1994-ben stabilan perbáli road voltam. Jó volt alkalomadtán a hegyek mögött (ilyen közel meneküli). A Korányi mellett kellett menni, át az erdőn, mindazon az elképzelhetetlen gazdagságon, amit ma már szabadságnak neveznék, jövőre pedig egyszerűen valami természeti tájnak. A lenyűgőző buszról az arborétum nem tűnt annak. A Land of Charon együttes road-jaként mindig kaptam friss hamburgert az Őrsön. Ősit, bucisat; telente a Sugárnak rugdostunk strandlabdát. Hughes & Kettner erősítőket cipelnem egy Kontyfa utai panelből, lefelé, be a Daciába, csak 9 emelet lefelé, bele a Daciába, onnan mentünk kifelé, a határba, elnyomott természetünkbe. Az útirány Perbál volt, a gót romok, egy természetesen dunántúli magyar falu, ahol csak a jólét és a psziché, és a focicsapat társas fájdalmai. Tizenöt évesen nem csodálkoztam, hogy izomlázam korai. Mert bár a fehér Dacia sebváltója mellett mindig volt egy kiürült energiaital, és az öngyújtók elrepülő kovakövének melegágya volt a fehér jármű vezetőjének márványkopottas gallérja, nagyjából uralkodtam magamon. Szerettem, tanultam. Szerettem volna a jövőt. Hiába tudtam, hogy távoli éltem túl közeli volt, hogy komolyan vehessem, azt azikben utazom, őt, aki ugyanezt teszi. Amiben nem akartam tanyázni. Volt egy nagy köd télen, Fisher lai suhant a Daciával, Perbál felé mentünk, ahol várta őt Dzsenesz, a dunántúli gót, aki megjárta Galíciát. Öregnek tűnt, mint egy kései vámpír, mint Gary Oldman 1991-ben. Akkoriban azt hittem, mi aztán nagyon szarul vagyunk. Nincs irónia. De lehet; így képződik folyton egyfajta nosztalgia. Perbál felől nézve nincs  tüdőintézet, ahol osztrák sielőként suhant a 22-es, és egy magamfajta nem pesti srác, meg aztán tényleg nem ezek a történetek érdekelték, sem a jászság, sem vulkán közép-északon. A köd alja már nem volt nehézkes csak nevezetes. László, akinek a nyakát megégette a tűzkő, és a Kontyfa-utcai panelben kigyúrva hevert a begézelt vézna teste, a fekete gitárjai, és az akaratos anyja púder-spánielje a szőnyegen szagolta a Kettner peremén a maroknyi kormot, és az egészet átlengte a méltatlan panelbűz. 1994-ben a Körszállónál volt benzikutas, az özvegy anyja pedig újpalotán butikos. Ő tanított vezetni. Mítikus volt a fehér Dacia. A hangja, ahogy nem hivalkodóan brummog. A zörej a forró motorháztető alatt. Lófaszt, ez költészet. Szerettem ülni benne. Hiába voltak trópusok az idegeimben, kazahsztán és izland, las vegas és addis abeba, bíztam abban az emberben. Szubjektíve, koromnál fogva, rapasztralati utaim arrogáns hiányosságaival szinkronban, bíztam a léte költészetében. Szerettem, hogy meghív egy red bullra a salamádés hamburger után, és hogy én nagy hasznára válok, hogy jak-dugókat dugdosok Perbálon. Mindent el akartzam tanulni tőle, de ma már nem értem az alázatot. Stégyelltem a nyilvános titkaim, és nem akartam hivalkodni előtte. Megvetettem a saló mostohaapját, egy fukszos, geio barmot, aki majdnem megölt minket az M3-as fóti feljárójánál, pedig tsak fürödni mentünk volna, egyébként. Utólag már értem, hogy mért én élek. Latzi az agyráktól félt mindig. 16 éves voltam , úgy néztem ki, mint egy baszatlan nő, még Erdélyben is így fényképeztek le, soda hogy.... Megölni mostanság akarnak. Lai úgy nézett ki, mintha Paudits béla lábain Keresztes Ildikó gazdagréti travivá operáltatta volna magát. Persze volt egy nap, asszem szilveszter, amikor elbőgtem magam. Lai nélkülem ment Perbálra. Nem mintha nem lett volna meg Perbál, Lai, a Dzsannesz, Yngwie Malmsteen és a fehér „Dákula” nélkülem is. De László a Drem Theater egyik progresszív rok himuszának hallatára felbaszódott a kanyarba. Sose felejtem el, hogy sírásom mögött mennyi volt az ítélét. Akkor már úgy 18 lehettem, fizikai apám akkor is továbbra is hordta 10 forintért a takarmányt a jászi sertéstelepre, mint Herzog a medvekasztnit, mint Fassbinder a faszát. Gőt-János, Perbálról, aki mostanság már valószínűleg ugyanannyival öregebb nálam, mint akkor, és talán attól, hogy ősz, már nem kevésbé keserűbb, valami fura, réveteg m élybúvárkodás útján, mintha úgy tudnám mutatni, egy videóban, élő stream-ben, súbert-patakban, hogy panel-sámán lett. Akkoriban épp az El aminóról jött vissza, én akkor még nem tudtam spanyolul, volt egy sepelem, és a Tzinkotai bányatavak dűnéi mögé jártam kövérewn rejszolni, mert 14 évesen épp rájöttünk, hogy divat egymás faszát verni a rozsosban. Mindig tudtam mi a különbség, és mi a közös, Jánosban és Lászlóban, eltéveszthetetlenül vágtam a füstöt a perbáli kosmában, és sose akartam érteni, min vesznek össze, azt könnyebb volt érteni ott, ahol nem ők voltak. Ahol nem adták a kezembe fehér Daiak kormányait. Apám, amíg volt hangja, ha jól emlékzem, valahogy így mondta: „apád egy paraszt. De nem Ő a Miniszterelnők!”