2011. szeptember 16., péntek

Citizen Cowboy

“I like too many things and get all confused and hung-up running from one falling star to another till I drop. This is the night, what it does to you. I had nothing to offer anybody except my own confusion.” (Jack Kerouac)



















A városi cowboynál nincs pisztolytáska. Nincs mellény, nincs töltényhüvely. A városi cowboynak lova sincs. Csak árnyéka van, nincs árnyalt arányérzéke. Talán botja van, szép ruhája van. Nem olyan szép az a ruha. British turkálók agyonfőtt kelméje hozzá képest kasmíri selyem. A városi cowboy szemhéját nem perzseli homok. Sem a szemcsékről visszaverődő alsó sugarak, vagy a még visszataszítóbb, tarkóra eső merőleges déli sortűz. A geci káboly szemhéja zárdai szeméremrés. Tág, mint egy keleti krizantém, a fénytől nem lát máshogy, csak feketén-fehéren. A V.C. nem rója a Rónát. Csak, ha végre teheti, kilép. Ilyenkor messze nem élvezet már Arizóna. Nem élvezi lekésni a sivatag makettjéből sűrűbe vivő utolsó sárga metrót. Egész nap jól aszalta kockás segge alatt saját felfekvését, a fingnyi húst. A V.C. már nem éhes. Gyakorlatilag szomja sincs. Csupa lomha reflex, petyhüdt hidraulika, kiérdemelt lajhár-öntudat. Reakciói szerint csak az a démon, aki hiányzott az ayrton senna-i kanyarból. Amikor a cirkálás, folyamatos körözés menekvő ívét kiteszi az egyenes. A V.C., ha útnak indul, körben vagy egyvonalban, kispályás birodalmi kéregető. Csak a tenyere hiányzik hozzá. Nem elég kérges, túl áramvonalas. Ökle nemtelen, mint a bivalyhomlok, és a lasszó, a porban fetrengő, fújtató orrüreg csak a rodeó csúcsán válik élményszerűvé, épp ezért, meg sem említhető, csak szellembetűkkel. V.C. komoly. Szabadidejében, amikor nem a rodeó rotundájában prüszköli az áldozati állat irháját, hét nyelven hálálkodik. Plusz a tévéből megtanult klingonul. Töri. Hasának redőiben cinkelt lapok, rojálflöss, vérző seggében biliárddákó. Belső posztere egy csőrös kamion, amit még Platón graffittizett fel az első benzinkútra, mielőtt Hammurabbi tőből lenyeste a csuklóját. Ez jár a csirketolvajlásért. V.C. dolgavégeztével, mielőtt a szétvert galéria fészke; rövid utakra pislant. A Király hossza, hátraarccal, keresztben a Nagymező, majd a vegetatív szakasz: alagúttá sötétedő Podmaniczky, jobbra a sötét kirakatok, áthidaló Körút, ahol Wesselényi-bozonttal lépeget odvas sarujában és teveszőr bekecsében. V.C. távolról sem vonzó egyéniség. Mivel nem talál egyetlen nyitva tartó közvécét sem, zsigerből mutrázik egy Rózsa utcai dúc árnyékos oldalára. Bírja a vizeletet a gerenda, graffitti ez is. Egy kis dúdolás. Egy kis dulakodás. De mivel a gerenda tétlen, abbahagyja győztesen. Éjfélt üt, ha már verekszik, süthetik rá coyoték dühöngő delét. A nonstop hűtőjében csábító a mackósajt, osztott asztrológiai ábra, csak épp hamis, az igazi meg túl drága. Hiába türelmes, mert lóháton ül, vagy a tó tükrét alulról vakaró molnárpoloskán, fel se fogja, hogyan lehetett az a sok támaszpont üres. Egy átlagos éjféli délelőttön, amikor elvileg mindenkinek az alsó tó belső oldalán kéne korcsolyáznia, tótágasra állt nappali világának tarthatatlan halálát ünnepelnie, Tatjánaként, Lenszkijként. V.C. suttog, de nem köp hangosan. Hazáig spórolja a nyálát. "De bazmeg..." a Wichmann üres. Avasodik a bécsi. A B.C. üres: Christella nem ígér benzinkúti álmot. Biblikus Juci eltüzelte teste trópusi roncstelepét. A fenyűző bár előtt erjedő hányáskék alak, tódul kifelé a rágóközi szájszag. V.C. sarkantyúja pendül: toledói penge (úgy örül a számkivettetésnek, mint arénában a látvány-tenyészet; összeszarja magát.) Mert, gondolta, mit termelt Orpheusz? Sűrű csendet és híg spermát. Romantikus lelke, ami egy rothadó grizzlymedve lerágott bordakosarával koronázta meg boltíves koponyáját, sosem bírta az ilyen szellős szellemtanyákat. Hús és vér vette körül, de ő fennáll áttetsző helyzetekben. Ha azt mondta volna, hogy onnan épp a valódi kísértetek hiányoztak, álságos módon a halált gyakorolta volna, mint egy épeszű zenész. Nem szenved, csak türelmesen nyomolvas, miközben zsigerileg nem érthet egyet. Erkölcsöt egyetlen ín íztelen laza idegére tett fel száradni, még ha pihenésként fel is akart volna valamit fogni saját anyagából a csupasz félelmei által. Lovat képzelt maga alá, mint egy gyermekágyi Cicciolina. Helyzetével nem volt teljesen tisztában. Egy Ferrari, basszameg, Ferrarimat egy lóért!, leült a Zichy sarkán lévő kifőzde padkájára - vagy tudja épp a fasz, hogy hol volt, amikor van - hogy megszellőztesse csizmáját, amiről úgy foszladoztak a néhai élő szarvasmarharétegek, mint múmia bőre egy régészeti tomográfban. "V.C. már nem dühöng" - nyerített indiánul. Hátizsákjának legkisebb zsebe kellemesen forró volt a Lovagutcai lacihústól, de a domborodó rekesz parcelláiban ott várakozott az alattomosan hűvös sör is, amitől viszkető, krisztusi bordái lehűltek. Úgy vélte, az is csak elfogy, és akkor köre körbeért. Nincs majd senki. Se Vicuna (Vicugna vicugna), se Al-Jalladah, se Kukuly, se a Dilibogyó, se Loreley. A Jordán ma éjjel nyugodt, felvágott alkar. A Dunáé se különb mese. V.C. megtorpant és mardosó fogfájást színlelt. Voltak nők és férfiak, akik arra ítéltettek, egy száj ki legyen nyitva, mint a bolt arca, benzinkút tüdeje, templom cisztája, fogalmak repedt sarka, oda élvezzenek. Idegesítette a sokarcúság mögötti mesterséges beszéde és a természetes némaság is, a fapofa. Egy fosszilis leather face. Mivel saját beszéde alatt zsigerileg tehetetlen, ám a szavak tükre előtt maga is művi volt, hallgatása pedig elég sok fizikai korlátot ismert, megbolondult egy kis időre. „A pokol tornáca nem a rák, nem a gyilkosság, nem a megbánás.” Méltóságot kell adni a bűnnek. Vissza kell adni természetes korlátait, ugyan ha felmerül, ha viszontagságok közt marad erő a nyilalló kérdésre, hogy a célpont vajon olyan egyértelmű-e, netán annyira kölcsönös, hogy erre a pár korlátozott évre ne volna jobb inkább a béke. Rágyújtott és ment tovább. Vágtatott a szikkadt folyómederben, mintha ő lenne a medréből kifutó Jordán, félig emészetett Jónás-cet, akit megszigonyoznak a Feröer szigeteknél. De mivel húsz év óta először értette, hol vannak ezek a kísértetek az éjszakában, nem idegesítették a halott szerkezetek. A kihalt város zsúfolt, telített árnyékszéke. Több mérföldet úszott le, mint a Hawaii hosszúszárnyú bálnaanyák tinói, akiknek egy lerobbant motorcsónakról a fésűvel és egy gyógyszertári cetlivel gitározni kellett, mert a valódit másra bízta rég. Vágtatott, gyerünk Rocinante, ügetett a „kibaszottul zárva van” közvécé felé V.C., bár tudta, nem téved el a kocsmák szellemvárosában, amiről szólni álságos, vagy negédes, benne lenni fertő, hallgatni meg minek, ha már mindenhonnan betonszarkofág. Tudta jól, érvényes még az a tény, hogy többnyire ő a seggfej. Nyugalma, eszköztelen volta nem tévesztett meg senkit. Belülről a fiatal előrák rágta, mint mindent és mindenkit megtévesztőleg, amíg lehet hinni az ellenkezőjét. A cowboyok keménykedő coming outja szánalmas, sajgóan élethossznyi kísérlet arra, hogy egy összeomló toronyház (felhőkakukkvár) óvóhelyéről beszéljünk. Akárhány évből, rubrikából álljon, mint hetvenes évek italkimérdéinek ácsceruzával korrigált, söralátétnyi bevallása, "gondolta kurva bölcsen": nem lehetett semmi veszve, csak épp leszarta. Napos útját bejárta megtorpanások nélkül, ami miatt ritka hegyilevegő öntötte el tüdejét egy Bajza utcai kutyaszarkuka mellett. Köztudott, hogy a jó vesztés, aránymetszés; épp ezt tudta az az ártatlan piliscsabai aranyere, ami miatt Adyvörös pirosaranyt vérzett, ahogy annak lennie kellett. Káromkodni még túl korán volna; vélte. Köldökébe vájt a vizeletszagú hüvelykkel, érezze át, hogy él. Majd körülnézett, és leejtette buta állkapcsát a Kodály Köröndön: „Basszameg, itt sosincs nyitva semmi”. Fordult egyet, becsöngetett egy tál szusiért a kínai nagykövetségre, ahonnan egyből kibaszták, mert ez nem a felkelő Nap országa még, és különben sem tanúsított eddigi életében számottevő hálát a saját vérével kapcsolatban. „Kibaszott konfucionisták! Fulladjatok Tokaji dögkutakba! Érzelgős fradi-drukkerek!” - elhúzott a gecibe, kínaiul, gyatra szelídséggel, öröklött rossz modorral. Agyában rezgett a megváltó pillanat agyműködési bűze, a rettentő dopamin, de hólyagjában ott volt a vizelési inger. „Húsz fillér az össz vagyonom, az egész világ a pisszoárom”. Nem érzékelte az idézetek antigravitációját, és ami a legrosszabb, azt se vette észre, hogy beszél. Olykor a szájából áradó hangok a saját fülébe csapódtak, mint hajnalonta hazatérő Yucatan-i denevérek, de akkor épp azt szarta le, mint egy barlangban az otthont, mert minek még ez is, izlandi lundák guanója, egészséges pakolás kretén fejére. Esetleg néha mások vették körül? Hát, dögöljek meg... Nem volt különbség ember rabolta ufó, vagy a texasi paraszt mennybemenetele között. Nem úgy képzelte a keresztséget, mint az ápolatlan szakállú kövér Cézanne, aki ugyanazt a „kurva földhalmot” festegette egy zsigerien felfokozott, indulatilag uralt, de a saját horizonton begyöpösödött pszeudo-zen metodika szerint, hanem úgy, mint akit egy sistergő hűtőrácsú Kenworth pilótafülkéjének anyósüléséből kilöknek a padkára. Mert úgy legyen, hogy aztán ott lent délen, háromakkordos fekák csóró univerzumában, omladozó deszkatemplomok Trabant-fehér homlokzata alatt a sárbarna lefolyóban, a sosem apadó Mississipiben, majd az izzadt hónaljú donut-derekú néger özvegyek buja kórusának kíséretében kólintsák fejbe egy üveg Jack Daniels-szel (miközben Charlie Brown herakleitoszi folyamában csattognak a csirketetemre áhítozó pedofil alligátorok - tette hozza Allen; Jack megköszönte). Persze Alaszkában sem volt rosszabb. Arrafelé sok a fa. Teherhelikopterek, erdőőrök, nedvmedvék, sós susnyás, és egy forrongó szupervulkán, ami bármikor kitört, mint a déli keresztények ölében az anya, Gaia, a fiú, a szentlélek, akár a földtörténeti fruszt legérzékenyebb méhlepénye. A Terror Háza előtt kibontotta első utolsósörét. Alhasában tőrök, mintha ezerfelé tört volna egy tükör, ami eddig csak a beleit cserkészte, mint Alaszkában a törökök, birkafaggyús giroszaikkal, amikor szívéig kezdenek elérni, orvosi szervvé válik az egész, valami ezeréves, arab szerkezetté, amit bámul egy halott hal szeme. Nem biztos, hogy létezik tizennégy szó arabul a szerelemre, pedig úgy vélte, még az is kevés volna. Emberek szakították félbe arcukon fantomhússal, kezükben drót, aminek a végén furcsa teremtmények ziháltak, csattogott a szájuk, vöröslött a picsájuk. Talán ebek, gondolta, jó lesz beterelni a marhát. Sercintett egyet, amazok pedig vidáman húzták maguk után ezeket a kétlábú, pépes appendixeket, áradt belőlük a genny, minden egynapnyi és élethossznyi időtlenség, amit a fokhagyma, a citrusillatú tumor és egyőrületesen finom szájszag rajza hibásan megtestesít. Szép az egész, akár egy külszíni fejtés. Jó itt lélegezni, gondolta. A kőszén fölött ezer méternyire legalább fehér a korom, a legbárgyúbb tekintet omlasztó atomvillanás, és még a Semmelweiss-bőrklinikán is hókezű Hérák tenyésznek, sűrű kávét szürcsölnek, mint a népstadion tulipános cigányai, vagy a mongol jurták csüngőmellű hold-vezérelt építészei. V.C.