Vosztok

Nem vagyok minden pillanatban őszinte és átlátszó, ha ezt nem mondom el. Nem arról van szó, hogy az életünkben hogy telünk, vagyis csak arról. ahogy reggelente kirobbansz az álmaidból, lerúgod a takarót, van egy évszak, téglák, rácsok, halmazok körülötted. A kényszer és a muszáj. Intézményeink: bölcsőde, temető, parlament. Kenyérkereső munkahely. Mégis mintha minden legapróbb tárgynak, amit szemed elkap felkelés után, újra kellene köszönni. Hiába van mindig újra reggel, amíg élsz, mintha nem telne más, minthogy estig megtanulsz az ismert tárgyaknak köszönni. A szem nem akar újat, elért valami partot, érzéki határait, ahonnét minden reggel minden ugyanaz. Estére megtanul köszönni. Megtanulja a nyelvet. Akarni, engedni, gyűrni, hinni, cselekszeni, szabódni, torzulni, egyenesedni, köszönni. Másképp nem megy. És másnap minden ugyanott marad. Erre ébred, amíg lehetősége van magához. De ne ijedj meg, nem nagy ügy, nem vagyok minden pillanatban őszinte és átlátszó (pedig mindenki őszinte és átlátszó), ha ezt nem mondom el. Még akkor se, ha nem innen mondom. Már ha nem tudom, honnan mondom. Azt se tudom, hogy miért. Hogy kinek, azt tudom. Hogy minek és kiből.

Valahogy úgy lehetek, ahogy lehettél egyedül. A múlt héten, fél kettőig ébren. Persze konkrétan ma reggel, délután, este, ott és nem most - éjjel - minden más volt, még az is, ahogy beszélhetnék arról, ami nem változik. Ami nem változik, arról nincs beszéd. Hatnaponta ha vagyok itt a szuterénben. Nem hűl le a levegő tíz fok alá. Oké. Amikor közölted az irodai idő rianásaiban, hogy nem: ma mégsem, mert ma így, holnap úgy, akkor esetleges hozadékú düh, csalódottság, titkos álöröm, okvetetlenség-kényszer, lelplezett igenlés, mentális zavaraik ellen való diffúz szokásjogok és sokaságok lehetőségei kerítettek a hatalmukba. Alatta Derrick-logikám. Vagy tényleg meccset nézni megye-e? Ilyen ártatlan volna a józanság logikája? Nyilván nem (mert a tervről való tiszta beszéd sokértelmű lett volna akkor). Ez egyértelműnek is tűnhetne akár. Vagy mert bízok benned, hiszen mást is tehetnék. És még ha tudom, hogy "nincs is úgy", elhiszem, hogy úgy. Pusztán azért, mert nyilván nem így. Porszívózni nem volt időm, szorongtam reggel, amikor az ember ismert körülményeire rácsodálkozik, hogy estére majd megköszönje, arra ocsúdtam, hogy a munkahelyi lift vízszintesen kitolt, valamiféle térből. Egy oldalirányú hasadék képződött, valami kies jégmezőre nyílt, lépsőzetesen vitt kifelé a lift az életemből, Westend-rabszolgaságból, nyíltak az álmahagónik, vittek kifelé. Majd a jégmező és valami tavaszi katarakta, álomba nem illő zuhatag, de még fagyott. A reggel közirányú tér egyfajta eltolt szinteződése. Melege volt mindenkinek a Váci útra nézvést. Az andalúz káromkodott, a chilei csipet frissessége egy öröklét-múmiáé. A rézfaszú guatemalai bagoly sóhajtozott és a YouTube mémbe se illő ringásainak engedelmeskedett, mintha nem volna áttetsző a kurva élete. Odajöttél. Attól mindig megőrülök. Mondtad, ma mégse jó. Azt bírom, hogy a Vízöntőknél ez alap. Egy temetés mottója legyen - ma mégse jó. 


Akarommondani (akarodmondani), ma, amiatt hogy a kábeltévészolgáltató irányába tett hiányos szolgálatkérés nem engedi a focimeccsek felvételét, nem fogunk lenni. Aludni. Felkelni. Rádöbbeni. Azonos reggelre, tiszta szótlan. Éjjeli végirányban külön-külön betöltő hálára, ami - ha kibírunk nappalt, éjszakát - köszönetre mutat. Nem hiányzol, csak unok egyedül köszönni. "Szóval akkor, enyhén felbasztam magam." Nincs jogom. Nagyon nincs. "Viccelek." Félek, fél évbe esűrítettem azt, amihez ép ész szerint nem lenne idő, ami szerint a helytállásom érdektelen, törleszthető. Én nem törlesztek, és te se kínzol. Nem beszélek hozzád, ha nem hiszem neked, ha nem hallgatnál meg, ha nem hinnél nekem, hogy a köszönet nem elkerülhető, és erre csak elalváskor jön rá. Mert a beszédnek az értelme az alvás határán válik mérhető bizonyossággá.  Bizonyosság sosincs, csak jóhiszemű mindennapi kísérteteink. Amikor a mások határán. És majd akkor a józan eszemre kell bíznom magam. (De ott már mi nincs.) Nem baj, hogy nem hiszem el azt a focimeccset este. Nem lehet. Nem értem. Ahhoz, hogy értsem, bele kellene látnom abba az alvásba, amelynek a szövetéből csak felbukkansz nappal, és neked értened kéne azt a debil logkát, ami ellen ágálok éjszaka (hogy kinek mi nappala-éjjele annak itt van jelentése). Utólag majd mond mást, mondd el, hogy arról beszéltetek-e, hogy az emberek nem egymás víziói-e, kínzói, szerelmesei, szeretői, tettesei-e, áldozatai, vér- és nyirokrokonai, hanem vannak egymás mellett, mint kazán hátán a barométerek. Normális hurkok; se a napok, se egy napok huzalán elterebélyesedő-szakadó élet nem kétséges, csak érzéki igazolványait vonja meg a másiktól az, aki úgy nem akar jelen lenni, hogy tölt. Mert állandóan ott lóg a dinasztia. A sűrű. Kegyetlen nyirbálásnak helye van, ha korán rájönnek, hogy nem vagy a vérük. Mint ahogy a Duna, amit paskolnak vonzó évszakok, nem német, osztrák, magyar, román, úgy kell a test minden hideg frontján magába dörgölnie, hogy napi pár percben csak a közös ér lüktet a fülben, és amit hall, az csak a jármű, amin utaznak. Leraktam a kulcsot az asztalra, láthatod. Bűntudatom volt, hogy nem maradtam ott. Nem azért akartam rejtett kamerákat beszerelni, hogy keresztyén alantasságom az erkölcsi diadal voyeurista eszközeivel statikusan áramló örömmé fordítsam. porszívóztam. Mint Freddie Mercury. Behoztam a vizeleted a teraszról, ebben van tapasztalatom, némi; sőt, elég sok. Biccentettem Fridának a fölső sarokban, morogtam egyet a vele szemben lévő üres falra. Mi lesz ott? Rakjam oda a képem? Kiét? Hogy vajon mim, ha volna, lehessen ott leválaszthatóan. Hülyeség; duma. Nekem nem kell fal, szép ahogy te fested; te csak légy az ólam. De egyszerűen nem hiszem el a focimeccset. Pedig tudom, hogy nem gólra játszol. 