. Utáltam a felkiáltójeleit. Femininné váltam tőlük. És most, hogy állást kéne foglalnom, x-év dögkútja, luxusa, szemlélése, változó nevű jóléti intézményei közt, nem tudom, mi. Lainak rögeszméje volt, hogy a 60-as években elfeledett gitáros nagybátja nyomdokaiba lép, és sipákoló, megözvegyült, kőbányai butikos anyjának MILF-érzék nyomdokának nem-tűrésében kap egy („spirituális”) agyrákot. Nem tudom, hogy KTzapot-e. Tíz éve nem láttam, pedig azóta már átgondoltam a Szilas vonalon, és nem akarok visszamenni. Már 1993-ban úgy éreztem, hogy Lai tudta, hogy jó dolgom volt tíz éves korom előtt. Én meg úgy láttam, hogy neki fölött. Nem én akartam összeveszni ezen. De ezzel a mondattal egyben még mindig friss tintával aláírom a vereségemet. Egyfélét. Ha a fejével gondolkodom. Azzal a szalagkorlátra tsapódott benzinkútas fejjel. Vajon hol lehet. Ó vajon hol? Most, hogy már eszem volna, nem sak primer emóióim, mint egy retardált rostnak, valahol, nem tartom érvényesnek, amit mondhatnék. Annyi hó volt. Mit szeretett bennem? Amikor semmit nem adtam neki? Épp hogy sak létezni kezdek. Amikor előszőr kölsönadta a Dákulát, „Tolvi, takarodj el tzigiért”, és én tizenöt évesen beszálltam abba az „ördögi masinába”, aminek tartalmát idézőjelek szerint a vér nem tanított meg kezelni, és a ködös utai mertzi beszállt hátulra, és suhantuk kifelé, az árpádföldi tökföldek felé, öregek voltunk már, kurvára öregek, a Mertzi már véznább volt mint manapság Madonna, a Vajna gyereket szült a magyar bulvármédia igány Elton Johnjának, apám meg sak reszelt, hegesztett, sorgott az alkarjáról a szárazság, az ellentmondó nedv. Sose volt egy viszkózus ember; de megérdemelte, hogy ’82-ben lásson annyi viszkit, hogy egy kisit elégondolkozzon. Tette. De nem tett utána semmit. Jól tette, hogy nem. Akkoriban, amikor a Béke téren kazánokat felügyelt, 1993-ban, és anyán túl megengedő, én mentem. Egyetlen egy boldog napra emlékszem. Az Újpest központtól gyalog; ma már utdnám, milyen nevű, út milyen villamos. Akkor beláthatatlan volt. „Apám hív? Pingpongozni engem?” Rossz horgász voltam akkor már, posék sofőr, a vallással épp elég gyanúval barátkoztam, a dinoszauruszoknak pedig sak a plasztikus térfogata érdekelt. Valami öt órát játsztottunk. Rideg volt minden, mint amikor nem a háttért számít. Felvette a labdát, nem unta. Nem hagyta magát. Arán minden átélt. Pár per tz volt az egész. Lezajlott egész élete. Bűzlött a beton. Elfelejtette vérét, el a feladatát. Nem kínzott, nem örült, nem volt szomorú. A gyermeke voltam: egy genetikai kurva. Felé boldog, az agyával is igen. Azóta sem. Sokat panaszkodik. Fáj. De hát ő hal meg előbb. (Hát pl. ez is feladata lett volna; mahabharata, szinoptika, stb.) De ez 95 körül volt, és aztóta már a tépőzárak nem vádolják egymást. Azt persze vádolom, hogy hazatéréskor („’87-ben”) hőzöngött, hogy majd felújítja a Pannóniákat, két motorból egyet rak össze. Tudtam, hogy sak vágyakozik valami elveszettre. Tudtam, hogy sose fogja már meghódítani önmagát. Tudtam, hogy nem hazudig, a mai napig se, de az én érdekeltségemk felől minden szava hazugság. Tele volt érdekeltségekkel, vagy sak rosszul értelmezem. Nekem, amik tárgyaim voltak, sosem voltak a sajátomok, és így se a birtoklás tsesemő-eufóriája, se a lemondás aggastyán-nyomora távol áll a poklaimtól. Ezek szerint van egy vélekedésem, amit ezúrázok, és nem figyelek rá. A fisher dáiájára figyelek, a spániel hajú, vonzó szemérewmajkú anyjára, a buta apjára, akit ma reggel meló előtt egy hőzöngő ír idióta képében láttam viszont. Mellébeszlek. De mellé beszélek. Titokban mindig slágereket hallgatok. Rokzenét például 2002 óta sak alakoskodásból. Erezeti kérdés; idegtani. Tétel: keresztbe-szeret. A város, ahol élek, (ne! Nem az), nem rejt. Én vagyok az ember, akinek mindene megvan. Bekopipésztelem életem Aúbisz patikamérlegébe. Orvostanhallgatási öklendezés szagú a lakásom, és satornák anyagának inhalalása megdöbbentően erősebb, mint amilyen szeretném. Hogy legyek. Tangák, zoknik, kompozitok. Még egy reggel, olsó érzékeimmel, drága hordózóimmal, siketvak reménnyel, jól.


