Eustachius

Nézd. én nem akarlak levinni a pokolba.
Nem akarom hogy felvigyél a mennybe.
Úgy szeretnék, hogy egyre megy, dőlő egyensúlyban,
a poklod és a mennyem. Semmit nem tehetek, ha
a hűtőben egyéves a mustár, és nem tudom kinyitni
a tárgyakat. Szenvedélyesnek lehet lenni, mint amit ez a talajnyi
boldog idő ad itt. Nem arról beszélek, hogy ennek semmi súlya,
mintha nem testveszve, fejjel előre, ami épp lefelé, téveszmékbe vinne.
Ezek slágerek. Ilyen nincs. Nem lehet a karácsonyt meghiúsítani
egy kimerült akkumulátorral. Nem lehet semmi észérv, se indokaid
megfellebezhetetlen záradéka 2011-ben, egy kibaszott tévé, egy öreg Lada.
Amibe épp nem merítheted elbutult arcod lekésett gyermekidejét.
Attól nem mentesülünk. persze, pusztán valami olyanról, mintha egy
folyóparton élnénk hátradőlve folyamatosan, mindegy, hogy az a folyó
mit hordoz. Díszkardot, kocsitetemet, uszályt, kincset, ótvart, dinnyehéjat.
Ékszereket, templomok tornyát, évmilliós uszadékot. Egy játék pecabotot,
"Egy kuplungot a szíves jóoldaladba" -  innen nézzük a folyót.
Lemondok a poklomról, ha te feladod, hogy mennyesíts,
szivárogsz egy parányi poklomért, és a végén úgyis csak
nézzük a folyót. Néztük a folyót (félek nézni majd)
a körülményeid; de érdekelnek. Véred és időd egyre megy.
Nem megy el; nem csúszik hátrébb ebben a senkiben. Ne siess,
nem attól szeretlek. Gyorsan kiengesztelődve, ülésbe préselődve,
akár egy repülőgépbalesetben. Csak az meg idő csörgedezik:
hirtelenség és lejárat van, akár egy korty tejben. Gyűlölhetsz,
erjedhetsz, mint egy gyümölcs. Akármi. Nem ez a lényeg. Én is.
Figyellek. Figyelsz. Lapulsz, mint egy szelíd vad, pedig nem lelsz
kiadós zsákmányra a félelmeidben. Csak valami trehány módozat marad:
a színtelen-szagtalan hagyaték. A préri puszta képe a maga szikár
elvetemültségeivel, ahol a szemlélet és a szemlélt vidékké védekezik.
És valamiről azért csak tanúskodnak ezek a földbe vájt üregek.
Hogy mindenki támad és lapul, és bármivel elárasztható. A jóság
egy asszó. Veled lennék a leginkább, fentebb minden felhőkarcolónál,
de előbb nézz szét lent, a bányáimban, és ne azért fürödj, mert illik,
vagy mert jól esik, hanem mert hozzájuthatsz az ipar friss öröméhez.
Majd ha egy húsevő növény rögeszmésen áttér az állati húsra,
feladja a kürtőjébe eső legyeket és mind megissza elevenen,
akkor a gesztusaimmal szólok.  Húsbavágó élmény, szívbetépő.
Idegileg minden kikészül. Többnyire közölhetetlen, hogy bárki
hogyan alkalmazza a magányt, amikor társra lel. Túl sok aktát
töltene meg. Poklok mennyei árján fogna fel egy-két cuccot,
"eszek, italozok, néha szeretkezek", gyakorlom a magányt,
de azért hamuzz. Igyunk a társasságra, a másikban fellelt
olthatatlanságra. De nem verhetem fel magamból az alvót,
a se bántásra, se szitokra, se szókincsekre érdemest.
Rossz szavakat használok. Valami Budapest az életem.
"Kitépném az a szíved" - morogja egy járókelő a fáradt taxisoknak,
miközben a Bosnyák téren aktatáskák zuhognak a földre, és a görög
vagy török teremőrök a formátlan templomokba vonulnak.
Mert a reggeli busz idáig dőlt el. Nem szivárgott ki ezidáig
elég látszólagos köd. "Óvszer nélkül akarlak szeretni."
Kötőszövet nélküli szíved, agyad mélyéből eljutni a fehér,
steril alapcsontig, onnan a Grál üregéig, a hanyatló ész kötegéig.
Oda, amiben lehetőleg tükröződsz. Félek a kódok halálától.
Pedig azt hiszem, közeleg a határ. Egy csípés a cserjés mentén,
és a vonalmenti urak máris bő fénnyel pásztázzák azt,
ami felügyelhetetlen. Nem tehetnek arról, amit látnak.
Minden ember egy-egy hosszú mese, rövidre zárva.
Mint a foci, amit utálok. Valaki mindig győzni akar,
majd látványosan veszít. Végül egál, és az nem rossz játék.
Néha fölösleges. Akik a pálya szélén a gyepet nyírják,
vörös háttérben sárga súlyú angyalok, azok a fontosak.
Egymás tehetetlenségének néma kürtői vagyunk.
Van Gogh semmit nem tudott a fülről.