Kiraktam a pulóvert. Kihíztam. Ott hagytam, hátha buta gonoszságom kielégül így. Cudarul kihíztam a júniusi ledobott kardigánt. Mert én a kövér testemmel mit. Dehogy. Proteusz a parton alakoskodik. Én csak Vissza akartam adni, amit rettenetes túlkapásból azt hittem, hogy más levedlett kardigánjában élek, de ezt már rég nem gondolom így. Ma éjjel azt köszönöm meg, hogy egy újszülött érzékeivel szagoltad a pinét. Még fény se kellet. Se zene, se beszéd, se mozdulat. Értetted a vakolatot. Sírtál haloványan, hogy minden öreg ház habarcsa elevenek tömegének megrázkódtató tömegéből válik moltalommá. Damiennel a dohányzó mellett 19:07-kor bicentettünk, provánsziak, sapkában. Elkaptam a 76-ost, zsebemben ruhák, szakadt jégeralsó, nem szégyellem, mióta anyám hetven évesen vasárnap közölte velem, hogy Drezdában hegesztett mozdonyokat (Kandó Kálmán-félét, '67-ben), és miegymás. Te futottál. Én teát ittam a Vízöntő nyárban, bokáig pesti hóban. A Margitszigeten mindig Tompa Jánosnak érzem magam, mert van panoráma, és nem tudom, mit beszélek. (A -ráma szósalád a 80-as években a makettek elnevezése) a kék templom, a befoglalhatalan folyókanyarulattal szemben élő alanyi történelem. Taxi, benzinkút, Hohes, hópelyhek. És valami Orbán Ottó ezernyi ablakszeméről. Szemérmetlenség. Vannak napok, amikor szánt szándékkel nem akarok eljutni az ébredéskor unásig ismert körülmények köszönetéig. Vannak napok, amelyekben nincs köszönet. Ez épp egy olyan, amiben van. Mert az ismert reggeli panoráma köszönetében nem mindig egyértelmű a hála. Nem voltam elég; elég hálás a susogásért, a rázkódó tenyérért, az éji fény fonákjainak olyan ismeretlen közös állapotaiért, aminek értéséhez, ízleléséhez, viteléhez, vagy az éjszaka túl rövid, vagy a nappal. Feláll a karomon a szőr. Feláll a szőr, hogy pár órája majdnem ide hívtam: XXXXXXXXXXXXXXXX [travik.hu]. Nem a norvég film, amin bealudtál, nem az élet, amin én bealszok. Nincs mozdulatom, amit ne szégyellnék előtted, nincs okosságom, amit ne éreznék roppant kevésnek, másfelé hazug köszönetnek. Régen örültem, most nem. Nem örülök, hogy [beékelendő e-mail a Rák-Vízöntő komplementer diametrum hétköznapi hatásairól], hogy így adódott. Mert az elmúlt órákban nem a magánbeszéd köszönetéig jutottam el, hanem egy olyan válságig, amit artiklulálni ilyen, pont ilyen verébnyomosság. Minden pillanatban véríz, látom a kezeimet ahogy gépel, figyelek a szívemre, elképzelem a várost, ahol élek, a ház alaprajzát, a szerkezetét, citológiai csodát nézek, híreket, schubertől a delta bluesig minden, a barlangrajztól puvis de chavannes-n át a lengyel anti-ikon mozdulatkrisztusig, nem, semmi, semmi. semmi nem izgat. Vagyis igen. Nyitni akarok egy fejezetet a mindennapok megköszönésében, a reggel áhítatában és az éjjel temetésében, ahol sem illúzió nem vár, sem köszönet, sem hálad, sem áldozat, sem gépiesség, sem csoda. Alapvetően ez oké. I'm just using the given resources. Nem a focimeccs zavar, mert nem hiszek a fociban. Mint metaforában, akaratban, fedőtevékenységben. A focit nézni szeretem, és a sok dologtól függ. A góllövés előtti 12 másodperc emberkerülő mozdulatkötege kilassítva, kiüresedésig visszanézve, ugyanúgy végtelen táplálék, mint egy monoton 0-0 egyszer, örökidőben. Izgalmas. 

Szóval csak azt akartam mondani, hogy "rosszul is végződhetett volna", szerettem volna, ha fenyegetsz, dehogy is, pusztán nem tudom, miért nem figyelsz, ha figyelsz rám. És nem értem a saját szüneteim. Tíz évvel ezelőtt sok-sok váladékot raktam ki a fagyba, a másnap éjjelek köszönetéhez tartozott látni, hogy megfagyott, ami valaha távozott tőlem. De azok a flakonok, tégelyek, közlekedő edények, nem üresek most se. Pofázok itt. Kettéágaztam. Én csak annyit akarok mondani, hogy nem hiszem el a focimeccset. Direkt kint hagytam a szofá sarkán a pulóvert, amit kihíztam. Ismerem annak a ruhadarabnak a történetét, ne; ne nézz rám szigorúan. Ne rágd a körmöd. Én nem értem. Vagyis igen. Furán lejt az utóbbi hetekben a képzelt testem belső, rejtett felszínén az, ami a sorok között oszlik és épül, és az életünkben is távlatot nyer, taszító reakciót, mert csak a fogalmak kétségbeejtőek. 

