Lake Placid

Gyalogolsz, mint Karinthy Frigyes.
Hintóval, makadámon, hazaáradsz.
Hol az alkóv? Nagyobb az állkapcsod,
mint a koponyád, csupa negédes idiotizmus,
jogos járkálás, nappali normalitás nem vihet
fölé. Éjidőben minden megalopolisz vidék,
a hűtőben ugyanaz a jég vár, azonos hús.
Trombitaszag van reggeledőben,
ne is mentegetőzz. Nem kell.
Van tár figyelni, hányni, fogadkozni,
ríni, bőghetsz is jogosan, értelme nem sok,
hitele elég, hozadéka semmi, de a semmi
túl kéjes, hogy napról-napra valami úgy legyen.
Ámen bazdmeg. Nincs harag. Mosolyogni meg
alapvető. Mért? Kétségeid vannak?
Hát hol. Meg minek. Alaposan jogod van,
hogy mindent kétségbe vonj. De ne ess.
Ó, sose ess! Fölösleges. Nevetséges.
Dermedet jó-érzület. Umami. Mint a Michelin,
a D-day térképei, Izland dance-kultúrája.
Figyelemre méltatlan legyél. Olcsó
tágasság, izom nem feszül, lap nem nyíl.
Végre egy díszlet a lassan roskadó napokkal.
Minden nyugodt. Vagy csak ezt hiszi.
Egy vécéülőke ezerötszáz forint,
de most nem tudnám megvenni, mert
elérhetetlen az éjjeli üveg bűvöletében.
Szükségem van rá. Áttöröm a vitrint.
Nem fogok fizetni. Kérem! Azonnal!
Nem üvöltöm én ezt, csak elhaladtam
egy utcán, ami kínál, kísérletezik, bezárt.
Akkor honnan lesz. Fingom nincs eleve,
mindekit ismersz, nincs menekvésed,
reakciót, érzelmet, áttételeket.
Parkolásban ott az Ő,
pittyeg, mintha kasztnija volna és leállna,
mit tud a betonelemről, a folyó holdról,
"mondandóban néha én", mindenhol te.
Felfalod igeidőimet. Hátrahagysz.
Nincs cipőm, megázott, bújj bele.
Jelentős seb nem jött a puha gyárból, vérzést
elállítani el lehet. Haragom nincs aziránt,
hogy végre csendesek. Valódi nyomorék,
kőkemény idióta nem mozdul ilyenkor.
Valahol a közeledben kapcsolták ki az utolsó vastüdőt,
hápogtam alattad, megnéztem a felvételt, véremet ontottam érted.
Egy kompótnak éltél. Bugyog a szád. (Ne aludj, mert felpofozlak).
Egy halálos biciklibaleset hozzád képest
gyöngéd habfény, valami ősi Gofri-feltét.
Klumpás öregasszony tapod valami alaszkai halat,
épp csak kiserkent a patakból, amit medvék kísérnek,
éhgyomorra, a leskelődő vadász ujja pedig gyufát nem bír.
Vízbe-hatolás, erdősség-mentség. Zöld minden bazdmeg.
Hájérintés, zsírnyugalom. Mene tekel... A buszok, amire
nem szállsz. Nincs közlekedés. Elevenség egy panoptikumban.
Senki nem mozdul, csendben kapálódzik. Tengeti idejét.
Könyököd zúg, mint egy remiz. Tengert néz,
pocsolyát. Száraz és vonatkozástalan.
Kinyílt a lépe, belefakadt a sötét.
Világosan beszélt, vattával bélelt...
A másnap, van egy egyenes. Tántorgó alap!
Egy lombutca, egy búvárzörej, valami keszon-éhség
azzal a büdös száddal, ami hazajut az etetőhöz.
Szag, hűtő, paplan.
A város díszletében még gondolni se lehet
jobbat, vagy rosszabbat. Nem mérvadó.
Egy bringa-lamella hangja, a beton alattam,
a kátrányfedő, a tüdő szótlan szürke gyolcsa.
Békés térfél, robbantásnak ártatlan vidék.
Komolyan, csak fúrd bele a fejed abba,
ami kijárt. Vagy emeld fel. Tágabb itató nincs,
se emberibb szomj. Innentől már akár lophatsz,
ölhetsz kenyérért, mosolyoghatsz szomjazók felett,
akik a dolgok végén találtak egy kis vizet.

[photo: Anna Glynn]