2013. április 25., csütörtök

Volvo






Hush me, touch me
Perfume, the wind and the leaves
Hush me, touch me
The burns, the holes in the sheets 

I'm hoping the smoke
Hides the shame I've got on my face
Cognac and broken glass
All these years I've been your ashtray 

Not today 

I found a pink cigarette
On the bed the day that you left
And how can I forget that your lips were there
Your kiss goes everywhere, touches everything 
but me 

Hush me, touch me
Champagne, your hair in the breeze
Hush me, touch me
Lipstick, a slap on my cheek 

Your eyes cried at last
Told me everything I was afraid to ask
Now I'm dressed in white
And you've burned me for the last time 

This ain't the last time

I found a pink cigarette
On the bed the day that you left
And how can I forget that your lips were there
Your kiss goes everywhere, touches everything 
but me 




*


Huss, huss.
Huss, huss.
Parfüm. A levelek, és a szél.
Huss, huss,
huss, huss.
Égésnyom, telefingott paplan.

Remélem a füst 
elrejti a szégyent,
ami a pofámból jön.
Konyak, törhetelen pohár.
Hamutálad voltam éveken át.

(de ma nem)

Találtam egy rózsaszín csikket
az ágyon, amin felhevültél.
Nem elég, hogy az ajkad,
csókod vitt mindenhová, 
elért, kivéve engem.

Huss, huss.
Pezsgő. Hajad szellő.
Huss, huss. 
Rúzs. Pofon az államon.

Elbőgted magad, nem volt
értelme annak, hogy mi van.
Fehérbe bújok, hallod, 
utoljára égetsz le engem.

(de nem ez az utolsó alkalom)

Ott volt az a rózsaszínné égett csikk
az ágyon, aznap, amikor elmentél.
Hogy felejteném el, ajkad nyoma volt,
csókod szerfele vitt, mindent elért,
kivéve engem.








2012. december 16., vasárnap

Az állatok ünnepe





























Azokban a régi időkben, amikor az állatok még emberi nyelven szóltak, egyszer ünnepet akartak csinálni. Cédrusfából teknőt faragtak, és jó sört főztek benne.
Elsőként a sündisznó érkezett meg, akinek tüskéitől mindenki félt. Ő ivott legelőbb.
Aztán jött a páncélos állat. Páncélos hátát fordította a sün felé. Így védve volt. Ő is ivott.
Az óriásgyík ugyan félt a sündisznó tüskéitől, de elbújt a páncélos állat mögé. Így védve volt, és ő is ihatott.
Az óriásgyík mögé kuporgott a majom, aztán jött a kis harkály, aztán a darázs, aztán a hangyászmedve, aztán a szurukua-madár, aztán a vadgalamb, aztán a vidra, aztán a pálmaféreg, aztán a hangya, a méh és a holló.
Mindenki ott volt, mindenki ivott.
A sündisznó ivott elsőként, jókedve is neki kerekedett először. Azt énekelte: "Van egy kicsi orrom."
Aztán mind lerészegedtek, és mindenki elénekelte a maga dalát.
A sündisznó táncra perdült, úgy rázta, riszálta magát, hogy a tűi mind szerteszét repültek.
Az állatok mind felugráltak, még több sört adtak neki, hogy elaludjék.
Miután a sündisznó elaludt, előlépett a páncélos állat, és így szólt:
- Adjatok még egy kortyot, hogy nekem is kedvem kerekedjék énekelni.
Aztán énekelni kezdett: "Van egy kicsi szemem."
Felkiáltott az óriásgyík:
- Nekem is adjatok egy kortyot, hogy énekre támadjon kedvem.
Adtak neki is. Aztán így énekelt:
- Hijjnye! Hajnye! - s közben farkával a földet csapkodta.
Mindenki énekelt, aztán elaludtak.
Ezzel vége lett az ünnepségnek.
Másnap azonban mindannyian nagyon elégedetlenek voltak.
Elhatározták, hogy ezentúl jobban fognak viselkedni,
és új életet kezdenek. Nem is énekelnek ma már az állatok
úgy, mint azokban a régi időkben.


*


(Kaingang mese - Fazekas László átdolgozása; válogatta, szerkesztette, a mesemagyarázatot írta: Boglár Lajos. [a TOLLASKÍGYÓ FIAI - Würtz Ádám rajzaival; Móra, 1984. ISBN 963 11 3506 3] szerk. BOGLÁR LAJOS (1929. December 27. - 2004. Szeptember 23., magyar etnológus, kulturális antropológus.)

2012. november 16., péntek

Működni látszik






















töretlen akarással tartok afelé
hogy ne kelljen semmitől se tartanom
tartani csak konkrétumoktól lehet
nem akarhatom a mindent
nem akarhatom a végső létező homályát
nem akarhatom a napsütést
mindez megadatik úgyis
cudar bizonyossággal
az akarat vajmi kevés bármihez
a hegy sem ment mohamedhez
és bármily meglepő
mohamed sem megy a hegyhez
lusták mindketten jól van így ahogy
ha csak nem az időzítésen múlik minden
és mohamed kivárja a kéregalatti
hegységformáló erőket
hullámlovasként bukik át a repedéseken
ahol pont olyan világokat talál mint az itteni
mély és sekély domború és homorú
álmodhat buckát melynek mélye van
képlékeny masszát amit a tudat pofoz
gyurmaként puhítva önmagát
a világméretű csoportterápián
egyszerűbb ez mint a réten hemperegve
néhány kilojoulenyi energiabefektetéssel
leszakítani egy közönséges margarétát –
erő ahhoz kell hogy át is nyújtsuk
valakinek aki nem akar akarni
sem végső létezőt sem rothadó szirmokat
csak az esetlen szervességet
amint heves tusák közben
zavartan felemészti önmagát
megriszálva a talajközeli léghajók
kioldódó ballasztjait
a hegyek akkor végre megremegnek
évmilliós adósság tüstént megadatik
az időbunker szűke
a sziklasírok szűke
a bárminek a szűke
mely nem szikla de nem is idő
nem margaréta de íze a réti harmaté
nem mohamed dohszaga és nem privát illatár
csak valami körkörösen szerves kábaság
ami híján van minden fennkölt elnevezésnek
amikor véletlenül szembetalálkozunk

kiszolgáltatottságunk tarthatatlan ábrázatával

                                    
[in: A Medve Lépesei, Parnasszus, 2001]





2012. október 30., kedd

Werckmeister monológ





Koncert zene nélkül. Botrány.




„Le kell szögeznem, nem kétséges egy pillanatra se, hogy ebben az esetben nem technikai, hanem jellegzetesen filozófiai kérdésről van szó. Nevezetesen arról, hogy a szóban forgó hangrendszerkutatások révén elkerülhetetlenül eljutunk egy bizonyos hitvizsgálatig, amikor is föltesszük, mire alapozzuk abbéli meggyőződésünket, hogy az a harmonikus rend, amire minden remekmű a maga megfellebbezhetetlenségében utal, létezik-e egyáltalán? Ebből következik, hogy voltaképp nem is zenei kutatásokról, hanem egyetlen zeneellenes felismerésről, egy évszázadok óta elkendőzött és különösen kétségbeejtő botrány határozott leleplezéséről kell beszélnünk. A megszégyenítő helyzet ugyanis az, hogy több évszázad mesterművének minden egyes hangzata velejéig hamis. Ami viszont azt jelenti, hogy a zenei kifejezés, az összecsengésnek és az együtthangzásnak az a felülmúlhatatlan varázsa egész egyszerűen csaláson alapul. Igen, kétségkívül csalásról kell beszélnünk, még ha a bizonytalanabbak az ügyet kissé mérsékelve kompromisszumról fecsegnek. Na de miféle kompromisszum az, amikor a többség már úgy van vele, hogy a tiszta zenei tónus valójában nem egyéb, mint ábránd, és igazában nem léteznek tiszta zenei hangzatok. Ideje felhívni a figyelmet arra, hogy voltak szerencsésebb korok, például Püthagorasz és Arisztoxénosz kora. Amikor elődeink megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereiken csak néhány hangnemben képesek játszani. Nem gyötörték őket kételyek. Tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké. Később azonban mindez már egy fabatkát sem ért. A zavaros fennhéjázás ugyanis szerette volna az isteni harmóniát egészében kisajátítani. És a maga módján úgy ahogy sikerrel is járt, a kérdést technikusokra bízta, a Praetoriusokra és Salinasokra, végül pedig Andreas Werckmeisterre, aki a feladatot úgy oldotta meg, hogy az oktáv isteni rendszerét egyszerűen tizenkét, egyenlő, lebegésmentes részre osztotta. Két félhangból egyet hamisított. Ötöt használt csupán tíz fekete billentyű helyett, és ezzel meg is pecsételte a helyzetet. Habozás nélkül szembe kell fordulnunk a hangszerhangolás fejlődésének szomorú kísértethistóriájával, az úgynevezett egyenletes temperálással, és vissza kell állítanunk a természetes hangolás jogát. Gondosan ki kell javítanunk a werckmeisteri mű hibáit. Az a hét hang a sorban, ez az, amivel nekünk dolgunk lesz. De ezeket nem úgy kell felfognunk, mint valami oktávnyi egység részeit. Hanem hét, önálló, külön minőségként. Mint hét testvércsillagot az égbolton. Ez lesz a teendőnk még akkor is, ha tisztában vagyunk, hogy ennek a természetes hangolásnak korlátja van. Mégpedig az az igencsak elgondolkodtató megszorítás, mely határozottan kizárja a magasabb előjegyzésű hangnemek használatát.”