Kivert fasszal ülni a képzelt hidegben könnyű. Lemondtam a mai éjjeli köszönetről. Nem fogok imádkozni ma. Sose tettem, de nem volt még olyan napom, amelyben jobban éltem volna, hogy a keserűségem ilyen árnyaltam tipródó iránya fölösleges. Másrészt túl férfias volt a hangja a telefonban, bár a fotók külleme alapján egy szépen hormonkezelt cigány. 165 magas, átlagos faszkörfogattal, mint a norvég filmekben. Attól félek, az internet kollektív mélytudata a Bibliám. És mivel sok képet áraszt, előbb elérek a partra, amit magammal szemben támaszthatnék mások látókörében. Ez már hálaadás. Hálás vagyok neked, Tigrincs,  napról napra, nem értelek, hogy hogy a bús picsába lapogathat szíved telke egy ilyen állék-norvégot. Ismerem az ösztönök minden irányát. Azt is tudom, mi a játék, és hogy ez a kollektív, kataton kontroll, véresen komoly. Én elhiszem a focimeccset. Én csak viccelek. Talán tudom, mi a szabadság. Tudom mi a téli nyár, a derűs vízöntő meleg, amikor állítólag alattomban szivárog el az belőlünk, ami nyáron éretten szétreped. A február nem tűri a közönségességet. Izzó anyag ilyenkor eleven. A nyár fülledt ízei: utálatosak. A Vosztok-tóban van, ami oldott. Végül nem mentem el a kis travival, mert csak házhoz jött volna. Nem hogy nőies nem volt, de még férfias se, inkább csak érthetően kamaszos a hangja. Profi volt. Kíméljenek a profik. Én csak egy réges-rég magamtól irigyelt, szorongató fertőzésbe akartam menekülni előled. Valahová, ahol megpecsételnek. Se a pia, se a narkó, se a melósok, se klerikusok, se izé, sehol nem érzékeltem annyi veszélyt, mint amikor eloldozod magadtól azt a vérségi, historikus, retorikai, anyagi, spirituális, dologi tehetetlenséget, ami életed egy bizonyos pontján megszűnik. Nem lesz molinó a szemközti házfalon, nem lesz vakító fény a homloklebenyben. Nem lesz markod markosabb, a boka alatti szár se kevésbé billenékeny. Hanem hogy arra ébredek, pedig alig múlt éjfél, hogy végre látom, hiába beszéltem. Dehogy. Mehetnék. Utcára. Bankba. Templom. Ziccer. Autó. Rosszlanyok.hu. Lada. A jászok sírja. Itt még két hete volt egy üveg vodka. Talán a galérián. Ambient music. Mi van a zene után. Mármint ismert hangok ismert sorrendjét megbontva oké. És aztán. A meccsnek vége 20 perce. Ennyire idegesítelek? Inkább az alszik ott, aki adta, és elvette magzatod? Sokat pofázok. Én is visszamennék, ha vissza tudnék. Én is félek. Nincs bizonyosságom elképzeléseidről, sem a sajátoméiről, csak a közösen minden rétegben érzékelt dolgokról van azonos tapasztalásom. Értem, hogy miért. Az ember ritkán ismerkedik újra magával. Elfogadja, hogy hellyel közzel, de igazából titkos és egyszerű rögeszméi vannak. Hagyják már békén. A szavak legalább. Ha már nem láthatja naponta Izlandot, Polinéziát. Meg még mi minden azokban a pillanatokban, amikor elönti éjjelente a köszönet, és a szégyen, hogy ma is csak egy volt a sok közül, aki sose élt vagy halt, és puszta lélegzetével ebben a jegyzésre se méltó álló időben hozzá teheti saját lélegzetének elvesző súlyát az elfekvő tüdején. Kinyúl a lámpa felé, leoltja. Távol van a közeltől. Azzal, hogy leoltja, elkerült. Az alvás nyolc órájába menekül. Mindegy mikor, milyen szakaszban. Épp akkor oltja le, amikor már bántóak lennének észlelt határai. Aztán reggel csodálkozik, jó estben. Időt ad magának. Konfirmálja a tetteket, amelyeket nem követett el. Egy csokrot tart a kezében, ami szerinte nem borulhat virágba, de nem is rohadhat el. Estig ráér, az egy másik állapot. De közben ezer meg ezer állapota tűnik el, nem nyomtalanul, hanem mintha egyenesen beletaposnának abba, amiről valaha a legszentebb és gördülékenyebb elképzelése volt. Az nem elég, hogy tévedett, és belátja, köszöni jól van, vagy szarul. Share-elnie kell, posztolnia, szakadatlanul, míg mínuszaiból el nem éri az erős nullát. Meg kell érintenie. Könnyű a sötétben. Úgy hogy senki sincs itt. Könnyű a tenyér tágulatát figyelni, mint egy anemoná-t. A pafonon figyelni ujjaid szabad, igyekvő jeleiből, hogy valami vetül, pont oda, fejjel feléd, ahová gondolnád. Szabad? A szabadság nem ez a beszéd. Kisajtolni egyirányút mindenki tud, aki tér és idő keresztjén köszönet nélkül felalszik és elébred. Szepessy 16 VB-t látott. Én csak egyet Agárdon 1990-ben. Mindenféle emberi mozdulatot szeretek, és nem vsak azért, mert nem tudom. Nem idegen. A leplezettlenség egyedüllétére vagyok kíváncsi, de nem tudom, minek. Valószínűleg valami görcsből, ami azért többre tesz, mintha tenném, elzárkóznék, vagy felszabadulnék. Ezért nem értem, hogy a foci mért olyan univerzális, hogy egy-egy sokszereplős öntudat kifordítsa egyéni hordalékát belőle, de főleg azért nem, mert jelenleg, elvileg férfiként is szólva, egy focimeccs miatt érzem egy űrbe-kiszippantó teljes hiátusnak a jelent, mert nem lehetek azzal, akit szeretnék. Szeretnék, mert szeretem. Ha a foci nem volna laza alibi arra, hogy partjelzőnek születtem. Lószart. Hányok, hogy ki voltam, és ki lehetnék. Hányok, hogy ki nem vagyok. Nagyon megbassza az, hogy kihúztam magam alól minden szőnyeget, ami a szurkolást illetné. Stadionok, kerületek, pro fanum, térérzetet követő köszönetképtelenség. Évmilliárdok óta ez a kegyes hazugság a sejtjeimben, ami ellen nem fordulhatok. Krisztus, Darwin, Asimov, Galapagos. Egyre inkább mindenben köszönet, kivéve, ha bármiről beszélnem kéne. De akkor olyan kurva egyedül volnék, ahogy sose voltam. Tehát a köszönetem nem ide irányul. Hanem oda, hogy köszönöm a meccset. Köszönöm, hogy azt hiszem, hiszek benned. És nem rosszabb semmi ezáltal. Sőt, szánalmas diadalokat élek át, bár a kinyilvánításához kellettek épp eszközök. Vagy csak tényleg dilinyós vagyok és tényleg örökké abba kell hagynom ezt a bevitelt. Ezt a bevitelt. Inkább konzerveket dobáltam volna az erkélyedre! Inkább ne rántottam volna rá a 3 éve Offie Depot-ban vett forgószék-alátétemre. Inkább ne dobtam volna ki a Dunára néző fagyos vizeleted. Inkább ne mondtam volna a függöny mögött állva pár hete, hogy "nézd. most eltúntem. nézd, most nem vagyok." Mert most megint olyan, mintha nem lennék. Mintha nem az volnék, akit ismersz. De hiszen nem ismersz. Egy merő szavam se hiszed el. Egy robot írja ezt is. Az, akit ismersz, az most iszik, hagyománytalan gyáva vérét keni el az orrán a nevetséges belvárosi grundon, travikat szop, vihog, háját paskolja, taxit int lebegő alkar-hájjal, ordenáré módon tesz valamit, amit kéne. Bennem hevület sosem volt, csak akarnok unalom, mert a ma az ma, és a tegnap az tegnap. Ezt már a párhetes gyerek is tudja az anyaméhben. Nem az a közhelyáradat szép vagy büdös, ami onnan következne. Sem a cizellált vizsgálat folyományai, sem a lemondás, a görcs, hogy ebben itt szégyelhessek bármit is. Én csak egy sötét löszfalat mászok, tenyeremet felrakom balra, lemállik, fönt helikopter köröz, Szilas patakban összekulcsolódó piócák rézalakzata, nem a ma fáj, ahhoz van elég; az fáj, ha a mostban valaki tervez, és be tudja tartani. Van ereje a közös betartáshoz, ahhoz a hazugsághoz, hogy akkor, ott, általa. Ha most kimondom megint, hogy "focimeccs", és az írás kedvéért elmondom, hogy egy harminchároméves férfi, aki fikázza a kölyökmacskákat, mert ők egy bonyolult dolgok, ők nem csak talajtáp, tej, és tépett bútorok, és diónyi roppanók keleten, hanem ha már vannak, akkor gyerünk. Szóval tudom, hogy fogsz rám nézni tegnap. Igen, tegnap. Szégyelld magad, amiért szégyellni fogom magam. A holnapunk a múltunk. Te az előbbi iránt vonsz kétségbe, én az utóbbinak alkatilag részleges foglya vagyok. Én elértem a jelent. Sose fogom érinteni. Vajon érinteni akarlak-e? - kérded. Bocsáss meg, ha néha nem. Többet akarok, de ahhoz se a múltam, se a jövőd. Egész jól felfűtöttem a pincét. Nem mentem végül ki. A travit se hívtam, akivel megalkudtam, bosszúból és szabadságból, amiért ilyen hirtelen, könnyed, mindent felülíró hatalom a Foci. Persze berúgtam. Jövök neked 22db könyvvel. Sose egy példány tömege tette ki a súlyát. Adok kétszázhúszat is. Pedig egyet adnék. Várj, megkeresem neked. Most mennem kell megköszönnöm ezt az éjszakát. Rég voltam itt. Idegen ez a hely. Ruhák lógnak, én híztam ki őket. Már nincs hideg. Küzdök a stabil 19,5 fokért. Amúgy meg minden olyan, mint amikor itt jártál. Minden ízemben érzem már, hogy mitől szörnyülködsz. Nem is megyek ma tovább. Nem veszítem el. Nincs étel, nincs hideg. Nem tudom, ki lakik itt. Örülök, hogy nincs itthon. Köntöse rám megy, és megtalálom a hűtőt. Jó volna, ha itt lennél, bár nem tudom hol. Képzeld, találtam citromot a hűtőben. Felhúztam a bojlert maximumra, hátha reggel nálam ébredek. Mosnivaló, mosogatnivaló nincs. De működik a gép, modemet se kellett rugdosni nagyon. Ruháim valahol itt lógnak, jé, hogy én beléjük illek, majd nyáron előveszem. A kád még nem jó. Még az előző lakó van belehűlve. A Lóri, akiről meséltem, hagyott itt vodkát, még két hete. Illik hozzá a citrom, mint méhnyak a tizenhatoshoz. Ebből már nyilván rájöttél, hogy megszegtem. De ezen felül arra is jöjj rá, hogy ezzel húzom szorosabbra. Jövök neked 22 könyvvel. Mert nem igaz, hogy azt szeretném hinni, hogy sosem hiszel nekem.

1994-ben stabilan perbáli road voltam. Jó volt alkalomadtán a hegyek mögött (ilyen közel meneküli). A Korányi mellett kellett menni, át az erdőn, mindazon az elképzelhetetlen gazdagságon, amit ma már szabadságnak neveznék, jövőre pedig egyszerűen valami természeti tájnak. A lenyűgőző buszról az arborétum nem tűnt annak. A Land of Charon együttes road-jaként mindig kaptam friss hamburgert az Őrsön. Ősit, bucisat; telente a Sugárnak rugdostunk strandlabdát. Hughes & Kettner erősítőket cipelnem egy Kontyfa utai panelből, lefelé, be a Daciába, csak 9 emelet lefelé, bele a Daciába, onnan mentünk kifelé, a határba, elnyomott természetünkbe. Az útirány Perbál volt, a gót romok, egy természetesen dunántúli magyar falu, ahol csak a jólét és a psziché, és a focicsapat társas fájdalmai. Tizenöt évesen nem csodálkoztam, hogy izomlázam korai. Mert bár a fehér Dacia sebváltója mellett mindig volt egy kiürült energiaital, és az öngyújtók elrepülő kovakövének melegágya volt a fehér jármű vezetőjének márványkopottas gallérja, nagyjából uralkodtam magamon. Szerettem, tanultam. Szerettem volna a jövőt. Hiába tudtam, hogy távoli éltem túl közeli volt, hogy komolyan vehessem, azt azikben utazom, őt, aki ugyanezt teszi. Amiben nem akartam tanyázni. Volt egy nagy köd télen, Fisher lai suhant a Daciával, Perbál felé mentünk, ahol várta őt Dzsenesz, a dunántúli gót, aki megjárta Galíciát. Öregnek tűnt, mint egy kései vámpír, mint Gary Oldman 1991-ben. Akkoriban azt hittem, mi aztán nagyon szarul vagyunk. Nincs irónia. De lehet; így képződik folyton egyfajta nosztalgia. Perbál felől nézve nincs  tüdőintézet, ahol osztrák sielőként suhant a 22-es, és egy magamfajta nem pesti srác, meg aztán tényleg nem ezek a történetek érdekelték, sem a jászság, sem vulkán közép-északon. A köd alja már nem volt nehézkes csak nevezetes. László, akinek a nyakát megégette a tűzkő, és a Kontyfa-utcai panelben kigyúrva hevert a begézelt vézna teste, a fekete gitárjai, és az akaratos anyja púder-spánielje a szőnyegen szagolta a Kettner peremén a maroknyi kormot, és az egészet átlengte a méltatlan panelbűz. 1994-ben a Körszállónál volt benzikutas, az özvegy anyja pedig újpalotán butikos. Ő tanított vezetni. Mítikus volt a fehér Dacia. A hangja, ahogy nem hivalkodóan brummog. A zörej a forró motorháztető alatt. Lófaszt, ez költészet. Szerettem ülni benne. Hiába voltak trópusok az idegeimben, kazahsztán és izland, las vegas és addis abeba, bíztam abban az emberben. Szubjektíve, koromnál fogva, rapasztralati utaim arrogáns hiányosságaival szinkronban, bíztam a léte költészetében. Szerettem, hogy meghív egy red bullra a salamádés hamburger után, és hogy én nagy hasznára válok, hogy jak-dugókat dugdosok Perbálon. Mindent el akartzam tanulni tőle, de ma már nem értem az alázatot. Stégyelltem a nyilvános titkaim, és nem akartam hivalkodni előtte. Megvetettem a saló mostohaapját, egy fukszos, geio barmot, aki majdnem megölt minket az M3-as fóti feljárójánál, pedig tsak fürödni mentünk volna, egyébként. Utólag már értem, hogy mért én élek. Latzi az agyráktól félt mindig. 16 éves voltam , úgy néztem ki, mint egy baszatlan nő, még Erdélyben is így fényképeztek le, soda hogy.... Megölni mostanság akarnak. Lai úgy nézett ki, mintha Paudits béla lábain Keresztes Ildikó gazdagréti travivá operáltatta volna magát. Persze volt egy nap, asszem szilveszter, amikor elbőgtem magam. Lai nélkülem ment Perbálra. Nem mintha nem lett volna meg Perbál, Lai, a Dzsannesz, Yngwie Malmsteen és a fehér „Dákula” nélkülem is. De László a Drem Theater egyik progresszív rok himuszának hallatára felbaszódott a kanyarba. Sose felejtem el, hogy sírásom mögött mennyi volt az ítélét. Akkor már úgy 18 lehettem, fizikai apám akkor is továbbra is hordta 10 forintért a takarmányt a jászi sertéstelepre, mint Herzog a medvekasztnit, mint Fassbinder a faszát. Gőt-János, Perbálról, aki mostanság már valószínűleg ugyanannyival öregebb nálam, mint akkor, és talán attól, hogy ősz, már nem kevésbé keserűbb, valami fura, réveteg m élybúvárkodás útján, mintha úgy tudnám mutatni, egy videóban, élő stream-ben, súbert-patakban, hogy panel-sámán lett. Akkoriban épp az El aminóról jött vissza, én akkor még nem tudtam spanyolul, volt egy sepelem, és a Tzinkotai bányatavak dűnéi mögé jártam kövérewn rejszolni, mert 14 évesen épp rájöttünk, hogy divat egymás faszát verni a rozsosban. Mindig tudtam mi a különbség, és mi a közös, Jánosban és Lászlóban, eltéveszthetetlenül vágtam a füstöt a perbáli kosmában, és sose akartam érteni, min vesznek össze, azt könnyebb volt érteni ott, ahol nem ők voltak. Ahol nem adták a kezembe fehér Daiak kormányait. Apám, amíg volt hangja, ha jól emlékzem, valahogy így mondta: „apád egy paraszt. De nem Ő a Miniszterelnők!”. Utáltam a felkiáltójeleit. Femininné váltam tőlük. És most, hogy állást kéne foglalnom, x-év dögkútja, luxusa, szemlélése, változó nevű jóléti intézményei közt, nem tudom, mi. Lainak rögeszméje volt, hogy a 60-as években elfeledett gitáros nagybátja nyomdokaiba lép, és sipákoló, megözvegyült, kőbányai butikos anyjának MILF-érzék nyomdokának nem-tűrésében kap egy („spirituális”) agyrákot. Nem tudom, hogy KTzapot-e. Tíz éve nem láttam, pedig azóta már átgondoltam a Szilas vonalon, és nem akarok visszamenni. Már 1993-ban úgy éreztem, hogy Lai tudta, hogy jó dolgom volt tíz éves korom előtt. Én meg úgy láttam, hogy neki fölött. Nem én akartam összeveszni ezen. De ezzel a mondattal egyben még mindig friss tintával aláírom a vereségemet. Egyfélét. Ha a fejével gondolkodom. Azzal a szalagkorlátra tsapódott benzinkútas fejjel. Vajon hol lehet. Ó vajon hol? Most, hogy már eszem volna, nem sak primer emóióim, mint egy retardált rostnak, valahol, nem tartom érvényesnek, amit mondhatnék. Annyi hó volt. Mit szeretett bennem? Amikor semmit nem adtam neki? Épp hogy sak létezni kezdek. Amikor előszőr kölsönadta a Dákulát, „Tolvi, takarodj el tzigiért”, és én tizenöt évesen beszálltam abba az „ördögi masinába”, aminek tartalmát idézőjelek szerint a vér nem tanított meg kezelni, és a ködös utai mertzi beszállt hátulra, és suhantuk kifelé, az árpádföldi tökföldek felé, öregek voltunk már, kurvára öregek, a Mertzi már véznább volt mint manapság Madonna, a Vajna gyereket szült a magyar bulvármédia igány Elton Johnjának, apám meg sak reszelt, hegesztett, sorgott az alkarjáról a szárazság, az ellentmondó nedv. Sose volt egy viszkózus ember; de megérdemelte, hogy ’82-ben lásson annyi viszkit, hogy egy kisit elégondolkozzon. Tette. De nem tett utána semmit. Jól tette, hogy nem. Akkoriban, amikor a Béke téren kazánokat felügyelt, 1993-ban, és anyán túl megengedő, én mentem. Egyetlen egy boldog napra emlékszem. Az Újpest központtól gyalog; ma már utdnám, milyen nevű, út milyen villamos. Akkor beláthatatlan volt. „Apám hív? Pingpongozni engem?” Rossz horgász voltam akkor már, posék sofőr, a vallással épp elég gyanúval barátkoztam, a dinoszauruszoknak pedig sak a plasztikus térfogata érdekelt. Valami öt órát játsztottunk. Rideg volt minden, mint amikor nem a háttért számít. Felvette a labdát, nem unta. Nem hagyta magát. Arán minden átélt. Pár per tz volt az egész. Lezajlott egész élete. Bűzlött a beton. Elfelejtette vérét, el a feladatát. Nem kínzott, nem örült, nem volt szomorú. A gyermeke voltam: egy genetikai kurva. Felé boldog, az agyával is igen. Azóta sem. Sokat panaszkodik. Fáj. De hát ő hal meg előbb. (Hát pl. ez is feladata lett volna; mahabharata, szinoptika, stb.) De ez 95 körül volt, és aztóta már a tépőzárak nem vádolják egymást. Azt persze vádolom, hogy hazatéréskor („’87-ben”) hőzöngött, hogy majd felújítja a Pannóniákat, két motorból egyet rak össze. Tudtam, hogy sak vágyakozik valami elveszettre. Tudtam, hogy sose fogja már meghódítani önmagát. Tudtam, hogy nem hazudig, a mai napig se, de az én érdekeltségemk felől minden szava hazugság. Tele volt érdekeltségekkel, vagy sak rosszul értelmezem. Nekem, amik tárgyaim voltak, sosem voltak a sajátomok, és így se a birtoklás tsesemő-eufóriája, se a lemondás aggastyán-nyomora távol áll a poklaimtól. Ezek szerint van egy vélekedésem, amit ezúrázok, és nem figyelek rá. A fisher dáiájára figyelek, a spániel hajú, vonzó szemérewmajkú anyjára, a buta apjára, akit ma reggel meló előtt egy hőzöngő ír idióta képében láttam viszont. Mellébeszlek. De mellé beszélek. Titokban mindig slágereket hallgatok. Rokzenét például 2002 óta sak alakoskodásból. Erezeti kérdés; idegtani. Tétel: keresztbe-szeret. A város, ahol élek, (ne! Nem az), nem rejt. Én vagyok az ember, akinek mindene megvan. Bekopipésztelem életem Aúbisz patikamérlegébe. Orvostanhallgatási öklendezés szagú a lakásom, és satornák anyagának inhalalása megdöbbentően erősebb, mint amilyen szeretném. Hogy legyek. Tangák, zoknik, kompozitok. Még egy reggel, olsó érzékeimmel, drága hordózóimmal, siketvak reménnyel, jól.


