Fog

Olyan ez a város, mint saját önző mértékem. Egy díszlet, amibe nem találok semmit, ami kiragadhatna abból, hogy magam se legye az. Díszlet. Háttér. Előtér akár. Léptékfüggő. Próbáltam ma vagy tízszer esemest írni, a méltől rég elszakadtam (volt már vagy hét óra is), viszkettem egy tollért, rájöttem, olyan nincs, ültem egy barlangban, talán a fejlett belváros egyetlenedik helyén, ahol nem idióta közegben egy kurva drága fröccs mellett akár élhetném is hiteles online életem. De nem így adódott. A Csepelről hozott "fűtőelem" örömteli gondja fölött érzett tartós öröm ígérete, már a kézhezvételre rá - pár órára - ahogy ez a geci lyuk, ahol lakok, felfűtődött, eloszlott. Nem a hő, csak ami újdon. De most én itt nem akarok össze vissza agyalni, mint ahogy az szokás. Én gyaloglok. Azért gyaloglok, mert nincs szívem. Vagyis, van olyasmi. Néha, hol hagyom. Na hagyjuk ezt a retorikát. Ál-sá-gos. Most a másságom és éjjelem apogeumán vagyok, és azt hiszem nem megmenthető az átmenet. De hadd mondjak egyetlen egy tanácsot:

Kibaszottul fáj a fogam három napja. Nem a fogam, hanem valami konkrét. Nagyon jól tudom, mi történik a számban. Elképesztő precizitással, érzékenységgel és józansággal figyelem, de ettől még hagyom, mi zajljon benne. Nem sorolom. A lényeg, hogy kábé 11 éve nem hasogatta így fel a fejem valami oldalérzéki parázs, valami, ami már egyénileg ahhoz a kínhoz hasonlít, amit valaha régen (amikor azt hittem, hogy fájt a fogam) (és nagyban átéreztem az emberiséggel), nem hogy kijózanított, megrészegített. Jó volt olyan józan egyéni érvnek lenni akkor. De milyen alternatívák adódnak?

Nem fogok E/2.-ben beszélni.

(Kapd be)

Azt hittem megbolondulok. Ez nem metaforikus, hanem konkrét. Hétkor végeztem, négy éve egy esélytelen szinkronlaborban dolgozom, mintha négy éve egy nyelvi laborban élnél [E/2.] Persze vannak halmozódó dolgaim, mint minden tisztességes bádogos cigánynak, mint tisztességes izlandi püspöknek, akármilyen táj teszi a viccet. Én csak azt akarom mondani, és nem tudom elkerülni - így útólag [hány óra telte el?] - az e-kettőt, hogy: ha szar is volt a napod; nincs egy perced abból a szarból, hogy hányfelé húz az az anyátlan, apátlan, istentelen, zsigertelen, szövegtelen, pénztelen, fasztalan, picsátlan, kocsitlan, szívtelen, kenyeretlen, templomtalan, hajléktalan, hajtalan, úttalan, ruhátlan, bőrtelen, börtöntelen, iskolátlan, gumitlan, sörtelen, lábatlan, kéztelen, elméletlen, eszméletlen, sokaság. Mért zavar a sok, és hogy már késő. Mert keveselled. Nem tudsz leírni egy napot, mint Joyce. A végén. Mert a dolgok végét szeretjük. Na ezt hagyjuk. Azt se. Hagyjuk a fosztóképzés nagymestereit, meg a szanszkritoknak.

Olyan kurvára fájt a fogam este 9-től éjjel kettőig, hogy egy eleven marha megnyúzásával nem hatódok meg cserébe. Szenvelgésnek tűnik? Annak. De haggyuk az e-kettőt. Annyi fogam van gyökérkezelve, hogy egész Banglades mezőgazdasága elbújhat a búsba. Pár órája, amikor még életem része voltam, még beszéltem. Sőt, kezdődött. A tegnap folytatódott. Volt zavartak, volt vágytam helyzetekre. Most nem. Miért?

Mert az Algoflex Forte bekaphatja a Körutat. Ezt az unalmas, meddő terepasztalt. Hol van mindenki? Mindenki hazudik? Eszik a gyroszt, eszik a pálinkát? Ruhában? Sárga templomok alatt? Nevetséges.