2012. június 3., vasárnap

Ausländer in Berlin





                  















  "And you can hear it in my accent when I talk" 
                                                           (Sting)


Szeretem ezt a padot. Kötődöm hozzá. Már harmadik napja, mindig ide térek vissza, jól esik éppen rá leülni. Három nap nem tekinthető valami jelentősnek, mégis majdnem minden időjárási körülmények közt engedett magán megpihennem. Kivéve persze hóban, fagyban. Csak az erős szinte baltikumi szélben, olykor hezitáló verőfényben, most pedig ebben a szemerkélő esőben, amint észrevétlenül átitatja a szövetinget a fokozódó hűvösben. Védelmem egy tökéletes lombozatú fa, ami a pad mögé nőtt, bár ez így helytelen, minden bizonnyal előbb volt a fa, mint a pad. Pár csepp esik csak a szűk monitorra és a nyitva felejtett Primus dohányos-zacskóba, a kinyitott Berliner Pilsner szája viszont túl keskeny ahhoz, hogy bármilyen valószínűségszámítás szerint egy-két cseppnél több beleessen. Nem hagynám, hogy felhíguljon, és különben is én vagyok a szomjas, nem ő (igaz, én sem rettenetesen; esőben szinte bőrlégzem, mint a békák vagy egyéb kétéltűek). A parkon a Reichstag felől vágtam át. Nem lángolt. Annál inkább a mahagónibarna pincércsukámban a lábam, és fejem is nehezebb volt, mint az egykori gyújtogató Marinus von der Lubbe levágott feje. Elszoktam a gyaloglástól. A talpamból már rég nem szól országjáró népzene, mint amikor az ember átugrik Tapolcára egy doboz cigarettáért Szigligetről. Anyátlanul keltem e mai ráadásnapon, elhagytam a Maritim hotel luxuscelláját, miután becsületesen kifizettem előző napi tartozásaim. (Tegnap az Akademia der Künste bódult brigádjában hamar híre ment, hogy valaki még péntek éjjel eltévedt a Tiergarten szélben nyújtózó árnyai közt, talán egy magyar, állítólag kocsit küldtek érte, de semerre nem találták. Nekiütődve a Lynch-i díszletnek beillő folyosók falának valahogy aztán mégis visszatért a 4113-as szobába, ahol egy ültében – jobban mondva egyfektében – kizabálta a hűtőt, pontosabban a minibárt, azt az apró űrtartalmú, alamuszi kis pénznyelőt, avagy a „vendéglátóipar legaljasabb találmányát”). A kapuban Carlába botlottam, a magas, bajorínyű, kecses Landshut-i lányba, aki a fesztivál lebonyolítói közül való. Német filológiát végzett, de beleunt a pedagógiába. Túl merev a rendszer, túl merev. Arisztotelész híres ligete jön szóba mint haladó alternatíva, Akadémosz, Akadémosz, a sétálva gyaloglás, a gyalogolva felfogás, a fölfogó megértés gyalog-galoppjai, és csak a zöld jótékony hatása. Az eső tisztázóereje, ahogy Berlinben tulajdonképpen mindenhez van, mindenre akadhat elegendő tér. Pedáns város is, szinte annyira, hogy bocsánatot kérek a talajtól, mielőtt öröklött rosszkedvemben merő szokásból a földre köpnék. Hangosan nevet, amikor szóbahozom a tegnapi lányt, az őrült osztrák feleségét, akinek esőcsepp alakú madárarca van. Nem tudom, vajon azért nevet-e, mert netán arra gondol, milyennek festeném le őt, ha épp nem hozzá beszélnék. A magasínyű lány, bajor puttófrizurával. Olyasmi, mint a sajtkrémek vagy a würst védőfóliáján. Vagy inkabb, mint akik kínálják a hipermarketekben.

Kávéra vágyom a Maritimból kijövet. Egy liter kólára. Legyen valami buborékrajzás és eleven peszgés az üresen kavargó reggeli (déli) gyomorban, ha már folyton lekésem a menüt, elesek a hideg svédasztaltól, pedig éjjel erős voltam. Nem zabáltam ki másodjára a méregdrága minihűtőt, kiscserkészként faltam a zsebmeleg Zimbo-fasírozottat (Kreuzberg fölött találtam egy nekem való kisközért-övezetet). Jelen pillanatban épp Zimbo-csömöröm van. Találtam egy elhagyatott játszóteret a Spree mentén, miután a Reichstag felől elindultam az esőben az angolkerti otthon-pad felé, hogy jól leüljek. Volt ott egy fedett, telegraffitizett menedék. Sötét és baljós, mint egy vidéki állomás, mégis ott derült föl előszőr a szívem ma. A Zimbo maradékát elkunyizták a verebek, szinte a tenyerembe tottyantak érte, mint egy ideális Tandori-versben. Nem hagytam éhkoppon őket, bár az elcsórt dohányszálak (szecskázott, cseresznyés Primus), nem tudom, nem okozotak-e gondot, égni fog-e tőlük apró, ringlónyi gyomoruk, mindenre azért nem figyelhetek.

(Olyasmi ez, mint amikor az ember mindent beenged, azzal hiteti magát, hogy figyelni próbál, de közben a cigarettatömőbe valami kosz hull, többnyire morzsa, többnyire a más morzsája, vagy egy elszenesedett gyufafej lepergő része, ami már a saját gyufafejé, vagy az asztalról lesodort törmelék, egy dugó reszeléke, valakinek az álláról lekapart szőrszál, egy-egy akarattalan jel, a testérzet leltáron kívüli darabkája. Amióta rendszeresen tömök, spórolásból, pótcselekvésből, próbálom megfigyelni, mi lehet az, ami a gépezetbe hullhat. Nem találom a belégzést gátló oltári darabosság porszemét. Az apró, gyilkos hibák természetét, ahogy bénító nyomuk naponta felszívódik, és keletkezik új, jön valami más azonos érzületek helyére. Pedig a fokozódó tünetek látványosak, elnagyoltak, senki nem tehet róla; mondják, hogy bénítva voltak. Húszból egyszer, kinél hányszor, ha kosz került a gépezetbe, aminek eleve semmilyen különlévő ok-okozati óvása, mentelme, tisztasága (csak ilyen-olyan részvéte), perzselő égés lép föl a tüdő nem oly ismeretlen, titkosan óvott mentsvár-reziduális térfogatként elkönyvelt aknáiban, és ott bukkan felszínre a reménytelen. Veszett kényszer; rossz okságában azonos köhögőgörcs, ami a fájás átélésnek átiratát lényegében bénítja meg. A romlásra figyelmeztető zsigeri reakciókkal együtt elporlad minden felhozatal, a pillanatban nincs hathatós ellenpontja, hiába írható körül, hiába él, ismétlődik, hiába mesterkedik magában, a fulladás a véglény momentuma, nem az élő előlegé és a logikus utólagé. Minden kimondott dolog szövődmény. Mind, aki közel maradt, mind, aki a távolba érve azonos lépték szerint visszhangozza saját veszetlenségét, külsőleg érzéketlennek takart arccal olvad a közös, amorf jelleg placenta-állapotába. Joggal robbantana eret. Emlékei szerint a csúcstámadás időpontjában (azaz a lejtő alján), se látott, se hallott. Aztán a köhögés (fájdalom) elmúlik, és akinek van ereje beszélni, azt beszélik, hazatér. Attól még nem egészséges egy ép emlék sem. A lepedőn a folt érdektelen. A nővér redőnyzizegése ébreszt, máris minden eleve emlék. Besüt a Nap. A beteg test kel. Visszafekszik, nyammog. A közössel lelepleződött, az egyénivel még tartozik. Önkéntelen gesztusai nem járnak együtt a szóban forgóval. Örül, nem köhög, jól vagyok. Szarul pedig akkor, ha felhasít, jócskán mindenre volt. A Zimbo-verebek gyomrában turkálni ételért, pőre kézzel boncolni át a hasfaluk. Alkatilag dühít, hogy testemnek ennyire kell az étel.)




