Betlehem

Lassan húsz éve, hogy bélelem ezt a buszt. Ezt az üreset és sötétet.
A kasztni mentén a pernye, az abroncs évszak-vesztes duruzsolása
olyan ismerős, de már érintőleges. Már tudom, hol a helyem a zsebemben,
és az éjjeli utazások ából bébe, már nem olyan rövidek és végzetesek,
hogy szakszóval mondjam, nem heveny. Csak az egyik láb
a másik után, az átázott cipő súlya azonos, mellhártyán a réteg,
vagy hogyan mondjam, szinte grammnyit egyezik az a korom, amit
kifújok, mintha hallatlan nagy utazásaim tartományában egyszerre volnék
az, és nem az. Mentségnek elég, új érvnek kevés. Mint ismeretlen
faj súlya, vagy egy haldokló kolibrié, ami tenyeredbe vész,
észrevételét nem rikoltod külvilágba. Elsuhant egy kék jármű,
amiről már nem integetsz. Hatalmas szárnyak igézete volt akkor
a legpuritánabb éjszakában. Minden mezsgye egyszerű fénytörése
egy-egy jelentéktelen híradás zokogásrohamába se veszett,
csak valami állandó készenlétbe, ami az se, ez se. Pedig
"ott húz el, ijesztő." Sóhajtod, következő életemben legyek
rendőr, de ne a jó szolgája, csak valaki, aki későn kel, későn fekszik,
betérhet meginni valamit a felelős sarokra, amúgy meg lépkedhet tovább,
anélkül hogy híre-hamva, jövője-múltja, neme-póza, vagy bármi kemény
irata legyen. Mintha a semmi őre volna azzal az iszamós felelősséggel a kabátzsebében,
ami egyaránt lehet egy összegyűrt jegy, vagy egy marék szotyola.
Az mindegy, hogy jegyet sose veszel, és nem szotyolázol. Úgy fordít majd ki
a következő zebra, hogy mentén lősz a pocsolyába, ahogy akarsz. Szóval
a járat elsuhan. És nincs már rajta. Nem maradsz le többé.

És ahogy fellélegzel sötét álmaidból, szinte irigyled,
sajnálod, hogy vagy, nem lennél vele. Így alakult, ellenkezőleg.
Csupán nem érted. Tejet veszel. Félsz megmondani neki. Vered az arcod.
Sose nosztalgiája, nem is emlékszik a biztonsági féregjáratokra,
se amikor rágta magát a saját ébrenlét egy-egy dobható áramkörén.
Aztán nézelődő elméjének ellenlábasa lett; szorongásból jogosan;
könnyen és alkalomszerűen. Még se tűnt el. Ott alszik, ott van.
Megfogant. Lekésel róla. Sose volt semmi ilyen könnyű.
Mintha cserben hagytad volna, akit kinőttél.
Nagy-Britanniai sírokban figyeltek meg hasonlókat,
furcsa pózokat, a lezárt fedél után mozogtak, és úgy fejezték be.
Ezek rémhírek, szokásként elterjedtek a kontinensen,
némelyek a koporsókra csengettyűt szereltek.
Szép idők. A halál bizonytalan volt, és átok hárult
az orvosokra. Állítólag irtózatos szenvedésről árulkodtak
az arcvonásaik. Élve eltemettek; mert előtte
azokra a járatokra felszállni volt nehéz. Csengettyű se volt -
se fel, se le - de mintha felrepedt volna egy ín, kitört a kerék,
a szofisztikált erőfeszítésben finomkodni fölösleges,
durvulni meg nem ér. Sajogni lélegeztek volna le;
valami cinkotai puszta ködbe. Igazából sose-vissza.
"Mért ilyen hideg. Mért nem jó itt és most? Mért is kéne tovább?"
Merrém hajnalodik, ha úgy se mellém, nem adódik?
Öröm volt a fázás. (Adott, kunyerált cigi) szimpatikus átlagosság,
a kötött vándorlás vitorlái. A mosolynak álcázott egykedvű gyűlölet.
A sietős kísérlet jellemzői: komótosan nem rejszolunk.
Akik nem mernek aludni, van egyéb jobb dolguk: semmivel sem eltérőbb.
De így, lépésnyomban, lepuszilom, a hálát. Ahonnét nézve egykori sötét
járatom húz el; minden világos. Sosem éltem szebb kényszert.
Egyetlen órámnak tűnik ekkor, ami akkor tíznek se mondható.
Telhetett rá tíz ív, vagy sok-sok év; temethetek, imádkozhatok;
sose leszek iparilag korrekt. Nem ez a kérdés. Hanem kintről nézni
most egy bel-, és egy ügyosztályt; a kasztni belsejét. Parancsaikat,
az antitézist, így is beléd jártak, jól vagy rosszul teljesítik,
hogy eltöröljék saját személyes emlékeiket. A reménytelen biztonságnak
elegendő súlyos romantikája van; de a környezetedben csak a gesztus,
lisztes kolibriszárny, csapott, gyors észlelet (ennivaló röptét hintse)
pocsolyába lép; kürtőből iszik. Mosolyog. Ujjával szelíden dobog. Sír.
"De lépni kell" - még ha fel se száll. Szívélyes, sötét járat ez. Lemaradsz.
Se bel-, se külváros. Külsőségek, belsőségek. Eszed töve puffad,
felhámjaid kérge titkos, száraz szorongás. Tájkép esztelen nyugalma,
nyerge tiszta, egyenetlen, a szőrt leszívva, zsírt feltéve, tekintetét leszögezve,
nem keresztülvihető - zsigertől irtózik: csak belép. Szeme sarkában
a skanzen. "Itt elvileg". De hát nem állsz a lábadon, csak remegsz.
Egy örök beszélő fegyver, ebből eredeztetnéd, ki volt lent,
ki volt fent, ebből vagy evező-gróf, és a szerelmedet,
mint táján a porckorongnak, orosz régiség fedelén száraz jégnek,
Lada lábán a téli szőrme: heti hangvonásaid: még mindig élsz.
Ezért késel direkte egy járatot, valaha minden vágyad oda vitt,
volt merszed felszállni rá; aludj. Szomorú, nem tévedés. Zoknid ázik, nincs hideg.
Kibírja hazáig. Az üléseken sötét, fej nélküli zubbonyok. Suhannak
a kérlelhetetlenségbe. Oda, ahol nincs túl sok járat. A férgek a táblák
idejében szilárdak. Ez a pillanat most sok. A semmihez nincs túl késő.
Fehér szőrme alatt a lebegő, biztos égtájak felszakadnak. Elrugaszkodsz, 
elérkezel, éljenezel. Minden túl korán volt, a helyén. "Ha lemaradok"
elérem - (legfeljebb hálálkodik). Kimérem. Egyébként meg ragyog:
Karinthyzik (gyalogol, leépül humor nélkül) egyetlen kórházra, pár kilométerre,
ahonnan született. Akollal, akarattal. Aranyosan pár karáttal,
centivel, grammal. 0-ás vércsoporttal. A busz megállt. Ő intett,
hogy le ne álljon. Mondta, hogy "gyere". Szeme süvöltött: ne szállj fel.
A benzinszaga. Esett az eső. Továbbá. Minden tompán tükröződött.
Decemberben ilyesmi ritka. Érintésre se méltó. De néha jól esik.