Egyik szerelmem, akik épp szakított az egyik szerelmével ( a szerelem mércéje a hant síkjára mért "hantolás", az inverz föld-öröm) bíztatott, sőt, csak ő segített. Épp fájdalom-rohamom volt ott a legszofisztikáltabb tank-roham környékén, a Pozsonyi úton. Mi van ott? Egyszer Juga Veronika keltett kopaszon, bal kezemben egy Guinness, a jobban Tolle Mester. Fááá. A heréim még le se szálltak, mint egy Pilinszky-Antonov. Ködben nem látszik a teher. Víz alatt madár se. A szerelemről Nádast kérdezzétek, Barthes-t, meg a rokonaitok. A többit hagyjátok békén. [T/2.]

Most csak elhaladtam egy erkély előtt, ahol egyszer már meghaltam. Az idő, a tér, a mittomén, nem adta meg azt a kéjt, hogy lássam. Mint valami távoli múlt, nem lebegett ott a jövőm (amit akkor hittem szentül, hogy "történik"). Mert nem olyan. A jelenvágyás egy megrögzöttség, de legalább nem olyan szar, mint előre-hátra.

Minden négyzetcentit nem tudok hatni. Pedig olyen jó volna! Annyira elvesztettem a fonalat...

Égett a lámpa a negyediken, abban az ágyban ébredtem, méterre meg tudnám adni a koordinátákat,

beszélni tudnék mindenről, ami ott adódott. Amit ott kaptam. Amivel keltem. Amiről most

nem tudok tárgyilagosan beszélni. Mert a fogfájásról akarok beszélni.

Mindegy hol, de mivel ott volt, beveszem: elmentem 23h-kor a Visegrádi-erkély alatt (ahol meghaltam)

és kiengesztet idegekkel néztem magamra, ahogy fájdalmat növesztek magam iránt, és szeretet

aziránt, akinek több fájdalmat adtam, mint amit egy életen át leszerethetnék. Recesszió? Soha.

Mégis olyasmi. Olyan jó lapulni. Nyílni. Bárcsak tudnám mit titkolok.

És hogy az [....] irányba visz. Igen, oda. Szóval, rámtört.

Rég nem okádtam szokásból vagy piától, nagyon rég sírtam nem alakoskodásból

(és alakoskodásból is), rég nem szedtem olyan szereket, vagy nem hatott rám semmi,

ami így elvett volna a várostól, a jelenemtől, vagy ahogy mondani szokás: a múlttól.

De hát ha egyszer a tudatom szövevénye már csak tegnap?

Akkor a múltról én már nem ejtek szót.

A padkára görnyedtem ott, ahol körülvett a város.

("Eltörtük a határt. Megütötük a várost.")

Ilyen éktelen fogfájást még annak se kívánok, aki tudja, hogy szívemből utálok.

Minden zárva éjjel? Csak az erkély fölött a lámpa, amit azt súgja,

otthon van, a redőnyrés nem rendőrségi. (tudjuk, miről van szó).

Csak hogy mit csinálhat. Istenem, mi lehet vele...

Azért ennyire nem vagyunk szenvedélyesek, alulról, felülről.

Valami hibádzik. Mert ha észveszejtő fogfájásom éjszakai részeg vonala

mégis egy olyan erkély alá vezetett, ahol meghaltam,

és ahol élni fognék, de nem remélem, az már elég visszás,

sőt, egészen egyöntetű. És akkor csörög a telefon.

Én épp azon gondolkoztam, hogy nem, nekem nem

infarktusom van a Pozsonyi úton, nem meghalni fogok

épp akkor, hanem csak kurvára fáj a fogam, unom a pénz-

kereső munkám, ami egyben le is terhel, nem azért, mintha

valami zabolázatlan gyermek volnék, vagy defektusos zseni,

aki finggal hangol zongorát, egy halott csimpánz kezével telefesti

Bulgária minden konkáv kápolnáját, ahová nem ért el a Reneszánsz

Terminator-keze. Túlzás. Utálom a humorom. Szóval: a sört (még

nagyon korán volt) igyekeztem úgy inni, hogy a bal pofám rekeszében

ép fogaimat hűtse, míg a balt (ahol sejthető volt a fájdalom) egy

lehellet se érje, mert különben: hülyének néztek az emberek.