Carla szorong a Maritim előtt, hol a francba lehet signore Nacci. Serénykedik, telefonál a lobbiból, mielőtt elkísérne a Potsdamer Platzra. A hotelből 2-kor kiront Nacci, üdén és dinamikusan. L. Nacci, a Triest-i hangköltő, koncertszervező, egykori pécsi ösztöndíjas, akivel egy évben és egy hónapban születtünk, és még az is közös bennünk, hogy mindkettőnknek volt már baszk származású nője. Még tíz év távlatából is eszébe jutnak a magyar alapfogalmak. Gyógyszer, kenyér, sör. Nem tudom, mi ez az egész, hogy amikor látom elmenni, szinte néma zokogógörcs kerülget, ami végül önfeledt, gyermeki nevetésként hagyja el a pofámat. Megölelem Nacci-t, ő hátamat ütlegeli bőszen, és valamit magyarul próbál kiejteni, hogy majd itt és ott, ekkor és akkor, de ez most nem megy. Teljesen úgy néz ki, mint legjobb gyerekkori székely barátom, az Ajtony. Flegmatikus, ártatlan Stallone-szemek, karakteres gőzmozdony-homlok („Boathead” – ahogy anno Ajtonyt becéztük kamaszkorunkban az enyhe toronykoponyaság miatt; ami inkább hátrafogott Ossian-hajának volt köszönhető, semmint valóban kóros torzulatnak). És persze arckoronaként a pásztorborosták tömkelegéből előbukkanó, szűnni nem akaró, gunyorosan testvéri, dalmát félvigyor. Tömzsi, szilárd termet, bikanyak, laza erkölcsi tartás. Egy melegszívű, székely Ron Jeremy egyenesen Friuli-földről.

Nacci nem szívbajos diplomata. Harsányan beszélget mindenkivel, még a Luxemburgi nagykövetség aulájában is, ahol a válsághelyzet generációs hatásairól diskurálunk a berlini Poesie Festival keretében. Én kimért, de nem alattomos angolsággal a (poszt)komcsi államapparátust Teiresziász emlőihez hasonlítom, egy méhnélküli, hímnős anyához (fake mother), amelyből hiányzk mindenféle ösztönös termékenység, és miután felvizezett teje (hitelből) fogytán, az alom csak tejelhet (főleg a háttérből mozgató apáknak) a százalékos végtelenségig. Nacci bohózatba illően bólogat, si, si, szóval ez olyasmi, mint Bob a Harcosok Klubjából. Majd belekezd egy Nacci-féle „üvöltözős költeménybe”. Őrületes iramot diktál, övé a fesztivál legszuggesztívebb rétori teljesítménye. Lobog a luxemburgiak gyér hajzata, Majakovszkij, Marinetti, Ferlinghetti, az egész mára halott olasz futurizmus elmehet a piccsába (ami vélhetőleg szintén egy olasz város).

Stiggas komorabb esett. Ő a rendezvény alfája és omegája. A torzonborz, tengerészlelkületű görög költő, aki januárban elindította a versfüzért, láthatóan nehezen viseli a sürgést, a hypeot, de a válság tünetei nyomán íródott, 28 ország költőiből álló renshi (afféle gigászi pantun-lánc) mégis megszületett, és a szóbanforgó tünetek szerencsére nem hagytak nyomot érzelmesen szigorú, légiesen radikális előadásmódján. Úgy lépett elő a homályból, akár egy megviselt Spárta-mém, feltérképezhetetlen daccal és bizakodó lemondással a tekintetében. Szószátyárság helyett többnyire az idegszálaival kommunikál, pupillájának minden összehúzódása és elengedése: működő beszéd, embertől-emberig. Felesége pedig oltári menő lenne a hazai undergroundban: pajzán szigora és eklektikus mosolya mellé valamiféle diabolikus lezserség. Mentolos, elouzózott hangját Diamanda Galás megirigyelné, nemkülönben az archaikus gésatekintetét. Tökéletes pár. Szinte érzem, hogy szövetségük attól megbonthatatlan, hogy épp a megfelelő pillanatokban képesek - külön-külön és felváltva - gyengének majd erősnek lenni.






Kezd erőteljesen lehűlni a levegő. A Tiergarten elsőre kimért, majd mélyen és visszafogottan emberarcú, léthei zöldje méregerős árnyalatokba vált. Felszedem a pakkomat, túl zord az időjárás az egyes szám első személyhez. A padról felkászálódva irány a képzelt végállomás, a Hansaplatz. Máris az Akademie der Künste teraszán süt a gyengélkedő wifi (elnézést, akiknek nem írtam vissza időben). A tribális fülbevalót viselő, fehéringes, kigyúrtnokedli pincér hidegen méreget. Nem tudom, magyarságomnak mennyi híre ment, illetve hír-e ez, meg amúgy is azt már hamar észrevettem, hogy a sallang itt nem számít, és a túlzások nem esedékesek semmilyen irányban. Hamar rájövök, berlinerek közt nem lehetek soha elég alapos, de tékozlás-ellenes önmagammal nem játszhatok folyvást váltóversenyt, torzlataim és zavarom legapróbb nyomai (és az ebből fakadó állandó alakoskodás) ebben a kontextusban megkérdőjelezhetetlenek, de észrevétlenek maradnak. Valahogy fellélegzem ettől. Nem mintha okom volna szorongani, semmi ok. A luxembrugiak ehhez fűződő önzetlen szeretetére ennek kapcsán még visszatérek. És tegnap éjfélkor sem én borultam távozó hátraestemben az Akademie konyhakertjének a tucatnyi poharakkal belakott ivászati gyászasztalára, hanem egy kétméter magas, öles és vállas travi. Szervezőnk és germán anyánk, Julianne, aki a Kunst után elvitt egy szofisztikált késdobálóba, válltig állította, hogy ő jelenleg az egyik leprecízebb angol fordítónő a placcon. Keresve se találna jobbat. Hiszek neki, J. Egy örökkön sürgő elmegyár, mindennel képben van, a stasi-iratok nyelvezetéről írt disszertációt, miközben finnországban volt ösztöndíjas. Momentán visszaadhatatlan, megrázó történeteket mesél. A nemtelennek tetsző fordítónő lénye az esti illuminációban pedig úgyszint megfoghatatlan épp. Bár a lassított felvételben asztalra zuhanó teste, majd ahogy a törött üvegek cserepei közül – egyetlen csepp vér nélkül – nőiesen előkaparta magát, zavart egyensúlyát és büszkeségét a virágágyás porhanyós földjéig, és az a mély hang, a nem tudok jobb szót, gönyörgése, fájó dünnyögése, vagy szó sincs rá épp, abban nem vagyok biztos, hogy bármilyen felszínes nem-összemberi jelleg alapján megközelíthetó lett volna-e. Talán még sosem láttam férfitestű nőt ennyire hezitálva, ólomsúlyú gravitációval, mégis kendőzetlen spontaneitással ennyire megalázni magát. És mivel nem csupán a nemét nem tudtam kellően eldönetni, magamra maradtam szorongóan bámuló, segítségre képtelen, de idegennek már semmiképp nem mondható szégyenemmel.

Stiggas meg volt fázva tegnap. Lenyomta a műsort tisztességgel, különböző attasék és a meghatott szpíkerek gratuláltak neki, láthatóan feszült volt, hiszen ő most az ügyeletes görög, ő Merkel soft bocsánatkérése, a Non-della Man, a válságos szív őrizője, egy meghívott hajóroncs a megfeneklett országból. A félhomály sörében később, a kék kötött garbója fölött, a szomorú spártai fej tiszta tekintetéből még derűtlenebbül csillagzott az agónia. Siker van, persze, siker. Felesége, Eleni, Eleuszisz eleven misztériuma, pedig a könyökét markolgatja az asztallap alatt. A bátor és rendíthetetlen mellkas alatti tartományban a titkos támasz meghittsége. Kavafisz koboldjára esküszöm, sosem láttam még ilyen zökkenéstelenül hathatós, kevés szóból gazdálkodó, csöndes egzaltációt.

