, alig értem hozzá, de talán régen erre várt. A vitrin unalmas, merjenek már inni belőle is. Fejemben hiénák kóros nevetése egy Grálkehely körül. Srí Lanka ege és erdeje, lebegő sziklák, szutykos szanszkrit gyerekek akarnak lelökni a mélybe. Lemászok, de nem vagy ott a pázsiton, hadurak nevetését kongatják a fák, apáink mélyülő böfögése, múltjaik lánccsörgése. Tagjaid fölbukkannak itt-ott, mint a balatoni hínár, majd a tenger túlpartja jön: akárha versenymotoron, csőlátásban, közelít és szűkül, hangosan elsuhannak a dzsungel kellékei, mint egy ragadozó látómezejében. A látvány egésze mégis olyan, mintha kompról. Megtorpanok, és lassan agyonnyom. Azt hiszem, a túlpartról nézlek. Az erdővel, liánokkal, magnóliákkal és manóházakkal borított tengerparti hegyoldalban fehér ruhában játszol a kifordult végbelű macskával. A kis hangárjában nem tombol a tejivó, kis földi óriás, közös méhünk tonhalszagú égi lánya. Nem juthatok vissza a túloldalra. Egy agancs nélküli, emberhangú szarvas vigasztal, barátkozunk. Pár pillanattal később egy viskóból kiront egy vadász, lelövi a szarvast, és megeteti velem. Nézi, ahogy eszem, mintha a saját májamat enném, még hümmögök is, milyen ízletes, hogy megfeleljek az Alaktalannak. A  legszívesebben a képébe nyomnám, a maradékot pedig nyersen a helyére tennem. Mivel a szarvas meghalt, körbe-körbe mászkálok a sötétben. Érezni akarom, Srí Lanka merre van. Hosszú, sivár és fárasztó az út, mire Siófokra beérek. Művért látok a járdán. Házsorok, funkciótlan utcák, felderített otthonok. Meg akarom kerülni a nagy vizet, hogy a lugasban lehessek. Végül csak egy sűrű és sáros patakhoz értem, ami egy jászsági parasztház végében folydogált, mint egy kollektív uréter, és a kloáka barna habjaiban vergődő gepárdok. Négyből egyet sikerült újraéleszteni, kettő meghalt, a negyedik holtan elinalt. Nem voltak lábai, de egy sebből vérzett. A két halott szőrét sírva csókolgatni kezdtem. Ijesztő volt hallani, hogyan sercegnek, kattognak és dobognak, pattognak ízületeik, ahogy az inak gordonka-húrjai hozzáverődtek a sajgó csonthártyához. Kissé ütemtelenül és szertartásosan beindult a szívük, felharsant anatómiájuk zsigeri szimfóniája, bűzös állkapcsuk megnyugtatott, vágyat ébresztett. Halántékom éberen és ijesztően kattogott. Valaki, aki nincs itt, de körülvesz, megszelídített. Rózsaszín nyelve nem koszos, ernyedten oldalra lógott a kúpos fogazaton. Ujjbeggyel tapintottam érdes szájpadlását. Észrevettem, hogy a tenyeremben nem fér el egy haldokló gepárd. Felkaptam a fejem, egy kétméteres rozsföld kietlen tömbje hullámzott előttem a déli szélben, mert a déli órák kísértetiesek, nem az éjfél. Az aszály színei kiszívták belőlem, amit jónak hittem, miközben az élő és a rossz, a szerves, de nem megnyilvánuló gonosz, a vegetáción keresztül vonzott, beszívott, elüldözött magától. A  szőrének a szaga olyan volt, mint az esőnek. Mély, tömény, parázsló viszkiszag, ami nem mosható ki a bőrből. Maradék élése burka, ahogy együtt mozgott ellenem, mentésem ellen, ami menekülésem lett volna egyben, az öntudatok burkain kívül zajlott, valami külső erő hatására, ami egyszerre személyes és egy más síkon személytelen. Az élő gepárd, aki itt maradt nézelődni, tűnődő szemmel várta, mi történik. Könyököm hajlatában hevert, hercegi tökélye megtépázva, csak egy hatalmas, ásító pupilla. Nem tudom, hová nézett pontosan. Nem rám, nem a patakra, nem a hullámzó rozsra. Haldoklott, de már nem velem a kietlenségben. Teremtménnyé torzult arcán semmi rettegés, semmi hála. Lihegésének szabálytalan üteme, tömör és légies lapockája alatt ernyedő izomtónusa. Mordulása nem volt boldog, se fájdalmas, se színlelt. Nem szomorú. Ijesztőbb volt a rozsmező, a furcsa, közös moraj, ahogy szemtelenül figyelt a létezés garmadája, egyszerre hajlott fölénk, közénk, mellénk és alánk, mintha vizsgálná, mért én-ből és te-ből áll a személyes világ. El akarom venni: a hatalmamban állna; mondta a rozshang és színeváltozása. Nem tudom, utána mivé alakult. Nem félt, unta, amik vagyunk. Az utolsó gepárd feladta. Épp nem rá figyeltem, csak valami oktalan fenyegetésre, ami a rozsból, a bokrok mögül, a patak szörnyű áramlásaiból áradt a lezárt, mégis nyitott gömb felé. Valami megszállt. Az átkelés, az elmenetel tüneteit láttam, ahogy távolodott. Vagy nem is mozgott igazából, és csak a szemeim hátráltak kifelé a koponyámból, miközben továbbra is előre néztek, valahonnan a hátam mögül. Hiába nyúltam utána, mintha egy kitömött állatot a szertárban. A rozs felélénkült, egyedül ültem, azt susogta: így jársz, ha zajló életedben egyetlenegyszer sem tudod megérinteni. 













Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése