Plankton

Nincs kedvem mondani. Miről.
Meztelen legyek. Utazzak, fent, lent,
föld alatt. Menjek innen arrébb.
Mármint úgy értsem, akik érzik.
Alatta, fölötte, vagy mellette legyek.
Ölhetek. Legyen szokásjogom. Szokjam meg,
ahogy szól, az, akinek szőnyegén a szar
terül. Az érzet jóságában, mondás szarságában,
a szar legszarabb érzetében, az érzés édesded 
szarában, a szar levegős tömbtelenségében, a levegő átható 
szarszagában, a legvégső lélegzet leképezhetetlen 
szarmellékeiben, a nem-mellékes űr havában, az eloszlás 
azonosan szar űrsétáiban, most kérdezzem meg
tőled, azt hogy. Érted, amit mondok. 


Csak gesztikulálok, magyarázkodok. Hazudok 
összes sejtjeimmel. Nyilván sejted, hogy szarok 
az egészre, undorító, hogy "le se szarsz", 
és hogy nincs annyi simogatás a földön,
nincs annyi kedves szó a... földön, hogy azt mondjam,
egyáltalán ne sugalljam, el ne hagyja számat
számtalan verziója annak, hogy cselekszem - 
leszarlak.


Tompán hazug szándék minden összeadott mondás 
mögött, előtte meg csak a szar. Tömény, tömbös véglet,
belülről seggbekúrnak, fák árnyai alatt lobbot vet 
a zokogás, tetanuszos megfigyelése az ártatlanabbnak.
Ártó vagy. Kurvára ártó. Nem volt egy szép mozdulatod, nem van
egyetlen szép vonásod, minden vonásod 
múltkori kertésze voltál. Öndédelgető, erektálatlan


sodóért kiáltó gyermek. Puha nedvbálna
tejfehér koszban, megadó: húsleves alján 
hőséges jég alatt. Alkatod basztad át, meg a joviális kételyed, 
szenvedő biztonságod. Hogy a rét alatt mit értesz, 
szemed mit jár be, nem annyira flott.
Kísérlet minden elváló járhatnékod, 
gyorsuló lappangásod, szaporulatod,
kitárt melled a bozótban, szégyened lobbos horizontban, 
labilis csíkot vág más rád, pusztulni sem mersz.


Örülj, hogy membránjaid résznek tekinthetőek. 
Sejtfalad kontúrja, megbánod: sprével élve aláznak meg. 
Ábrák borsódznak feltetted hétköznapi fájó hátadon, 
kitakart hasadon a járvány örök harsány bélből fakadó 
kontúrja: nem játék. Zokogásod nevetéssé züllik. 
Kinek törelsztesz? 
Nevetésed sirámnak mondható. Izzadsz. Röhögsz.
Ereidet felnyitod. Fizetsz. Simogatod a másikat.


Vakarsz valami részt. Ruhában, bőrben, 
vagy nyúzottan akár; a közeg rég körülvett. Lemondással 
lennél maradó. De hát nem maradsz? Hát persze,
hogy igen. Nem, nem olyan nem, kétség se férhet. 
A polc magasáról rád esik egy ...  
Elképzelted, hitted, feléred, ébred a kádban a hal,
Felérted. Faltad. Leverted. Megesett. Eltört. 
Flötrtölt.  Képzed: képzeled. Röptében kaptad el. Láttad összetörni, 
nem hogy tűrted, vagy ilyesmi. Kérdéseid voltak. Hagytad, hogy
természetes üteme szerint a láp, a napi végzés 
elhalványuljon előtted. Nyilván volna vége, ahogy mégsem. 
Nem esett le semmi. Elkaptad és tetted a helyére. 
Büszkén kihúzva, képzeletben tört el minden, 
ami aztán mégis összetört.  Kétféle kirakat van. 
Glédában áll az egyik. Minden más szabályos,
röplabda-öltöző. A másik: porcelánbolt, merev Nadír.
Törött holmi, holt eszmék cseréptört-tökéletessége.
Idétlenül járkálsz egy világ között. Csak egy dolog nyugtat,
a szuszogó kőzet, évmilliók sokasága. Ennél sokkal több 
világ van. Minden lehetetlen. Tátott szád tokája nehezedik, apróságok 
húzzák. Elég térfogat: felengedő bőr, abban viszed magad, 
óvatosan úszol a semmiben, gyúlékonyan, lóbálod
magad, egy szatyorban, nehogy ütközz, placcsanj,
megütődj vagy ütközz,  nehogy boldogan bámuljanak, körülálljanak 
valami fűtött utcai oszlopnál, zúgjon el a nap, húzzanak a járműk, 
édes zöld szíved mélypontja körül motyogja bazdmeg vigyázz
mosolyog és szid: na látod. Könyörület hangján keveset
se szólva. Megint mindent összetörtél. Geci, ellenmosollyal.
Köztünk szólva öblös sóhaj az egész. És ha szigorúan nézzük, 
semmit semmiből tanulsz. És megvan a baj. Mindegy a zebra,
a Rét, és az Öröklakás. Dilettáns nagybetűid erekciója.  
Amikor jobbra-balra nézel, elütnek: ki lép le helyetted. Ki van már
maradva  rád? Jóhajtással. Baleset. Lófaszt: Tény, hír, szükség.
Low, Fast: roppan a szegycsont, féltő kézpumpákkal 
lélegeztetni jönnek. Szíved leáll, zörömböl,
nevess és tégy, hidd el, fekete mezőn éjszaka
és hajnal között a gyújtás, csak ujjbegy kérdése,
egy romantikus dolog, valaki begyújt, szed, talpával rátol, 
gázol s hajt, a setét mezők hallatlan állapotában, kukorica,
mintha az idő szántaná fel naponta az eszméletet,
a hajnalfény iránti gyűlölet, az éj múlásával járó ócska
fény, rengeteg mozdulat lappangása, és a várás, 
amikor minden padka puha párna, és nincs jármű
és nincs utas.