A Zimbo-etette verebek megfoghatatlansága állandóbb volt ma délután. Mintha hálából (vagy kapzsiságból) eddig az asztalig kísértek volna az elhagyatott játszótérről. Megbillentettem feléjük a kristálycukor szórófejét, ontottam nekik egy kis glükózt, ki az asztalra, verébeledelnek. Fel-felnézek, hogy esznek-e (esznek), gyengélkedő fényképezési ingeremhez már túl rebbenékenyek. Jön ismét a tribális pincér, én bőszen gépelek, ő szótlanul törli fel a cukrot. Már elnézést, mondom neki, entschuldigen Sie mich, a kirstálycukrot a madaraknak szántam. Ó, semmi baj nincs azzal, mondja, csak annyi, hogy közben a madarak leszarják a asztalt, a pokrócot és a széket. A német logika könyörtelen, de emberséges. Nem bántó, nem személyes, csupán teleologikus. Vagyis a cukorral önmagával nem volna baj, ha a madarak örömükben megtanulnának jóhelyre szarni. Persze csak kiszórok még egy adaggal. De rögtön meg is bánom a hülye reflexeim. Élni és élni hagyni, nem játszmázni. Berlin egyik lényege ez a szenvtelen és szép, tágas közmegegyezés. Eme militáns tekintetű tribális pincértől valami igen fontosat tudtam meg épp a válság lényegéről. Arra gondolok, neki kellett volna tegnap este büszkén a színpadon meghajolnia.

Stiggas és nem hív, és én sem őket, pedig megígértük. Ilyenek a bőrönd-emberek, elmennek, de nem felejtenek. Némán bepakolnak, szótlanul, mert a búcsú túl fájdalmas volna, netán elragadtatott. Lukát hívom, hogy nem megyek ma éjjel a hostelbe, amit ajánlott nekem. Ő Nacci Berlinben élő barátja, itt tolja évek óta a hosteliparban. Aggodalomra persze nem volna ok (ő nem az alagsori turistafűrészelő). Biztos vagyok benne, hogy Luká vígan elélne akár a Körút-Király-Klauzál háromszögben is. Tán félóra sem telne bele, hogy zsivány olajbogyó-szemeivel feltérképezzen hellyel-közzel minden helyi viszonylatot. Carlát is elnyeli egy umlautos sárga busz; abból a fajtából, amire rövid itt tartózkodásom alatt nem merek felszállni (idegenben óvatosan kerülök, mindent gyalog, komótosan, mint egy kétütemű Karinthy), bár a BGV pesti mintára elég jól lógható. Nem kell a balhé, egyelőre nem is volt. Pedig egy picit beleszerettem mindenbe és mindenkibe. Túl tág itt a tér ahhoz, hogy gyorsan haladjak, féljek vagy gyűlöljek, mert itt nem jövök folyton szembe önmagammal. Nem kell gyári lustaságommal elsietnem semmit. Önellentmondásaim jelentéktelenek, talán csak a léha fedősztorik szintjén érvényesülnek. Éppen elég nehéz és könnyű tudásnak érzem, hogy a szavak szintjén nem tudok németül. Pedig anyám a maga mórikáló tyúkhúsleves-hangján sokszor megsúgta, hogy valamikori őseim örvényesi dél-bajorok, vagy nem is tudom. Würstunoka vagyok tehát, de a berlini fashion-streeten eddig még nem láttam egyetlen hózentrógert. Egyéb dolgok alapján fedeztem föl magamban a szikár és precíz látens németet. Legfőképp abban, hogy - az imént láttam ott a parkban - szinte semmit nem bíznak a véletlenre. Még a naphosszat tartó esőzés alatt is higgadtan locsolják a magától is friss gyepet.

Eléggé fázom. Egyetlen zakóval hagytam el a korai kánikulában szédelgő Budapestet. Bevetem alá kéznél lévő proli "esztéta" és "angoltanár" garbóimat, de már négy réteggel is átfázok. Háborúhoz illő, tejföl-sápatag idő, mint a régi filmekben, amiket a Szovjet nagykövetségen láttam valamikor régen. Mennyire szégyellem most, hogy pár hete Erőss Zsolton poénkodtam. „Na, Zoltán, hogy van mostanság a Sherpád?” – kérdezte akkoriban BB. célozva arra, hogy kétévente elkap valami rejtélyes ballábbénulás. Mindig az a kurva bal, sose a jobb. „Én ezt nem is értem, Zoltán...” Mindig a jobbagyféltekém haránt-pillérével van a gond. Hol lólábúság (Pes Equinuus), hol érzéketlen zsibbadás, hol oktalan és enyhíthetetlen fájdalom. Persze erre a MÁV-kórház ideggyógyász főorvosnője jött. Állandóan oltogat. Besüt a napfény a Nyugati felől, a hánynivaló Ferdinánd-híd, ahol naponta átkelek szívasztmás hegymászóként, meg csak dűlled, mint egy szőrtelen macska, aminek poloskák másszák a hátát. A főorvosnő közben éktelen hülyeségeket beszél, egy bőrkötéses Bibliával (vagy valami érckalapáccsal) csapkodja a lábam, miközben azt üvölti, maga béna?, maga béna?.., hát akkor most majd most fájni fog, én elintézem. Később már lehiggad, felszívódik benne a Hildegárd-főnővér. Magának komoly gondjai vannak, fiatalember. Térjen meg. „Te hülye ribanc, adj valami gyógyszert, ne magyarázz. Én ebben a kórházban születtem.” Az alagsori elektrosokk végül segített, és azok a szép pillanatok végre átmelegítenek itt az Akademie der Künste napnyugtára kissé hideglelős teraszán.




A repülőgépen idefelé Snétberger Ferenc ült előtten. Késve kötötte be magát, majd  a felszállás alatt, amikor maximumom van a tolóerő, a herék pedig kellemesen befarolnak a bizsergő hasüregbe, ő higgadtan egy német politikai lapot olvasott. Később egy indiai száriba öltözött középkorú, ám gyönyörű és fiatalos cigányasszonynak udvarolt az egész út alatt. Az ő higgadt látványa, fél méteren belüli jelenléte hitette el velem, hogy ez a gép soha nem fog lezuhanni, semmiképp, mert egyszerűen „nem halhatok meg egy repülőgépen a Snétbergerrel”. Vagy ha igen, a becsapódás előtti másodpercekben különben is halálra röhögöm magam. Apropó, röhögés. Indulásom előtt Garaczi Lemúrját olvastam (Hátraarc), de nem raktam be a bőröndbe végül a túlaggodalmaskodott túlsúly miatt. Hülyeséget tettem. Nagyon kéne most az a könyv, hogy egy kicsit, csak pár megforgatott sor erejéig otthon érezzem magam, ne fázzak, csak egy kicsit másképp legyek libabőrös. Kellett hát nekem egy könyv súlyával „viccelődnöm”, mint egykor a pápa ánuszával és Erőss Zsolt lábával... Istennek hála megvan. A lábam is. Mert a könyv: vár. És ahogy – az Erőss Zs. szellemi akaraterejét megsokszorozó végtaghiány nyomán – BB-nek is magyaráztam, azért szeretem a lábam, mert: 1. nem hagyja, hogy elessek. 2. egy lépéssel mindig óhatatlanul előttem jár, tehát nem árt alaposan a nyomában lennem.

Snétberger koromsötét, itt-ott már őszülő travihaja lobog a turbinaszélben. A Ferihegy 2A-n egy laposaljzatú buszra szállunk föl, hogy elvigyen a kis géphez, amit soha nem látott módon meg fog gyötörni a magaslati örvény. Félálomban mindezt, mert egy valódi ősgyökér vagyok, és egy reggel tízkor induló járat miatt egész éjjel nem alszom, nehogy még azt is lekéssem. BB-vel jazzt hallgatunk (épp nem kései Coltrane-t), mértékletesen iszok (sajnos már nem „iszunk”), felhelyezünk pár óvatos csíkot, mint Gil Scott Heron, vagy mint a repzajok fönn az ég pipacsarnokában. Az első Snétberger-észlelés is egyfajta biztosítékként hat a tudatomra: hát akkor ez király, kurvára ez a berlini járat (a csíkoktól az ember elég stabil és laza, míg szét nem hullik). Próbálok fényképezkedni, de nevetségesnek érzem magam zakóban, repülőtérvécé-kitisztálkodottan, és amúgy se adna vissza semmit most a kép, melyek közül a legfontosabbak mindig csak belül kattannak el, hiszen olyankor a fizikai test valósággal ledermed. Snétberger kopott gitártokját követem, mint valami sóvárgó Nádas-karakter. Elhíztam, konstatálom álmosan, amikor megpróbálom végül bekötni magam. A légikísérők előtt leplezni próbálom kibuggyanó hasam. Nem sokáig megy. A szoros övtől meghasonlottan, kétfelé irdalva alszom el, bal tenyeremmel a sliccemben (a felszállási tolóerők öntudatlan reakciójaképpen). A stewardess udvariasan rámköhint a bádogkonténerje mellől. Kinézek az ablakon, már vízszintesen vagyunk, és a felhők lapos birkanyájába vágnak a rezgő oldalszárnyak. Zavartan kávét kérek, élek, hideg. Leelenőrzöm azért, hogy Snétberger még ott ül-e, vagy már mindent és mindenem egy egészen más helyen keressem.

