Fajelmélet

Egyszerűen lehetelen fehérnek lenni.
Mindenki harákol. Szénlapáttal ró szép
kűröket, vagy az egyszerűbb mondhatnámban
kanyart. Mondják túlélő ívvel a beszéd szégyenében,
és már tehetetlenül néznek egymás szelíd,
istenragozott, pinanyalt, faszopott szemébe.
Valaki mindig lesz, aki a sarkadon áll,
és ráérsz arra, hogy viszkess.
Akár a tyúkhúsleves az aranytorokban,
akár akármi. Majd hörögsz és kotkodácsolsz
"Meg minden, amit elmondhatnál."
Csak a szeretett fűszer ne üsse át az annál
kétségesebb gyomorfalat. Az élet titka, hogy
arcot nem kell növeszteni. Próbálni szabad;
sikerrel, egyengetéssel, veszteséggel. Duma lesz.
Háborgó idegfasz, meg innen, meg onnan.
Aztán a nyugalomhoz mit is tegyen hozzá?
Vereségem teljes: nyereségem kúp;
eltorzult, néhai módon lelki vereség-seggbe
"Jöhetnek ők meg akkor itt, ifjan, öregen"
meg így, meg azok. És úgy. Fájó léptek,
ahogy legyintve elandalognak, morgásuk
mélyén mindig szelídség, de az, ahová
vackolódnak, na ott nem, nem akarsz.
És az észrevétlen véres kaparás,
az adatok hajhászása, baszakodásban
a tetves csapkodás. "A jólét". Ők úgy, se úgy.
Nem ámulnak el. Esznek, dolgoznak, hisznek.
És amikor senki se látja, őket illeti a címke,
a metró, a gardedám oldalán, akkor úgy zokognak,
mintha nem tudnák, hogy átkelésük mentén minden rianásban
az olvad acéllá, ami remete-járatukban elpuhult.
Férjed, feleséged levágta a végtagjaid. Attól még hideg.
Egy kukában legalább egykedvűen hevernek alkatrészeid,
még nem vesztetted el ijesztő játszmáidat, amit a torzó diktált.
A világ minden kanyarulatában buszra szállnak. Azok pedig,
akik csupán kúsztak, menekültek, itták dacból, és kenték
magukra a legviszkózusabb ipari zsírt, azok nem tudták,
hogy a legrozsdásabb vágányokban idővel minden mozgásba lendül.
Nem tiszteleg senki. Benéznek, ahogy te ki. Hideg kenyértöréssel
jelzik, hogy vártak. Csukd be az ajtót. Ne törölgess. Egyenesedj.
Mosdóba nem pisálunk, csapból nem iszunk. És mégis mozog.
Délceg kutyák. Hangszálaikat, nem hobbiból, kioperálták.