Nem. Nem emberek voltak, csak régi szomszédaim. Én is így tettem volna,

tennék, tenni fogok. Most mi a faszt görnyed ez a sálas szakállas pondró,

mért nincs mersze kiérni a Dunához? Csak infartusa van. Ó, beivott, ó drogozott.

Nem kérem nekik azt az arcidegi bénulást, ami a tudatra, szívre hoz olyan fokú bénulást,

hogy csak ő segített, akinek erkélyén majomként lógtam, majd kéjt leltem abban,

hogy vesztett apostolként, az életéből áradó köz-fényeket vizslatom.

Tuti durrant be a fogam. Pedig az Odeon mozi elé siettem.

(Már tudtam, hogy feleslegesen.) Mert mondták, hogy nincs. Nem ő,

nem te. De nekem az a környék nem is rögeszme. Ezután

jött az igazi fájás. Nem nevezem meg az utcát. Se a számot,

se a helyet. De ne menjetek oda, ha fáj a fog.

Egy órát ültem, és tudtam, hogy az ínyembe desztillált

vizet pumpáltak egy ki tudja miféle tűvel, fecskendővel.

Nem voltam részeg, de pár perc múlva kémiailag tudtam: tesztelnek.

Eleve fájdalmas az arcom. És hívő. És köcsög. Meg vicces is.

Most egyik se volt. Tényleg fájt. De ismertem a környéket,

és tudom, mi az a paradontológiai professzionalizmus,

mivel vettem már ki cisztát az álamból, még a taxisblokád idején.

Szóval ültem. Hagytam hogy hasson bennem a placebo, a lidokain.

De ez még semmi. Mert a közeg. A VÉSZFOGÁSZAT!

Harsány mostani gyökércsakra-kocsmák közti megilletődő,

finom hodály. Egy negyvenes kurva a recepción. Egyébként kedves.

Bogyorodott haj, nyaka alá nem látni a mahagónit imitáló ragasztott-

recepciótól. Egy rajztanárnő küllemű (nem beépített ember) nagyon kedves

nő, aki egy horgászmagazint lapozgat, előreenged.

"A fiatalembernek fáj! Én ráérek..." Nyálaz, surran a lap.

Éjjel egy óra van. Kapok valami injekciót a fölső ínybe.

Nem újság! Épp ez az. Mondom nekik (mindjárt mondom, kiknek),

hogy engem '95-ben Dr. Farid (jelenleg a Teve utcában kriminológus)

gyökérkezelt előszőr. De ezek itt, hogy tárgyra térjek, nem fogorvosok.

Eleve pittyegni kell, hogy bejuss. És túlontúl őszinte arcot vágni.

Esküszöm, nem basztam el. De mivel minden örlőfogam kitört (Early)

és gyermekkorom legszebb élménye, amikor egy akupunktúrás tűre

szsisszennek föl az állkapcsom idegei, csak tudom, mi az, hogy: érzéstelenítés.

Az érzéstelenítés, maga az a fájdalom, ami ellen nem kérek ellenszert.

Elkövettem ezt a hibát. Hogy érzések helyett elmentem az érzéstelenítőbe.

De a körülményekről még nem is beszéltem.

A Fogászat bejáratánál nyak-nélküli tömlőkabátosok. A szájukkal

karburátorokat utánoznak, de volt egy vékonyabb is, ő a Profi zenéjét

fütyülte, egész tapintatosan. Hamar kiábrándultam belőle, mert rájöttem,

nem más. De eközben ott volt a három fogásznő:

a bő negyvenes recepciós; csupa empátia (kitöltetett velem egy

kérdő-ívet), a kissé zömök, erotikus fehér szanitéc-ruhába öltözött

elég durván lebarnult segéd, és a betegesen őz-szemű doktornő.

Nem mese. Ez a valóság. Lüktetett a fogam. Annyit elárulok,

nem messze a Blahától. Amikor a desztillál-szurit beszúrták,

bő egy órát vonaglottam ott még. Ültem is a székbe.

Minden fehér, mechanikus, de valahogy nem kéjjel nyúltak

a számba, és a fájdalmamat meg se próbálták orvosolni,

hagyjuk  a mellékzöngéket, ez valóság, nem álom.