Az első negatív élmény. A tilalmi táblák szerint nem grillezhetek szabadjára a Tiergartenben. „Na basszameg, most hogy süssem meg az előfagyasztott Zimbo-fasírtokat?” Evés helyett akkor egész péntek éjjel Döring hulláját kerestem, de nem találtam sehol. Ostobán naivnak érzem magam, jobb esetben pedig az állandó zavarom miatt fluens kommunikációs csatornákkal megáldott személynek. Ennyivel igazolom magam. A magyar, aki kizabálja a minibárt, majd Teiresziász emlőiről fecseg, vagy csupán egy óriás-kék – a taxisblokád idejéből való – szimbolikus lajtoskocsiról, s továbbá arról, hogy a ciki obsitos kabátom miatt Schwarzkopf tábornoknak csúfoltak a már említett taxisok. A Tegel kifutóin túl egy újabb vonatkozástalan jelenés fogad (Snétberger persze elbuszozott a TXL-lel mielőtt elhápogtam volna neki, mennyire csípem az 1997-es Budapesti Koncertet és a Signature c. albumot. Ezen a ponton belátom, nem jól rajongók. Nem tudok testközelből rajongani). A jelenés, Monica, egy Franciaországban született hegyvidéki-portugál, ő az egyik koordinátor, aki bár töri a saját első anyanyelvét, az indiai taxisofőrrel mégis tökéletesen szót ért Heine nyelvén, amelynek felszín alatti kedélyességét egyre jobban megértem. Apró és barna, mint egy szégyellős kávészem, ami kihullott a darálóból. Feje ott a reptéren még aránytalanul nagynak tűnt, mint egy apró berber-oroszláné (kihalt állatfaj). Rejtett szépsége fokozatosan került elő, szombat este már mosott hajjal virít a rendezvényen, enyhe portugál hegyvidéki sminkben, és a hivalkodó fedőillat sem hibádzik. Az érzekésemet követően ő vezet el az első ún. „akklimatizációs” sörömhöz (vö. Erőss Zs.; első alaptábor), és a majdhogy 4 eurós sör még kissé tarkón csap ott a Potsdamer üzleti negyedében (melynek fedőcsarnoka eleve nyomasztó, szinte Kapoor-i léptékű kreáció), de hamar megnyugszom, amikor kisvártatva talál nekem a Kaisersben hat üveg sört ugyanannyiért. M. Szinte olyan, mint egy nemes kis cseléd egy XIX. századi Eça de Queirós regényből, akinek királynők voltak a felmenői. Nem sétál, nem galogol. Oson. Puha és természetes méltósággal, miközben íves orrával pihéket szippant a levegőből.

Nem hívok föl senkit már azt hiszem. Se Stiggasékat, se Lukát, se Carlát, se Tomot, se Monicát. Nem is azért, mert egynapos egyedüllétemben már a Reichstag alatt a rezignált, szabad és boldog félrészegség útjára léptem (pedig ma várhatóan még egész éjszaka várhatóan gyalogolni fogok), hanem vannak pillanatok, amikor már jobb belátni, hogy feloszlott a legénység, és a földi-, vízi- és légiútvonalak szövevényes tömkelege már szétkapta az alkalmi együttállásban egész jól boldoguló emberküldeményeket. Visszavitte őket a feladónak, saját válságban evickélő országaikba, a google earth homályos zúmja őrzi csak az egymás életében való ki- és belépési pontokat. Az elhagyatott játszótéren már biztos elfogyott a Zimbóm, felfalták TD szpéró-klónjai, és hű angolkerti padom sem hiányolja a seggem. Ráadásul épp nem harap a wifi sem a Künstben. Írás helyett egy kis würtz. Online rögtönzés helyett offline Wörd. Antiknak érzem magam, selejtesen romantikusnak. Már-már oly ihletettnek, mint maga Wördsworth. Eme veszély közeledtére inkább csöndbe mártom ujjaim. Kérek még egy csapolt „crystal berliner”-t tribális fülű válságkezelőmtől.

Tegnap ilyenkor már Wogelveidéről ugatok a pohárromboló travinak, pedig nem tudom, nevében pontosan hol kezdődik a duplavé és hol is van a szimpla. Hadilábon állok a dábljúval, ubedoble, mondják a spanyolok, folkszfágen, vürstli körrivel, faszomnak van ennyi nyelv. Fogelffájde, ffógelfájde. Ne fogazz, ne fogazz. Ez már lassan fájni kezd, akár egy otthoni este. Merül a laptop, mint Gould a svájci tóba, bele a sötét depresszióba, giling-galang. És nem múlik a fázás. De mivel váratlanul megérkezett Julianne egy litván régészlánnyal, itt be kell fejeznem. Félek, máma éjjel még elragad Szauron szeme: a kísértetiesen búgó, földönkívüli TV-torony ott az Alexanderplatz szívében, ahol már szintén eltévedtem egyszer. (El is nevezném gyorsan magamban a kerületet, amikor meghallom... „Okay, TZ, csukd be a laptopod, mert „irány a District 9!”)

Ám utoljára még Mr. Reisen-ről kellene beszélnem (és még két költőlányról, akivel egy csoportba kerültem). A luxemburgi lélek. Fiatal negyvenes, sportosan őszülő, halkszavú, szerény. Csöndés és figyelmes, arányos testalkat, nett megjelenésű, nem oly orkszagú ingben és curry-től foltos zakóban, mint az én egykori ballagási ünneplőm, amiben épp játszom az épp csak a szomszédba ruccant világutazót. Három francia nyelvű kötet (Été), profilján a tündökletes lányának fényképe. Ő valóban diplomata. Születése óta trilingus. Nappal dolgozik, este szeret, éjjel ír (mindegyiket nagyon lassan, szépen, kitartóan). Hiánycikk a lelke, talán Berlinben éppúgy, mint Budapesten. A nyugalom, a természetes átjárás az énjei között, a látható és túlartikulált kettőségek és hasadások hiánya. Beszélgetéseink során apránként meggyűlölöm saját tudatlan semlegességem, és mindent visszavonok, amit eddig gondoltam a luxemburgiakról (sajnos semmit se gondoltam eddig a luxemburgiakról). Egy trilingus apa, szerény közvilági pap. Én meg egy kibaszott Triton, aki még nem tud németül és franciául, ráadásnak legfeljebb egy Ouro Pretó-i leprás barokk szobrász félindián nyelvét beszéli, miközben salátának nézi a fekvő oroszlán felfordult talpát a Bismarck-szobor tövében. Talán sosem voltam még ilyen könnyeden nehézkes, boldog sarlatán.