-nek sem kellet időtlen idő, hogy belássa: elkopik minden, mint a hápogó western-csizmája, ami a sorozatos rugdalózásai miatt akkorára tátotta a lábbeli orrát, mint egy frissen kilőtt, ehetetlen platypus. Jeffrey bácsi térdében a kalács volt még ilyen, ami nyolcvannyolc év alatt úgy kiszikkadt, mint egy vasárnap-esti CBA-cipó. Oda lehetett dobni edző szépiacsontként a tévéző papagájnak. Nem kell fényes szaru, hogy a talajt élményként tapossa, sercintett V.C. Nem vette észre, de a bal kezével épp a feje búbját, a jobikkal pedig a heréit vakarta, ami nem volt nehéz abban az infantilis, szakadt strandszerkóban, ami szeptember közepén kissé anakronisztikusan hatott. A Hősök terén épp szórták az ipari homokot, mert majd lópatkók dobognak. Azt mondják, egy izgága, nyelvzseni repper kiégett PMobil-bajszos varietészínészek nyakát fogja szegni élő lovakkal, hogy látensen előidézze a Nemzethalált és pulykatojás-arcú félmosollyal megbosszulja a Holokausztot. Nem nagy kunszt; köp egyet V.C. "Szavaztam én, bazmeg, Csurkára és Thürmerre is. Csurkának szexi a szájsebe, a Thürmer lánya pedig tud inni." Együgyűen vihogott a torka, hogy majd a brontoszaurusz-szerűen bólogató kránokba jól belelógnak a vattacukrok, rááznak az ismeretlen orosz katonára a szponzorált Sprite-címkék. V.C. nem túl eszes, de legalább irigy. A királyok karéjában ott a hősi félkörívben, az ismeretlen Széchenyi-oázistól fényévnyire, arra gondolt, hogy a jóval prolibb ligeti sörsátor hajnalában miként bőgette a rádiót egy vörös Daciából, amibe azt sem tudja, hogyan került, miközben egy kaotikus fogazatú borsod-megyei kurva az öntudatlanul szuszogó orrára tapasztotta aluljárószagú streccsnadrágját. Nedves volt a rét utána. Túl szűk volt a vadon. Nem ment messzire. Sekély ez a tó is, gondolta V.C. Mesterséges bazdmeg. De ha semmim sem az, vajon mit basz át a (szöveg)környezet? J.C.-t lenyűgözték, elragadták a színek a képzelt rothadásban, amit csak ő szeretett volna szomorúan bölcs lemondással szemlélni, valójában semmi ártalmas nem volt abban, hogy minden ragyogott és virult. Nem maradt már ereje megcáfolni, mert vannak cáfolhatatlan dolgok. Kisujját még felemelte indulatból, mintha azt mondaná magának, "kapd be", de csak egy kávét kért, amit rögvest visszautasított. Ha maradt volna pénze, talán kibérel egy lyukas csónakot, hogy a táskabélésben rekedt dohánnyal átbasszon egy-két koszhadt hattyút, akiket ide, ebbe a másolat-kastély melletti posványos pocsolyába deportáltak egy Aró trágyaipari lúgtól síkos utánfutóján, teletömve romlott Detroit-i kukoricamaggal. V.C. megvárta a hajnalt. A macskagerinccel nyújtózó utak óbégatásait, Budapest fáraói fénybe burkolt nyújtozkodó szellentéshangját. „Clint Eastwood..”, morogta V.C. a Mezőgazdagási Múzeum szelleméhez, miközben a kitömött európai bölényre gondolt, amit a Kádár kapott ajándékba Lengyelországból egy üveg Zsubrokva kíséretében, mély diplomáciai megrökönyödéssel. „...ő egy távoli kényszer emléke. Mosolytalan hunyorgás.” Szeliden gyilkos egyetértés, aminek nincs elvi vagy fizikai ellensége, csak ha keres. Krisztus egy pre-op travi. Buddha pedig egy elhízott junkie, szenvtelen bolgár maffiózó. V.C. végül aznap megkapta, amit megérdemelt, mint egy elvágott torkú operaénekes. A halott város nála elevenebb csendjét, saját egyhangú szertartásait. A néma sikolyt, amiben az volt a szar, hogy nem volt már visszhangja.



























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése