My

Nem tudom.
A várost ismerem, mindenki ismeri.
Nem mentem el, na, hát nem. Most minek?
A fiók a kezemnél, nevetséges zörgés az állandóságom.
Hogy kocsmákban szerelmeid smárolnak, nők férfiakkal,
férfiak férfiakkal, nők nőkkel, férfiakkal nők, nevetséges tenni
szóvá eleve. És a látvány se fűtött, csak a tett belsejében a jogos,
vihogó, zokogó elégtelenség. Ellenség, az ülés, a terep asztali
gond, ahogy a fények, az abszolút fehér, ami már hajnal se lehet.
Nem maradhatsz hajnalig. Egymást faló testek? Éreznek valamit.
Sose az a kérdés, hogy ki mit érez, hanem hogy hova megy.
Mit mond, mibé vétet, hová megy el, honnan szűkölködik,
a szükségét végző vadállat, a swordfishtrombone.
Olári hazugságok között a maga rothadásában átlátszó, koszos,
nyilvánvalóan szerethető, akár a városi körutak, akár tétlen sugarak foglya.
Nyilván zokog. Meg elmondja, mit akar. Teste vonaglik is. És a lelke szikrázik.
A múlt? Szinte siheder. Elemében van, amikor arról beszél. Ha hallgat,
az is ismerős. Szőr övezi. Izgatag érzelem. Genitáliák csődje és megadása,
a nyitottság vereségén belül az a szép, nyugodt, idióta csömör,
valami forgalmi vigyor; agy dönti el. És akkor leperegnek,
ott tényleg bot van, rúgás, betört orr, vér a hüvelyvizsgálóban,
ezért nem kell enni. Hányni? Kamasz dolog. A komoly hányással
már felépítésed hitetlenségének szakadó membránjait kísérted.
Hazug szavak, ha teli a tested. Nem. Csak bázisod van. Becsüld meg
a bázisod. Onnét ne pofázz. Ne vonagolj. Egy szót se szól az ivásról.
Még mozogni se mozogj. Jobban teszed, ha hallgatsz. Ne engedelmeskedj.
Menj a reggeledbe. Kelj fel. Nézz körül. Növények. Végre. Növények.
Hagymát lehelsz, spermaszagot, hüvelyvért, koszmós hajad, apai-
anyai kocsijaid halotti zsírját, ellen-városi akaratod naturális, de fedett!
szabadkodó örömét. A butaság egyik nem megvethető vállfaja vagy.
Oktalan és iboktalan. Tele jó szándékkal. Hát-pillanattal, mezsgyével,
valami hős, szekulárum, szekulórum, ez a sok szép tárgy, növény, ablak,
ez a sok fölösleges, de szerethető kérdés, ha térded beütöd,
kibicsaklasz, megficamodik a lelked, ez már túlzás: van aki kérdezi.
Neked. Nekem nincs. Tőlem senki nem kérdez semmit.
Én improvizálok. Hajat növesztek. Van öt feleségem. Kutyákat szopok.
A Biblia nekem szakaszjegy. A zubbony sötétkékjét félem,
állandó testvihar. Kívánom, akit szerettem, érinteni nem merem.
Utálom, aki szeret; testem nem tudja jóvá tenni és a Folyosó
az egyetlen út, amiből mindenkit le kell ráznom.
Túlságosan szeretek. Nem fűződik hozzá érdekem. Meghalni
nem akarok, pedig illenne már elviselnem. Nem lehet elviselni,
testtájak, szavak, sorjáznak. Már nem tudom mit beszélek.
Hányni akarok. Szeretkezni, imádkozni, nem tudok. De tudok,
de nincs kivel. Akivel meg van, az nincs velem. Jól van így.