A latzi a nikit kurta, akire én perbáli véékben rejszolotam úgy, hogy a gyűlölettől a lágyságtól a nem értéstől és az értéstől megpattant a szívem. Nem érte pattant megf, és nem érte tudtam, hogy miközben megpattanok érte, teszem. A megegyezőt, ellenkezőt. Valami állandó somfordálási kényszer igazított a legjobb irányba is, amitől belül, mármint ott, ahol az ember már hányt, szart, pisált, élvezett, imádkozott, valahogy nem áltt fenn a tömb. Sosem az volt a kérdéses, hogy más mit tesz, vél, érez, tselekszik, hanem hogy kerülök én ide. Divat volt azt hinni, hogy ha szeretnek, az szarabb, mintha nem. Pedig minden ez ellen szólt. És sose volt pedig igazán. Külön megfigyelve minden más volt mint egybe. Ezért volt az, hogy halálosan haragudhattam, vagy szerethettem volna valakire. És mennyire nem ép, erről múlt időben beszélni. A lények ingeréhesek, de betöltik saját helyzetüket, kénytelek elfogadni, mint az ír utai harosok klánjai, akikhez semmi közöm, hogy el lehet itt bohókodni 40-50 évet, nyilván nem., nem jól mondom, legyinthetnékem támad. Az iyen dolgokat egy ideig hiányoljuk, majd érezzük, majd. De aztán az a kompozit mindig lefelé mond le. Tandori. Hat éve nem. Időtlenül „nagyapa”. ostoba törleszkedés volt érzelmileg bármelyikhez. Kétséges valami vagyok. Ennél nins felszínesebb, eleső, szaturált önmeghatározás. De már ez a mondat is hatalmat akart. Sőt, az a mondatom is, hogy. Se sőd, se siker. Ennél valami szebbet akartam. Sokkal szebbet. Szepik-folyót, hajhabot, sak az uttzáidat. Hogy milkyen arod vágod a lehetőségeidhez. Ez nem úgy értem. Naplemente, daiquri. Utazások. A páoa tsókja. Egy-két levedző segg, átatlan szemekkel. Minél kevésbé felhánytorgató átlépés-lét azoktól, akik előbb mennek oda. A türelem dühe. A tisztaság poskondiázó idiotizmusa. A rohadt döntések; a pokolba kívánása zoknak a helyzeteknek, amik alkalmat adtak rá; hogy a fejedet fogva felhívd a figyelmet; ma már nem; de az se tsönd. Surfer. Apáink halottak, gyermekeinkjet visszaköldtük. Vbagy ha élnek is, mert igen, a véleményük ugyanúgy (nem) számít. Ugyan már? Nem sak az az árvaság, ha a vérvonalad nins itt. Az is árvaság, ha belőled nem folyt ki a vér. Jó, ne taslizd a homlokod, ne szuszogja, meg ne mosolyogj. Gondolj arra, hogy mennyivel jobb. De he eddig eljutottál, akkor meg már azért nem, mert tudod. Én sak a lairól akarok beszélni, a perbáli bányákról, az őrsi tsalam déról meg  a fehér dátsiáról, egy olyan ködben, ahol minden tiszta volt, és ha a latziról nikire illeszkedő seggre gondolok, akkor egyx fodrászat van a fejemben, és egy korántsem válságos geometria, ami nem a szereteten alapszik, hanem azon, hogy az egyiptomiak is őket mummifikálták, épp etzért egy kibeszéletlen, szarság-vallásnak tartom a testi tudásukat, én, Juli, a víg panelfodrász, aki a zebrán nevetséggel kőröz a trampli lábfejével.

Eustachius

Nézd. én nem akarlak levinni a pokolba.
Nem akarom hogy felvigyél a mennybe.
Úgy szeretnék, hogy egyre megy, dőlő egyensúlyban,
a poklod és a mennyem. Semmit nem tehetek, ha
a hűtőben egyéves a mustár, és nem tudom kinyitni
a tárgyakat. Szenvedélyesnek lehet lenni, mint amit ez a talajnyi
boldog idő ad itt. Nem arról beszélek, hogy ennek semmi súlya,
mintha nem testveszve, fejjel előre, ami épp lefelé, téveszmékbe vinne.
Ezek slágerek. Ilyen nincs. Nem lehet a karácsonyt meghiúsítani
egy kimerült akkumulátorral. Nem lehet semmi észérv, se indokaid
megfellebezhetetlen záradéka 2011-ben, egy kibaszott tévé, egy öreg Lada.
Amibe épp nem merítheted elbutult arcod lekésett gyermekidejét.
Attól nem mentesülünk. persze, pusztán valami olyanról, mintha egy
folyóparton élnénk hátradőlve folyamatosan, mindegy, hogy az a folyó
mit hordoz. Díszkardot, kocsitetemet, uszályt, kincset, ótvart, dinnyehéjat.
Ékszereket, templomok tornyát, évmilliós uszadékot. Egy játék pecabotot,
"Egy kuplungot a szíves jóoldaladba" -  innen nézzük a folyót.
Lemondok a poklomról, ha te feladod, hogy mennyesíts,
szivárogsz egy parányi poklomért, és a végén úgyis csak
nézzük a folyót. Néztük a folyót (félek nézni majd)
a körülményeid; de érdekelnek. Véred és időd egyre megy.
Nem megy el; nem csúszik hátrébb ebben a senkiben. Ne siess,
nem attól szeretlek. Gyorsan kiengesztelődve, ülésbe préselődve,
akár egy repülőgépbalesetben. Csak az meg idő csörgedezik:
hirtelenség és lejárat van, akár egy korty tejben. Gyűlölhetsz,
erjedhetsz, mint egy gyümölcs. Akármi. Nem ez a lényeg. Én is.
Figyellek. Figyelsz. Lapulsz, mint egy szelíd vad, pedig nem lelsz
kiadós zsákmányra a félelmeidben. Csak valami trehány módozat marad:
a színtelen-szagtalan hagyaték. A préri puszta képe a maga szikár
elvetemültségeivel, ahol a szemlélet és a szemlélt vidékké védekezik.
És valamiről azért csak tanúskodnak ezek a földbe vájt üregek.
Hogy mindenki támad és lapul, és bármivel elárasztható. A jóság
egy asszó. Veled lennék a leginkább, fentebb minden felhőkarcolónál,
de előbb nézz szét lent, a bányáimban, és ne azért fürödj, mert illik,
vagy mert jól esik, hanem mert hozzájuthatsz az ipar friss öröméhez.
Majd ha egy húsevő növény rögeszmésen áttér az állati húsra,
feladja a kürtőjébe eső legyeket és mind megissza elevenen,
akkor a gesztusaimmal szólok.  Húsbavágó élmény, szívbetépő.
Idegileg minden kikészül. Többnyire közölhetetlen, hogy bárki
hogyan alkalmazza a magányt, amikor társra lel. Túl sok aktát
töltene meg. Poklok mennyei árján fogna fel egy-két cuccot,
"eszek, italozok, néha szeretkezek", gyakorlom a magányt,
de azért hamuzz. Igyunk a társasságra, a másikban fellelt
olthatatlanságra. De nem verhetem fel magamból az alvót,
a se bántásra, se szitokra, se szókincsekre érdemest.
Rossz szavakat használok. Valami Budapest az életem.
"Kitépném az a szíved" - morogja egy járókelő a fáradt taxisoknak,
miközben a Bosnyák téren aktatáskák zuhognak a földre, és a görög
vagy török teremőrök a formátlan templomokba vonulnak.
Mert a reggeli busz idáig dőlt el. Nem szivárgott ki ezidáig
elég látszólagos köd. "Óvszer nélkül akarlak szeretni."
Kötőszövet nélküli szíved, agyad mélyéből eljutni a fehér,
steril alapcsontig, onnan a Grál üregéig, a hanyatló ész kötegéig.
Oda, amiben lehetőleg tükröződsz. Félek a kódok halálától.
Pedig azt hiszem, közeleg a határ. Egy csípés a cserjés mentén,
és a vonalmenti urak máris bő fénnyel pásztázzák azt,
ami felügyelhetetlen. Nem tehetnek arról, amit látnak.
Minden ember egy-egy hosszú mese, rövidre zárva.
Mint a foci, amit utálok. Valaki mindig győzni akar,
majd látványosan veszít. Végül egál, és az nem rossz játék.
Néha fölösleges. Akik a pálya szélén a gyepet nyírják,
vörös háttérben sárga súlyú angyalok, azok a fontosak.
Egymás tehetetlenségének néma kürtői vagyunk.
Van Gogh semmit nem tudott a fülről.