                                                                                                                                   


                                                                                                                                               [photos by Trollzaj @ statigr.am]




2012. április 7., szombat

Gepidák


















Az utca szokásos sallangjai. Lábam alatt galambháború, a Liget vibráló koranyári árnyai. A Nagycirkusz előtt a szórólapozó bohóc kísérteties vigyorából tudom, semmi jóra nem számíthatok. Hány éjszakája úton ugyanazokat a köröket járva, talán csak három, leginkább négy. Vagy öt (több). Körbe-körbe viháncoló gyereksereg. Sört öklendező apuk, leginkább a napfény a bántó. Az állatkertbe nem mentünk soha. Pedig ott fésülhetjük a pelikánokat, kavicsot vethetünk az elaggott oroszlán sörényére, mintha egy travi hadúr parókája volna, és nézhetjük ahogy a rácsoknak verődnek a neonfénytől zavart albínó denevérek. Más kezét fogtam itt először. Még friss a jelenünk, jövendölhető a múltunk. Állunk ismeretlenül a két víz közti sötétedő mandorla szélén. A hidat, villamosával együtt, kettéharapja a krokodilállkapoccsal vetődő  Margitsziget. Árnyas bárkája messzi most, de közel a fürdő. Itt lettél bálnavontatóm, én pedig a keserű rakományod. Titokban lestelek a teraszról, hogy vont bűvkörébe az izzó, mi a titkod, milyen az arcod arca, a képben a kép, bőr alatti bőr, mikor a ruhák elfogult térfogatába készülsz bújni. Majd a fog csikorgatása, a csontszonáta, amit csak az hall, aki éber sötétjében melletted szuszog. Mozdulatlanul és fehéren világítasz olyankor, mint egy implantátum. Egy angyalcsont. Úgy válsz alvóvá, kiszolgáltatottá, mintha mindentől védett lennél. Megcsap az állatkert kifutószaga. Lógtam trapézodon, mint a gibbonok, akik tavasszal erjedt narancsokkal gurigáznak a lejtőn, püfölik a mászókák ketrecéhez erősített traktorkereket, és csak himbálódznak a farkasvak vadonban elrejtett táplálékhoz vezető vallás felé a korlátokat semmibe nem vevő hajókötélen. Majdnem leugrottam. Visszatartottál. Mosogatás közben elpattant a kezemben egy üres pohár, magától megadta magát, de túl későn eredt el a tettes vére. Tiszta habtól gyöngyözve a levegőben ledermedt a kezek helikoptere. Fél zoknid nálam maradt másnap. Fehér, szabálytalan szabás, nehéz csillagminta. Nem tudom kiolvasni milyen állatövi jegyeket őriz a bokád. A monitorom peremén lóg most; annyi eget lássak pincém belsejéből, amennyi a talpadon elfér. Nem tudom, mért pattant el a pohár, alig értem hozzá, de talán régen erre várt. A vitrin unalmas, merjenek már inni belőle is. Fejemben hiénák kóros nevetése egy Grálkehely körül. Srí Lanka ege és erdeje, lebegő sziklák, szutykos szanszkrit gyerekek akarnak lelökni a mélybe. Lemászok, de nem vagy ott a pázsiton, hadurak nevetését kongatják a fák, apáink mélyülő böfögése, múltjaik lánccsörgése. Tagjaid fölbukkannak itt-ott, mint a balatoni hínár, majd a tenger túlpartja jön: akárha versenymotoron, csőlátásban, közelít és szűkül, hangosan elsuhannak a dzsungel kellékei, mint egy ragadozó látómezejében. A látvány egésze mégis olyan, mintha kompról. Megtorpanok, és lassan agyonnyom. Azt hiszem, a túlpartról nézlek. Az erdővel, liánokkal, magnóliákkal és manóházakkal borított tengerparti hegyoldalban fehér ruhában játszol a kifordult végbelű macskával. A kis hangárjában nem tombol a tejivó, kis földi óriás, közös méhünk tonhalszagú égi lánya. Nem juthatok vissza a túloldalra. Egy agancs nélküli, emberhangú szarvas vigasztal, barátkozunk. Pár pillanattal később egy viskóból kiront egy vadász, lelövi a szarvast, és megeteti velem. Nézi, ahogy eszem, mintha a saját májamat enném, még hümmögök is, milyen ízletes, hogy megfeleljek az Alaktalannak. A  legszívesebben a képébe nyomnám, a maradékot pedig nyersen a helyére tennem. Mivel a szarvas meghalt, körbe-körbe mászkálok a sötétben. Érezni akarom, Srí Lanka merre van. Hosszú, sivár és fárasztó az út, mire Siófokra beérek. Művért látok a járdán. Házsorok, funkciótlan utcák, felderített otthonok. Meg akarom kerülni a nagy vizet, hogy a lugasban lehessek. Végül csak egy sűrű és sáros patakhoz értem, ami egy jászsági parasztház végében folydogált, mint egy kollektív uréter, és a kloáka barna habjaiban vergődő gepárdok. Négyből egyet sikerült újraéleszteni, kettő meghalt, a negyedik holtan elinalt. Nem voltak lábai, de egy sebből vérzett. A két halott szőrét sírva csókolgatni kezdtem. Ijesztő volt hallani, hogyan sercegnek, kattognak és dobognak, pattognak ízületeik, ahogy az inak gordonka-húrjai hozzáverődtek a sajgó csonthártyához. Kissé ütemtelenül és szertartásosan beindult a szívük, felharsant anatómiájuk zsigeri szimfóniája, bűzös állkapcsuk megnyugtatott, vágyat ébresztett. Halántékom éberen és ijesztően kattogott. Valaki, aki nincs itt, de körülvesz, megszelídített. Rózsaszín nyelve nem koszos, ernyedten oldalra lógott a kúpos fogazaton. Ujjbeggyel tapintottam érdes szájpadlását. Észrevettem, hogy a tenyeremben nem fér el egy haldokló gepárd. Felkaptam a fejem, egy kétméteres rozsföld kietlen tömbje hullámzott előttem a déli szélben, mert a déli órák kísértetiesek, nem az éjfél. Az aszály színei kiszívták belőlem, amit jónak hittem, miközben az élő és a rossz, a szerves, de nem megnyilvánuló gonosz, a vegetáción keresztül vonzott, beszívott, elüldözött magától. A  szőrének a szaga olyan volt, mint az esőnek. Mély, tömény, parázsló viszkiszag, ami nem mosható ki a bőrből. Maradék élése burka, ahogy együtt mozgott ellenem, mentésem ellen, ami menekülésem lett volna egyben, az öntudatok burkain kívül zajlott, valami külső erő hatására, ami egyszerre személyes és egy más síkon személytelen. Az élő gepárd, aki itt maradt nézelődni, tűnődő szemmel várta, mi történik. Könyököm hajlatában hevert, hercegi tökélye megtépázva, csak egy hatalmas, ásító pupilla. Nem tudom, hová nézett pontosan. Nem rám, nem a patakra, nem a hullámzó rozsra. Haldoklott, de már nem velem a kietlenségben. Teremtménnyé torzult arcán semmi rettegés, semmi hála. Lihegésének szabálytalan üteme, tömör és légies lapockája alatt ernyedő izomtónusa. Mordulása nem volt boldog, se fájdalmas, se színlelt. Nem szomorú. Ijesztőbb volt a rozsmező, a furcsa, közös moraj, ahogy szemtelenül figyelt a létezés garmadája, egyszerre hajlott fölénk, közénk, mellénk és alánk, mintha vizsgálná, mért én-ből és te-ből áll a személyes világ. El akarom venni: a hatalmamban állna; mondta a rozshang és színeváltozása. Nem tudom, utána mivé alakult. Nem félt, unta, amik vagyunk. Az utolsó gepárd feladta. Épp nem rá figyeltem, csak valami oktalan fenyegetésre, ami a rozsból, a bokrok mögül, a patak szörnyű áramlásaiból áradt a lezárt, mégis nyitott gömb felé. Valami megszállt. Az átkelés, az elmenetel tüneteit láttam, ahogy távolodott. Vagy nem is mozgott igazából, és csak a szemeim hátráltak kifelé a koponyámból, miközben továbbra is előre néztek, valahonnan a hátam mögül. Hiába nyúltam utána, mintha egy kitömött állatot a szertárban. A rozs felélénkült, egyedül ültem, azt susogta: így jársz, ha zajló életedben egyetlenegyszer sem tudod megérinteni. 