A latzi a nikit kurta, akire én perbáli véékben rejszolotam úgy, hogy a gyűlölettől a lágyságtól a nem értéstől és az értéstől megpattant a szívem. Nem érte pattant megf, és nem érte tudtam, hogy miközben megpattanok érte, teszem. A megegyezőt, ellenkezőt. Valami állandó somfordálási kényszer igazított a legjobb irányba is, amitől belül, mármint ott, ahol az ember már hányt, szart, pisált, élvezett, imádkozott, valahogy nem áltt fenn a tömb. Sosem az volt a kérdéses, hogy más mit tesz, vél, érez, tselekszik, hanem hogy kerülök én ide. Divat volt azt hinni, hogy ha szeretnek, az szarabb, mintha nem. Pedig minden ez ellen szólt. És sose volt pedig igazán. Külön megfigyelve minden más volt mint egybe. Ezért volt az, hogy halálosan haragudhattam, vagy szerethettem volna valakire. És mennyire nem ép, erről múlt időben beszélni. A lények ingeréhesek, de betöltik saját helyzetüket, kénytelek elfogadni, mint az ír utai harosok klánjai, akikhez semmi közöm, hogy el lehet itt bohókodni 40-50 évet, nyilván nem., nem jól mondom, legyinthetnékem támad. Az iyen dolgokat egy ideig hiányoljuk, majd érezzük, majd. De aztán az a kompozit mindig lefelé mond le. Tandori. Hat éve nem. Időtlenül „nagyapa”. ostoba törleszkedés volt érzelmileg bármelyikhez. Kétséges valami vagyok. Ennél nins felszínesebb, eleső, szaturált önmeghatározás. De már ez a mondat is hatalmat akart. Sőt, az a mondatom is, hogy. Se sőd, se siker. Ennél valami szebbet akartam. Sokkal szebbet. Szepik-folyót, hajhabot, sak az uttzáidat. Hogy milkyen arod vágod a lehetőségeidhez. Ez nem úgy értem. Naplemente, daiquri. Utazások. A páoa tsókja. Egy-két levedző segg, átatlan szemekkel. Minél kevésbé felhánytorgató átlépés-lét azoktól, akik előbb mennek oda. A türelem dühe. A tisztaság poskondiázó idiotizmusa. A rohadt döntések; a pokolba kívánása zoknak a helyzeteknek, amik alkalmat adtak rá; hogy a fejedet fogva felhívd a figyelmet; ma már nem; de az se tsönd. Surfer. Apáink halottak, gyermekeinkjet visszaköldtük. Vbagy ha élnek is, mert igen, a véleményük ugyanúgy (nem) számít. Ugyan már? Nem sak az az árvaság, ha a vérvonalad nins itt. Az is árvaság, ha belőled nem folyt ki a vér. Jó, ne taslizd a homlokod, ne szuszogja, meg ne mosolyogj. Gondolj arra, hogy mennyivel jobb. De he eddig eljutottál, akkor meg már azért nem, mert tudod. Én sak a lairól akarok beszélni, a perbáli bányákról, az őrsi tsalam déról meg  a fehér dátsiáról, egy olyan ködben, ahol minden tiszta volt, és ha a latziról nikire illeszkedő seggre gondolok, akkor egyx fodrászat van a fejemben, és egy korántsem válságos geometria, ami nem a szereteten alapszik, hanem azon, hogy az egyiptomiak is őket mummifikálták, épp etzért egy kibeszéletlen, szarság-vallásnak tartom a testi tudásukat, én, Juli, a víg panelfodrász, aki a zebrán nevetséggel kőröz a trampli lábfejével.