Fajelmélet

Egyszerűen lehetelen fehérnek lenni.
Mindenki harákol. Szénlapáttal ró szép
kűröket, vagy az egyszerűbb mondhatnámban
kanyart. Mondják túlélő ívvel a beszéd szégyenében,
és már tehetetlenül néznek egymás szelíd,
istenragozott, pinanyalt, faszopott szemébe.
Valaki mindig lesz, aki a sarkadon áll,
és ráérsz arra, hogy viszkess.
Akár a tyúkhúsleves az aranytorokban,
akár akármi. Majd hörögsz és kotkodácsolsz
"Meg minden, amit elmondhatnál."
Csak a szeretett fűszer ne üsse át az annál
kétségesebb gyomorfalat. Az élet titka, hogy
arcot nem kell növeszteni. Próbálni szabad;
sikerrel, egyengetéssel, veszteséggel. Duma lesz.
Háborgó idegfasz, meg innen, meg onnan.
Aztán a nyugalomhoz mit is tegyen hozzá?
Vereségem teljes: nyereségem kúp;
eltorzult, néhai módon lelki vereség-seggbe
"Jöhetnek ők meg akkor itt, ifjan, öregen"
meg így, meg azok. És úgy. Fájó léptek,
ahogy legyintve elandalognak, morgásuk
mélyén mindig szelídség, de az, ahová
vackolódnak, na ott nem, nem akarsz.
És az észrevétlen véres kaparás,
az adatok hajhászása, baszakodásban
a tetves csapkodás. "A jólét". Ők úgy, se úgy.
Nem ámulnak el. Esznek, dolgoznak, hisznek.
És amikor senki se látja, őket illeti a címke,
a metró, a gardedám oldalán, akkor úgy zokognak,
mintha nem tudnák, hogy átkelésük mentén minden rianásban
az olvad acéllá, ami remete-járatukban elpuhult.
Férjed, feleséged levágta a végtagjaid. Attól még hideg.
Egy kukában legalább egykedvűen hevernek alkatrészeid,
még nem vesztetted el ijesztő játszmáidat, amit a torzó diktált.
A világ minden kanyarulatában buszra szállnak. Azok pedig,
akik csupán kúsztak, menekültek, itták dacból, és kenték
magukra a legviszkózusabb ipari zsírt, azok nem tudták,
hogy a legrozsdásabb vágányokban idővel minden mozgásba lendül.
Nem tiszteleg senki. Benéznek, ahogy te ki. Hideg kenyértöréssel
jelzik, hogy vártak. Csukd be az ajtót. Ne törölgess. Egyenesedj.
Mosdóba nem pisálunk, csapból nem iszunk. És mégis mozog.
Délceg kutyák. Hangszálaikat, nem hobbiból, kioperálták.

Betlehem

Lassan húsz éve, hogy bélelem ezt a buszt. Ezt az üreset és sötétet.
A kasztni mentén a pernye, az abroncs évszak-vesztes duruzsolása
olyan ismerős, de már érintőleges. Már tudom, hol a helyem a zsebemben,
és az éjjeli utazások ából bébe, már nem olyan rövidek és végzetesek,
hogy szakszóval mondjam, nem heveny. Csak az egyik láb
a másik után, az átázott cipő súlya azonos, mellhártyán a réteg,
vagy hogyan mondjam, szinte grammnyit egyezik az a korom, amit
kifújok, mintha hallatlan nagy utazásaim tartományában egyszerre volnék
az, és nem az. Mentségnek elég, új érvnek kevés. Mint ismeretlen
faj súlya, vagy egy haldokló kolibrié, ami tenyeredbe vész,
észrevételét nem rikoltod külvilágba. Elsuhant egy kék jármű,
amiről már nem integetsz. Hatalmas szárnyak igézete volt akkor
a legpuritánabb éjszakában. Minden mezsgye egyszerű fénytörése
egy-egy jelentéktelen híradás zokogásrohamába se veszett,
csak valami állandó készenlétbe, ami az se, ez se. Pedig
"ott húz el, ijesztő." Sóhajtod, következő életemben legyek
rendőr, de ne a jó szolgája, csak valaki, aki későn kel, későn fekszik,
betérhet meginni valamit a felelős sarokra, amúgy meg lépkedhet tovább,
anélkül hogy híre-hamva, jövője-múltja, neme-póza, vagy bármi kemény
irata legyen. Mintha a semmi őre volna azzal az iszamós felelősséggel a kabátzsebében,
ami egyaránt lehet egy összegyűrt jegy, vagy egy marék szotyola.
Az mindegy, hogy jegyet sose veszel, és nem szotyolázol. Úgy fordít majd ki
a következő zebra, hogy mentén lősz a pocsolyába, ahogy akarsz. Szóval
a járat elsuhan. És nincs már rajta. Nem maradsz le többé.

És ahogy fellélegzel sötét álmaidból, szinte irigyled,
sajnálod, hogy vagy, nem lennél vele. Így alakult, ellenkezőleg.
Csupán nem érted. Tejet veszel. Félsz megmondani neki. Vered az arcod.
Sose nosztalgiája, nem is emlékszik a biztonsági féregjáratokra,
se amikor rágta magát a saját ébrenlét egy-egy dobható áramkörén.
Aztán nézelődő elméjének ellenlábasa lett; szorongásból jogosan;
könnyen és alkalomszerűen. Még se tűnt el. Ott alszik, ott van.
Megfogant. Lekésel róla. Sose volt semmi ilyen könnyű.
Mintha cserben hagytad volna, akit kinőttél.
Nagy-Britanniai sírokban figyeltek meg hasonlókat,
furcsa pózokat, a lezárt fedél után mozogtak, és úgy fejezték be.
Ezek rémhírek, szokásként elterjedtek a kontinensen,
némelyek a koporsókra csengettyűt szereltek.
Szép idők. A halál bizonytalan volt, és átok hárult
az orvosokra. Állítólag irtózatos szenvedésről árulkodtak
az arcvonásaik. Élve eltemettek; mert előtte
azokra a járatokra felszállni volt nehéz. Csengettyű se volt -
se fel, se le - de mintha felrepedt volna egy ín, kitört a kerék,
a szofisztikált erőfeszítésben finomkodni fölösleges,
durvulni meg nem ér. Sajogni lélegeztek volna le;
valami cinkotai puszta ködbe. Igazából sose-vissza.
"Mért ilyen hideg. Mért nem jó itt és most? Mért is kéne tovább?"
Merrém hajnalodik, ha úgy se mellém, nem adódik?
Öröm volt a fázás. (Adott, kunyerált cigi) szimpatikus átlagosság,
a kötött vándorlás vitorlái. A mosolynak álcázott egykedvű gyűlölet.
A sietős kísérlet jellemzői: komótosan nem rejszolunk.
Akik nem mernek aludni, van egyéb jobb dolguk: semmivel sem eltérőbb.
De így, lépésnyomban, lepuszilom, a hálát. Ahonnét nézve egykori sötét
járatom húz el; minden világos. Sosem éltem szebb kényszert.
Egyetlen órámnak tűnik ekkor, ami akkor tíznek se mondható.
Telhetett rá tíz ív, vagy sok-sok év; temethetek, imádkozhatok;
sose leszek iparilag korrekt. Nem ez a kérdés. Hanem kintről nézni
most egy bel-, és egy ügyosztályt; a kasztni belsejét. Parancsaikat,
az antitézist, így is beléd jártak, jól vagy rosszul teljesítik,
hogy eltöröljék saját személyes emlékeiket. A reménytelen biztonságnak
elegendő súlyos romantikája van; de a környezetedben csak a gesztus,
lisztes kolibriszárny, csapott, gyors észlelet (ennivaló röptét hintse)
pocsolyába lép; kürtőből iszik. Mosolyog. Ujjával szelíden dobog. Sír.
"De lépni kell" - még ha fel se száll. Szívélyes, sötét járat ez. Lemaradsz.
Se bel-, se külváros. Külsőségek, belsőségek. Eszed töve puffad,
felhámjaid kérge titkos, száraz szorongás. Tájkép esztelen nyugalma,
nyerge tiszta, egyenetlen, a szőrt leszívva, zsírt feltéve, tekintetét leszögezve,
nem keresztülvihető - zsigertől irtózik: csak belép. Szeme sarkában
a skanzen. "Itt elvileg". De hát nem állsz a lábadon, csak remegsz.
Egy örök beszélő fegyver, ebből eredeztetnéd, ki volt lent,
ki volt fent, ebből vagy evező-gróf, és a szerelmedet,
mint táján a porckorongnak, orosz régiség fedelén száraz jégnek,
Lada lábán a téli szőrme: heti hangvonásaid: még mindig élsz.
Ezért késel direkte egy járatot, valaha minden vágyad oda vitt,
volt merszed felszállni rá; aludj. Szomorú, nem tévedés. Zoknid ázik, nincs hideg.
Kibírja hazáig. Az üléseken sötét, fej nélküli zubbonyok. Suhannak
a kérlelhetetlenségbe. Oda, ahol nincs túl sok járat. A férgek a táblák
idejében szilárdak. Ez a pillanat most sok. A semmihez nincs túl késő.
Fehér szőrme alatt a lebegő, biztos égtájak felszakadnak. Elrugaszkodsz, 
elérkezel, éljenezel. Minden túl korán volt, a helyén. "Ha lemaradok"
elérem - (legfeljebb hálálkodik). Kimérem. Egyébként meg ragyog:
Karinthyzik (gyalogol, leépül humor nélkül) egyetlen kórházra, pár kilométerre,
ahonnan született. Akollal, akarattal. Aranyosan pár karáttal,
centivel, grammal. 0-ás vércsoporttal. A busz megállt. Ő intett,
hogy le ne álljon. Mondta, hogy "gyere". Szeme süvöltött: ne szállj fel.
A benzinszaga. Esett az eső. Továbbá. Minden tompán tükröződött.
Decemberben ilyesmi ritka. Érintésre se méltó. De néha jól esik.