2011. szeptember 16., péntek

Citizen Cowboy

“I like too many things and get all confused and hung-up running from one falling star to another till I drop. This is the night, what it does to you. I had nothing to offer anybody except my own confusion.” (Jack Kerouac)



















A városi cowboynál nincs pisztolytáska. Nincs mellény, nincs töltényhüvely. A városi cowboynak lova sincs. Csak árnyéka van, nincs árnyalt arányérzéke. Talán botja van, szép ruhája van. Nem olyan szép az a ruha. British turkálók agyonfőtt kelméje hozzá képest kasmíri selyem. A városi cowboy szemhéját nem perzseli homok. Sem a szemcsékről visszaverődő alsó sugarak, vagy a még visszataszítóbb, tarkóra eső merőleges déli sortűz. A geci káboly szemhéja zárdai szeméremrés. Tág, mint egy keleti krizantém, a fénytől nem lát máshogy, csak feketén-fehéren. A V.C. nem rója a Rónát. Csak, ha végre teheti, kilép. Ilyenkor messze nem élvezet már Arizóna. Nem élvezi lekésni a sivatag makettjéből sűrűbe vivő utolsó sárga metrót. Egész nap jól aszalta kockás segge alatt saját felfekvését, a fingnyi húst. A V.C. már nem éhes. Gyakorlatilag szomja sincs. Csupa lomha reflex, petyhüdt hidraulika, kiérdemelt lajhár-öntudat. Reakciói szerint csak az a démon, aki hiányzott az ayrton senna-i kanyarból. Amikor a cirkálás, folyamatos körözés menekvő ívét kiteszi az egyenes. A V.C., ha útnak indul, körben vagy egyvonalban, kispályás birodalmi kéregető. Csak a tenyere hiányzik hozzá. Nem elég kérges, túl áramvonalas. Ökle nemtelen, mint a bivalyhomlok, és a lasszó, a porban fetrengő, fújtató orrüreg csak a rodeó csúcsán válik élményszerűvé, épp ezért, meg sem említhető, csak szellembetűkkel. V.C. komoly. Szabadidejében, amikor nem a rodeó rotundájában prüszköli az áldozati állat irháját, hét nyelven hálálkodik. Plusz a tévéből megtanult klingonul. Töri. Hasának redőiben cinkelt lapok, rojálflöss, vérző seggében biliárddákó. Belső posztere egy csőrös kamion, amit még Platón graffittizett fel az első benzinkútra, mielőtt Hammurabbi tőből lenyeste a csuklóját. Ez jár a csirketolvajlásért. V.C. dolgavégeztével, mielőtt a szétvert galéria fészke; rövid utakra pislant. A Király hossza, hátraarccal, keresztben a Nagymező, majd a vegetatív szakasz: alagúttá sötétedő Podmaniczky, jobbra a sötét kirakatok, áthidaló Körút, ahol Wesselényi-bozonttal lépeget odvas sarujában és teveszőr bekecsében. V.C. távolról sem vonzó egyéniség. Mivel nem talál egyetlen nyitva tartó közvécét sem, zsigerből mutrázik egy Rózsa utcai dúc árnyékos oldalára. Bírja a vizeletet a gerenda, graffitti ez is. Egy kis dúdolás. Egy kis dulakodás. De mivel a gerenda tétlen, abbahagyja győztesen. Éjfélt üt, ha már verekszik, süthetik rá coyoték dühöngő delét. A nonstop hűtőjében csábító a mackósajt, osztott asztrológiai ábra, csak épp hamis, az igazi meg túl drága. Hiába türelmes, mert lóháton ül, vagy a tó tükrét alulról vakaró molnárpoloskán, fel se fogja, hogyan lehetett az a sok támaszpont üres. Egy átlagos éjféli délelőttön, amikor elvileg mindenkinek az alsó tó belső oldalán kéne korcsolyáznia, tótágasra állt nappali világának tarthatatlan halálát ünnepelnie, Tatjánaként, Lenszkijként. V.C. suttog, de nem köp hangosan. Hazáig spórolja a nyálát. "De bazmeg..." a Wichmann üres. Avasodik a bécsi. A B.C. üres: Christella nem ígér benzinkúti álmot. Biblikus Juci eltüzelte teste trópusi roncstelepét. A fenyűző bár előtt erjedő hányáskék alak, tódul kifelé a rágóközi szájszag. V.C. sarkantyúja pendül: toledói penge (úgy örül a számkivettetésnek, mint arénában a látvány-tenyészet; összeszarja magát.) Mert, gondolta, mit termelt Orpheusz? Sűrű csendet és híg spermát. Romantikus lelke, ami egy rothadó grizzlymedve lerágott bordakosarával koronázta meg boltíves koponyáját, sosem bírta az ilyen szellős szellemtanyákat. Hús és vér vette körül, de ő fennáll áttetsző helyzetekben. Ha azt mondta volna, hogy onnan épp a valódi kísértetek hiányoztak, álságos módon a halált gyakorolta volna, mint egy épeszű zenész. Nem szenved, csak türelmesen nyomolvas, miközben zsigerileg nem érthet egyet. Erkölcsöt egyetlen ín íztelen laza idegére tett fel száradni, még ha pihenésként fel is akart volna valamit fogni saját anyagából a csupasz félelmei által. Lovat képzelt maga alá, mint egy gyermekágyi Cicciolina. Helyzetével nem volt teljesen tisztában. Egy Ferrari, basszameg, Ferrarimat egy lóért!, leült a Zichy sarkán lévő kifőzde padkájára - vagy tudja épp a fasz, hogy hol volt, amikor van - hogy megszellőztesse csizmáját, amiről úgy foszladoztak a néhai élő szarvasmarharétegek, mint múmia bőre egy régészeti tomográfban. "V.C. már nem dühöng" - nyerített indiánul. Hátizsákjának legkisebb zsebe kellemesen forró volt a Lovagutcai lacihústól, de a domborodó rekesz parcelláiban ott várakozott az alattomosan hűvös sör is, amitől viszkető, krisztusi bordái lehűltek. Úgy vélte, az is csak elfogy, és akkor köre körbeért. Nincs majd senki. Se Vicuna (Vicugna vicugna), se Al-Jalladah, se Kukuly, se a Dilibogyó, se Loreley. A Jordán ma éjjel nyugodt, felvágott alkar. A Dunáé se különb mese. V.C. megtorpant és mardosó fogfájást színlelt. Voltak nők és férfiak, akik arra ítéltettek, egy száj ki legyen nyitva, mint a bolt arca, benzinkút tüdeje, templom cisztája, fogalmak repedt sarka, oda élvezzenek. Idegesítette a sokarcúság mögötti mesterséges beszéde és a természetes némaság is, a fapofa. Egy fosszilis leather face. Mivel saját beszéde alatt zsigerileg tehetetlen, ám a szavak tükre előtt maga is művi volt, hallgatása pedig elég sok fizikai korlátot ismert, megbolondult egy kis időre. „A pokol tornáca nem a rák, nem a gyilkosság, nem a megbánás.” Méltóságot kell adni a bűnnek. Vissza kell adni természetes korlátait, ugyan ha felmerül, ha viszontagságok közt marad erő a nyilalló kérdésre, hogy a célpont vajon olyan egyértelmű-e, netán annyira kölcsönös, hogy erre a pár korlátozott évre ne volna jobb inkább a béke. Rágyújtott és ment tovább. Vágtatott a szikkadt folyómederben, mintha ő lenne a medréből kifutó Jordán, félig emészetett Jónás-cet, akit megszigonyoznak a Feröer szigeteknél. De mivel húsz év óta először értette, hol vannak ezek a kísértetek az éjszakában, nem idegesítették a halott szerkezetek. A kihalt város zsúfolt, telített árnyékszéke. Több mérföldet úszott le, mint a Hawaii hosszúszárnyú bálnaanyák tinói, akiknek egy lerobbant motorcsónakról a fésűvel és egy gyógyszertári cetlivel gitározni kellett, mert a valódit másra bízta rég. Vágtatott, gyerünk Rocinante, ügetett a „kibaszottul zárva van” közvécé felé V.C., bár tudta, nem téved el a kocsmák szellemvárosában, amiről szólni álságos, vagy negédes, benne lenni fertő, hallgatni meg minek, ha már mindenhonnan betonszarkofág. Tudta jól, érvényes még az a tény, hogy többnyire ő a seggfej. Nyugalma, eszköztelen volta nem tévesztett meg senkit. Belülről a fiatal előrák rágta, mint mindent és mindenkit megtévesztőleg, amíg lehet hinni az ellenkezőjét. A cowboyok keménykedő coming outja szánalmas, sajgóan élethossznyi kísérlet arra, hogy egy összeomló toronyház (felhőkakukkvár) óvóhelyéről beszéljünk. Akárhány évből, rubrikából álljon, mint hetvenes évek italkimérdéinek ácsceruzával korrigált, söralátétnyi bevallása, "gondolta kurva bölcsen": nem lehetett semmi veszve, csak