Gyönyörűek voltak. Szinte féltem, mint egy... más helyen.

Ilyeneknek csak VHS-en és Free Nurse Thumbnail-ek formájában

képzeltem a védőnőket. aztán úgy negyed kettő körül, amikor az a fájás,

amihez képest a Körúton egy taxiban orálszülő-nőhöz hasonlítottam magam,

és bő jattal, relatív csóróként, meglapogattam a fuvaros egóját,

ott hagyott, na ahhoz képest szorongtam bőven.

Ez egy tűt döfött a számba, amibe víz volt. Ez hülyének nézte a fájdalmamat.

Panoráma-röntgent akart csinálni a romhalmaz fogamról (akik ismertek: a mosoly-fogam talmi),

majd közölte, a húzás tízezer. Oké, mondom, lehet húzni fénykép nélkül?

Nem, a fénykép muszáj, kardoskodott a fogász, majd fehér csontpor-szagú

anyai zubbonyából előkapta a (sterilizált?) tűt, amivel álszájbabaszott.

Jó operaénekes lennék, ha tartósan el mernék hízni, és kékbálna-garatnyi volna az alázatom.

Izzadtam másfél órát ott. A kijárat előtt nyaktalan feketeségek, volt az agyamba térkép,

a belváros egy akna. De aztán azt kérdeztem magamtól, mi fáj?

És itt, mekkora hazugság. És itt, itt jön a tanács.

Tizenhatezerért akarta két huszonötéves fogorvosnő a nyolcadikban

kihúzni vészhelyzetben a fogam, úgy hogy nekem tényleg fájt.

Ki is fizettem volna. De tudom, hogyan hat a fájdalomcsillapító.

Nem lennék itt, nem mesélnék. Jól lennék. Nem jönne roham.

Praxisukat (ez a szó védett?) nem firtattam, valószínűleg nem velem volt a baj,

pedig hagytam, hogy legyen. Placebo, satöbbi, meg (igen).

Vizet injekcióztak az ínyembe. Bármelyik pillanatomba rám

jöhet a roham. De valahogy most nem fáj. Sikerült elérzéstelenítenem magam,

megint. Nem is értem, hogy ülhettem be oda, egy fogászatnak öltözött

girosz-sütödébe, fehérbe öltözött masszázs-mosodába,
ahol elroncsolnak, ha nem vagyok éber [< E/3.]. Nem erről van szó.
Sose e-három tehet egyedre, e-rólad [E/2.]. Csak egy dolgos munkanap
után leírt alakoskodó helyzet. Mert igaz minden. Az erkély.
A szőke tigrisbőr, lappangó delfinállkapocs, megújhodó józan élet

bárkiben, senkiben, hülye térkép, akiben 1..2..3...4...70...80... éve,

kalimpálsz [E/2.!], huzalozva vagy. Rázkódó seggű fogorvosok,
mint hegyképződések fölött járó képzelet boszorkányai.

Esküszöm úgy éreztem magam, mint szőke nő egy autószerelőnél.

Pedig nekem csak tényleg fájt, és szakmailag kértem, hogy tegyék helyre.

Úgy látszott, ez nem ilyen egyszerű. Ez bonyolult. Fáj. Tegyék helyre.

Esküszöm, nem adom alább. Nem is követelődztem.
Kérek egy inget öt nap múlva. Jól érzem magam. Nem érdekel,
hogy nem vagyok eléggé. Nem akarok felkelni. Már nem
a fogam fáj. Van lelkem. Megspóroltam tizenhatezer forintot.
Megadom. A folyó egyik partján se jó állni. Nyitok egyszer
egy lábjegyzetet, ahol hatástalan, szótlan és nagybetűs minden.
(Olyan jót javítottam most). Te kis geci. Betűk köré rakod 
a fejed. Ne dőlj be. Nincs más megoldás. (Éhes, aki szól).
Nem kell se arany inlay, se parapulpális csap,
se pulpasapkázás, se endodoncia...

Vérem szinte alvad, annyi benne a hiú történelem.

De a fogad ugye nem fáj? (...) "Micsoda?" Dehogynem.

[photo: Swan in the early morning mist, by Kim Ayres]