épp leszarta. Napos útját bejárta megtorpanások nélkül, ami miatt ritka hegyilevegő öntötte el tüdejét egy Bajza utcai kutyaszarkuka mellett. Köztudott, hogy a jó vesztés, aránymetszés; épp ezt tudta az az ártatlan piliscsabai aranyere, ami miatt Adyvörös pirosaranyt vérzett, ahogy annak lennie kellett. Káromkodni még túl korán volna; vélte. Köldökébe vájt a vizeletszagú hüvelykkel, érezze át, hogy él. Majd körülnézett, és leejtette buta állkapcsát a Kodály Köröndön: „Basszameg, itt sosincs nyitva semmi”. Fordult egyet, becsöngetett egy tál szusiért a kínai nagykövetségre, ahonnan egyből kibaszták, mert ez nem a felkelő Nap országa még, és különben sem tanúsított eddigi életében számottevő hálát a saját vérével kapcsolatban. „Kibaszott konfucionisták! Fulladjatok Tokaji dögkutakba! Érzelgős fradi-drukkerek!” - elhúzott a gecibe, kínaiul, gyatra szelídséggel, öröklött rossz modorral. Agyában rezgett a megváltó pillanat agyműködési bűze, a rettentő dopamin, de hólyagjában ott volt a vizelési inger. „Húsz fillér az össz vagyonom, az egész világ a pisszoárom”. Nem érzékelte az idézetek antigravitációját, és ami a legrosszabb, azt se vette észre, hogy beszél. Olykor a szájából áradó hangok a saját fülébe csapódtak, mint hajnalonta hazatérő Yucatan-i denevérek, de akkor épp azt szarta le, mint egy barlangban az otthont, mert minek még ez is, izlandi lundák guanója, egészséges pakolás kretén fejére. Esetleg néha mások vették körül? Hát, dögöljek meg... Nem volt különbség ember rabolta ufó, vagy a texasi paraszt mennybemenetele között. Nem úgy képzelte a keresztséget, mint az ápolatlan szakállú kövér Cézanne, aki ugyanazt a „kurva földhalmot” festegette egy zsigerien felfokozott, indulatilag uralt, de a saját horizonton begyöpösödött pszeudo-zen metodika szerint, hanem úgy, mint akit egy sistergő hűtőrácsú Kenworth pilótafülkéjének anyósüléséből kilöknek a padkára. Mert úgy legyen, hogy aztán ott lent délen, háromakkordos fekák csóró univerzumában, omladozó deszkatemplomok Trabant-fehér homlokzata alatt a sárbarna lefolyóban, a sosem apadó Mississipiben, majd az izzadt hónaljú donut-derekú néger özvegyek buja kórusának kíséretében kólintsák fejbe egy üveg Jack Daniels-szel (miközben Charlie Brown herakleitoszi folyamában csattognak a csirketetemre áhítozó pedofil alligátorok - tette hozza Allen; Jack megköszönte). Persze Alaszkában sem volt rosszabb. Arrafelé sok a fa. Teherhelikopterek, erdőőrök, nedvmedvék, sós susnyás, és egy forrongó szupervulkán, ami bármikor kitört, mint a déli keresztények ölében az anya, Gaia, a fiú, a szentlélek, akár a földtörténeti fruszt legérzékenyebb méhlepénye. A Terror Háza előtt kibontotta első utolsósörét. Alhasában tőrök, mintha ezerfelé tört volna egy tükör, ami eddig csak a beleit cserkészte, mint Alaszkában a törökök, birkafaggyús giroszaikkal, amikor szívéig kezdenek elérni, orvosi szervvé válik az egész, valami ezeréves, arab szerkezetté, amit bámul egy halott hal szeme. Nem biztos, hogy létezik tizennégy szó arabul a szerelemre, pedig úgy vélte, még az is kevés volna. Emberek szakították félbe arcukon fantomhússal, kezükben drót, aminek a végén furcsa teremtmények ziháltak, csattogott a szájuk, vöröslött a picsájuk. Talán ebek, gondolta, jó lesz beterelni a marhát. Sercintett egyet, amazok pedig vidáman húzták maguk után ezeket a kétlábú, pépes appendixeket, áradt belőlük a genny, minden egynapnyi és élethossznyi időtlenség, amit a fokhagyma, a citrusillatú tumor és egyőrületesen finom szájszag rajza hibásan megtestesít. Szép az egész, akár egy külszíni fejtés. Jó itt lélegezni, gondolta. A kőszén fölött ezer méternyire legalább fehér a korom, a legbárgyúbb tekintet omlasztó atomvillanás, és még a Semmelweiss-bőrklinikán is hókezű Hérák tenyésznek, sűrű kávét szürcsölnek, mint a népstadion tulipános cigányai, vagy a mongol jurták csüngőmellű hold-vezérelt építészei. V.C.-nek sem kellet időtlen idő, hogy belássa: elkopik minden, mint a hápogó western-csizmája, ami a sorozatos rugdalózásai miatt akkorára tátotta a lábbeli orrát, mint egy frissen kilőtt, ehetetlen platypus. Jeffrey bácsi térdében a kalács volt még ilyen, ami nyolcvannyolc év alatt úgy kiszikkadt, mint egy vasárnap-esti CBA-cipó. Oda lehetett dobni edző szépiacsontként a tévéző papagájnak. Nem kell fényes szaru, hogy a talajt élményként tapossa, sercintett V.C. Nem vette észre, de a bal kezével épp a feje búbját, a jobikkal pedig a heréit vakarta, ami nem volt nehéz abban az infantilis, szakadt strandszerkóban, ami szeptember közepén kissé anakronisztikusan hatott. A Hősök terén épp szórták az ipari homokot, mert majd lópatkók dobognak. Azt mondják, egy izgága, nyelvzseni repper kiégett PMobil-bajszos varietészínészek nyakát fogja szegni élő lovakkal, hogy látensen előidézze a Nemzethalált és pulykatojás-arcú félmosollyal megbosszulja a Holokausztot. Nem nagy kunszt; köp egyet V.C. "Szavaztam én, bazmeg, Csurkára és Thürmerre is. Csurkának szexi a szájsebe, a Thürmer lánya pedig tud inni." Együgyűen vihogott a torka, hogy majd a brontoszaurusz-szerűen bólogató kránokba jól belelógnak a vattacukrok, rááznak az ismeretlen orosz katonára a szponzorált Sprite-címkék. V.C. nem túl eszes, de legalább irigy. A királyok karéjában ott a hősi félkörívben, az ismeretlen Széchenyi-oázistól fényévnyire, arra gondolt, hogy a jóval prolibb ligeti sörsátor hajnalában miként bőgette a rádiót egy vörös Daciából, amibe azt sem tudja, hogyan került, miközben egy kaotikus fogazatú borsod-megyei kurva az öntudatlanul szuszogó orrára tapasztotta aluljárószagú streccsnadrágját. Nedves volt a rét utána. Túl szűk volt a vadon. Nem ment messzire. Sekély ez a tó is, gondolta V.C. Mesterséges bazdmeg. De ha semmim sem az, vajon mit basz át a (szöveg)környezet? J.C.-t lenyűgözték, elragadták a színek a képzelt rothadásban, amit csak ő szeretett volna szomorúan bölcs lemondással szemlélni, valójában semmi ártalmas nem volt abban, hogy minden ragyogott és virult. Nem maradt már ereje megcáfolni, mert vannak cáfolhatatlan dolgok. Kisujját még felemelte indulatból, mintha azt mondaná magának, "kapd be", de csak egy kávét kért, amit rögvest visszautasított. Ha maradt volna pénze, talán kibérel egy lyukas csónakot, hogy a táskabélésben rekedt dohánnyal átbasszon egy-két koszhadt hattyút, akiket ide, ebbe a másolat-kastély melletti posványos pocsolyába deportáltak egy Aró trágyaipari lúgtól síkos utánfutóján, teletömve romlott Detroit-i kukoricamaggal. V.C. megvárta a hajnalt. A macskagerinccel nyújtózó utak óbégatásait, Budapest fáraói fénybe burkolt nyújtozkodó szellentéshangját. „Clint Eastwood..”, morogta V.C. a Mezőgazdagási Múzeum szelleméhez, miközben a kitömött európai bölényre gondolt, amit a Kádár kapott ajándékba Lengyelországból egy üveg Zsubrokva kíséretében, mély diplomáciai megrökönyödéssel. „...ő egy távoli kényszer emléke. Mosolytalan hunyorgás.” Szeliden gyilkos egyetértés, aminek nincs elvi vagy fizikai ellensége, csak ha keres. Krisztus egy pre-op travi. Buddha pedig egy elhízott junkie, szenvtelen bolgár maffiózó. V.C. végül aznap megkapta, amit megérdemelt, mint egy elvágott torkú operaénekes. A halott város nála elevenebb csendjét, saját egyhangú szertartásait. A néma sikolyt, amiben az volt a szar, hogy nem volt már visszhangja.