Telefon

üzenem
ezeknek az üzekedő lejtejű
rendíthetetlenül steril, a templom körül csak a fény átaBOTÁBAN
tamponáló, hát ezeknek millyennek, hogy nem olyan.
Egy súlyban vagyunk. Egy a testsúly, egy a haj, egy a hátizsák.
Egy nekik a Moszkvics. Ugyan, faszuk sincs.
Mert nem a templom előtt kifaroló seggárok,
a trepaNÁLT TÉR,  nem ez a mindössze messze nem maGYARÁZKODÁS.
Mi a szart kényelmeskednek itt. Van gyengéjük ütni?
Ifjak. Semmit nem tudnak a vérről. Bezzeg az okos-
telefonomat. Nem viccewlek. Félek, n em így megy.
Szeret. Szeretem. Hol van a gecibe a telefonom?
Mi van rajta? A korom. A hajlandóságom. A genetikám,
egy lassú színkód hangzó veleje, egy csönd leszedált kiáltása,
ami körül kádár bölénye, mhorthy dzsene, csak szókészlet.
Elegem van abból, hogy senkinek nincs elege. Nem a vér a számon,
amit valaki tett, a szökőkútnál. Ő csak ütött, nem gondolt, de nem véli,
hogy áldozatként mily visztontagságos erölcseim mentén mért nem öltem.
A telefonom nem is okos. Okos a Körút. Meg a herém.
Ki adja vissza azt a sok? Ki számol el?
Nincs mezsgye; bóbiskoló tartományban van mindössze
pitypang-éberséged. Hol a gecibe van a telefonom?
Mért vérzik a szám? Mért nem kúrok, térdelek, zabálok?
Oktondi mosoly, súlyos nyávogás, ólomszerű zsongás
a tény: megalkuvodni nem fogsz. De épp ezért, te geci,
add vissza a telefonom. Mert az nem státusz szimbólumom.
Megkerestem érte, és még alacsonyabbra, m élyebbre is;
viszont te, aki rossz helyen jókor kivetted, és kombucsa-
szagú vonagló makkod dörgölöd abba a semmibe, amit elvettél,
akár vissza is adhatnád. És mindezek tetejébe megbocsátok.
Aki vérbe ütött a templom mellé az nem tudja milyen jó.
Undorom elől menekülve, költészet, ahogy él. Zöld, sárga, kék.
Csak mért volt tele gyűlölettel? Nem. Én voltam tele.
Itt mind a két végfél nyel. Az egyik a csap alá áll,
a másik nyitja, de ez se, az se oly igaz,
mint aki alá áll, vagy fölé,mellé; nem. dehogy.
Nekem most nagyon fáj, hogy valami történt.
Szinte ölni tudnék. Ahogy ott fekszik, magyaráznak neki.
Ezek a geci részegek. Kistestű gyilkosok. Elhájasodott lelkek.
Jöjjenek ide. De most mit nézzenek rajtam? Maradjanak
egyedül. Nagyon  nagy tanulság, de nem nagy ügy.
A kiengesztelődött színek mögött  mindi van valami szükség,
a sikoly mentén egy néma, szorongó értelem.
A csönd mögött, ha megnézed, a másikat, nem hazugság.
Micsoda olcsó, egyértelmű rejtjelek, miféle köldök?
Szivárogsz, van egy felfogása; rendszered  van, elég
lágynak bizonyul a kód. Szájpadlásod alatt gótikus csillagok,
vak szódásmesterek hergelődő hengere pezseg heréidben,
lovak rugdalóznak, pumák ügetnek, szürke szikla mélyben,
tetszőleges vágy. Haragszom rád; mint fáradt körte télen,
patak, síkság, télen ez csak édes viszontagság. Ketrecek,
vadállatok által rázva. De a gecibe. Szivek; hol a gecibe
(éhes vagyok; működni; szeretni) hol a fas, enni,
fasznak loptad el a telefonom. Mit kezdhetnék ma is előröl?
Minek mennék úgy neki - fog a fejed, nehezék.

E.T.

Fehér. Sűrű lepedékkel fújja el,
ami a sarokból annyi éven át. Elviselhető.
Hogy a föld barna, a repülők repülnek, a hagyma
síri, Sheraton, valami, föld, ugye milyen csőd?
De szép a zene. Dzsungel-agyad van.
Vér, ideg, temetőhely, parkolóhej.
Mi a nemem? Hogy kell meghalni?
Annya!! Segítse (ne a nő). Apa,
lapockáidat lapogatva és urnádat rászorítva
térdbakancsomra, nem kérdéses, nem végletes,
semmiféle, amit ez a sok ostoba.
Sokmillió zuhanás. Az anyák elterültnek,
gallyat vezessed, urnád nyisd. Annyi
(ijedelmeden túli) alkati. Hazudsz?
Fasztudja. Kényelem. Transzcend. Biznic.
Bataille. Nagy Feró. Deleuze. Deolly Buster.
Szomorú az, amikor minden azonos. És a mosoly
sarkában az az apró, szívnyi, ehető és letörölhető sötét,
olyanoddá válik, mint egy fenolinjekcióelőtti bőr a mellkason.
Mosolyogj! Ne bazd el... Kérdés? Állítás.
Mozogj. Tessen egy kicsit hozzáedződni.

Sand

Inkább gondolok rá,
aki az utóbbi tizenötévben futólag megtestesült,
minthogy feladjam azt, amihez közöm sincs.
Úgy tűnik, mintha tartogatnék valamit. Pedig nem.
Csak egy kis Romet, egy Cukorsüveg, egy ciki sapka
az Újpesti uszodában, kakaó a fülledt büfében,
a téli benzinszag újpesten, apai autók kipufogógőze,
majszolás az anyósülésen, hasmánti hálahő.
Széjjelvert bőr, vízfagy, akol-meleg hazaút.
Volt egy oszladozó macskatetem ott a mólón,
hasnyála sárga ínfonattal már nem élve folyt a Dunának,
amikor a kajakosokat figyeltem, de a Dunának
akkor már benzinszaga volt. Kicsapódó hullámaitól
undorodtam akkor, a vízkontakt elképzelhetetlen volt,
ott a Dunával. Shakespeare ipari kenu éje kell ahhoz,
hogy megszeresd. Egy zsírgyári orosz autó
az agresszív apai öröm köre,
ez volt akkor a Diesel, a Westend, a Wiesel,
egy vadkerti, szépkeleti raktér, ahol a nehézipar súlyos
üledékeként lépkedett a Váci úton a tolófájással
a legzsémbesebb járókelő. A MÁV-kórház anyám
keltett bennem egyfajta bűntudatot. Karjaiba vett.
Ölelt. Puszilt. Éltem. Méhét ottan háromszor is
meggyötörték, ép szüléssel, angyalcsikorgással,
vénkori szükségszerű anatómiával. A túléléshez
mindhárom se kellett, a boldogsághoz meg már
egy is kevés. Karácsonyfadísz, Pálmaház
babérkoszorúkkal, bébiorrszarvúkkal, trolik zajtani
keszonbetege, a fény, ahogy eltörik, a szuvas fog
pitvarában felragyog a cukor, egy ilyen mosoly pezsgése
hiányzik abból a vasárnapi délutánból, amikor hatévesen
néha felnőttként bántak velem. Az ablakban ott volt a vörös
ponyva, mint szájszagú jászsági Lada-motorháztető,
jércemell temető, száraz tyúkszar a dunyhán, kánikulai aranyfog
pár sarokkal arrébb, és a kannás Kálmán bádogos mosolya,
ahogy a vak szódástól hozta a Morgó mellől a szikvizet,
miközben a számomra is úgy tűnt, ha nem is értelmesebb,
de egyenesebb az élet. Elfér egy ilyen általános gépen,
azon a büszke tárgyon, igáslovon, Manaus fölött bukó-
repülésben, még nem a welcome pálinkák hullámvasútján,
még szerencse hogy a felnőtt megtanulja befogni a száját.
Szuterén-száritkozok a Nyulak szigetén; leopárdmintában
zuhan rám életem első ködös hajnala; tanú rák a fák, "amely alatt"
Arany-sikolya, azok a rohadt, büszke, sipolyos etiópok...
évezredes fák orgonamély keleti kéjnyögései, szép, simogató
szára volt a fáknak, láttam sajogni a földet, ami itthon
porhanyós, romantikus üledék, ifjonti földtani súly.
Ez a mondat rokkant. Hogy van az, hogy akkor láttam,
éreztem, ami kívül ég? Bennem már be se lobban. Apám taposta,
ahogy a gyárból lesiklott friss szovjet gáz apostola,
egy cet-kék Skodában bőg a korai motor, anyám
vajúdik, tágra nyílt bukórepülésben a három, mínusz
kettő semmi, anyám épp terhes egy halottal, apám
alkarján radioaktív szőr: imád vezetni, szarik ő
a saját spermájának misztériumára.
Harminchárom éve nem talál nevet,
csak a sajátját. Az nem baj. Egy francia-
kulccsal teniszezett Párizs körül, lebeg a fém,
mint Chagall gyomrában, és a trolivezetőnek
a frizurája, akivel '89-ben együtt... tettek dolgokat,
még mindig nem értem; mért focilabdázott velem,
ahelyett, hogy elmondta volna az igazságot, de hát
elmondta; ne legyek álnaiv. A Skodában, ami szép,
az a kék bálnaív. Apám ütközött egy Trabanttal.
A Trabant összetört, a kékbálna feldőlt. Anyámból
még alúl folyt az én, az én nem konkrét maradékom,
a gyári zsír, a gyerek körüli burok, az út megtételének
ipari kamuflázsa. Szerintem apám csak alázatból dőlt bele
az összetört Trabantba. Az a kocsi úgy követte szőrös kormányát,
minden öntudatlan rezdülését, akár egy szimatra mozduló kopó
a mosatlan kézfejet. Mert a KGST volt Mr. Daisy híthű sofőrje,
amitől én lettem apám helyett az apám, és felneveltem magam,
én a szuahéli néger, távolugró homokágyak spiritiszta koszhadéka.
Erre anyám még harminc éve nem mond semmit, és most végre
úgy üzen, hogy már van. De még nincs. Ebbe azért beleszakadok.
Az a V8-as motor. Mint Oravecz öregeiben az alapjáratok. Igen. Fa.
Fény. Nap. Szekér. Nem sietek. Maszatolok az ujjaimmal. Füvek. Fák. Füstök,
eleget voltam kistarcsai vérdonor. Szappanszagú orromban az ujjam,
számomra már tűrhetetlen. Nem sírok, nem iszok, nem rajzolok
baglyokat rémisztő elíziumra, inkább izomlazítót lövök.
Évekig egy cellában töröm a magam horizontját.
Székletalapom van. Rajongásig. Tudom hol. Vonzódom a vonatokhoz
(mint anyám a birkózókhoz a BVSC-uszodában) ott hajt fel a troli,
a Csáktornya parkból: Nemcsák Károly nem ott lakik.
Nincs erőm bőven. (Elkapom a fejem a Kombínó elől).
Tüzet akarok rakni. Tüdőm elég, hogy felfújjam a matract.
Nem tudod, hogy akik...  Szerintem meg nem gáz;
gyönyörű a vidék. Elképesztő csordák sugároznak rinyáló
emlékezet nélkül. Asszem lassan összeomlok. Ezen nem segít
sok váladék. És nem is segít semmi. (Gyönyörű eleve a neve.)
Nem tudom, mi fáj. Sokat se láttam, "nem fáj semmi", mondja
Péterffy doktor, (nem ipszilonnal). Kívánok, jónapot.
Temetek, szeretek, kapaszkodok. Nevetséges, amilyen
elengedésben szimatolom azt, hogy kapok egy-egy napot,
és hagynak, valami hagy, legmélyebb öngyűlöletem terheként,
válság-világosan. De hamvad el a szív. Más meg sírásba, röhögésbe.
Alapvető szerető tükreim félrenéző mozgáskényszere
a legalapvetőbb sajátom. Kutyákat szopok. Ezért olyan érzés,
mintha a Szent András törésvonalat viselném a mellkasomban,
és noha ígérem, hogy soha nem fogok svájci tenger-
szemekben fürödni egy túlhevült golfparti után,
még lehet rög a szívemben, igen, nekem is van.
Inkább a temetőben. Rögön. Képen, könyvben, huzalon,
és azokban a kasztnikban, statiszta lakásokban, cellákban
és urnákban, amiben hamvak, s tiszta múlt, gyökerek és
emlékezet van. Nem egy pont vagyok, aminek nincs
kiterjedése. Van egy jelmez, amit egy földrengés rángat
ki a fiókból, egy felrakhatatlan lemez az összedőlt házban.
Nincs rajta kegyeletsértés, megy el az űrbe. Nem menekülhet.
Hiába BVSC, nem ússza meg. Kutya nem ugat ilyen tisztáson,
hold nem süt ilyen kamutin. Apám kocsija dögkútszínű, esszenciálisan
karmazsinvörös, festőnevű hetedik kerületi utcákat jár vele, fűt,
gyalog már nem bír magával, hetven fölötti rezidens macskák
hugyozzák körbe farostlemez botját, haldokló bohóc,
a saját színpadán, mióta protkója van, és végre eszik, vezet,
de nem vodkázik. Ilyen az alaptermészete, csipője platina,
mitikus fasza narvál-szurony; ezért enerválta anyámat.
De elég a család. Földönkívüli út, balerina-ösvény,
egy bemozdult anyajegy körül a terjengő sötét.
De pont arról az emlékről, a halálos eltérésről
ne beszéljünk. Micsoda idegesség forr a város szívében,
mintha az odaégett koszt sose készülne el. Mindenki fásult,
agresszív, dehogy. Számtalan számolás alól menta lejtmenet,
az azonosság, amihez érdekem nem fűződik. Szomorú vagyok,
baljós tavirózsa, halott zongorabél, amin most sírnom,
röhögnöm kell... Fischer Annie hanglevese, és a Skodák,
feltételesen. Lada-hívő vagyok, már a nyugati gyári zsírral
kenegetem magam, egyszerű akarok lenni. És konok. Ipari,
akár az apám. Gyalogoljatok! Mért nem láttalak lábon?
Mért nem mész körbe? Kurva Budapest. Szájhősök
panoptikuma volna, de itt már a prolikban sincs elég
éjféli elegancia. Évszakok döbbenetében telelsz, nyaralsz,
nem tudom kérem szépen, mondani, hogy mennyire... hazudnék.
Nem akarnám, hogy a szavak mögött bármit pazarolj rám.
A Király utca se szép a kihalt Ligetből nézve, és minden sarok
repedt felföld. Minden síró ember beton-langyos. Messze
attól hogy konkrét kemencében hagyjon sülni. Aztán eltép;
egészed épp így neveled föl. Nem nevetés az. Erről majd
egyszer sokat mondok. Akkor majd már mit nem ér. Nevelés.
Szerintem a Semmelweiss-klinikán az az okvetetlen galamb
azt üzente a virágcserép mögött, azzal a szép majolika-zölddel,
a forgalom jelentéktelenül sátáni, színkódos zörejével,
hogy igen. Ne ennek láss. Ez nem én vagyok. "Látod fiam,
én nem értek hozzá..." Látod anyám, milyen szép a Nap.
A te tiszta tejedből kiválva lettem fertőzött, kátránnyal teli,
de az sosem volt a te dolgod. A te dolgod csak az,
aminek én se tudtam megfelelni. Kezed se nyújts,
úgyis elérem. Sosem voltam kívüled. Pedig van elég hely,
kint is, talán. Életben, nyugalomban.
"Karácsonyra egy zacskó homokot
kérek tőled a fogaid között."
Igyekszem addig elrágni a sziklákat.

[photo: Sand Dunes in the Sahara by Vangobot]





Beszéden szívből kuncog az ördög.
Ne okozzunk neki csalódást. 
Mert lehet, hogy a végén ő nevet.
De mi már közben vigadunk.

My

Nem tudom.
A várost ismerem, mindenki ismeri.
Nem mentem el, na, hát nem. Most minek?
A fiók a kezemnél, nevetséges zörgés az állandóságom.
Hogy kocsmákban szerelmeid smárolnak, nők férfiakkal,
férfiak férfiakkal, nők nőkkel, férfiakkal nők, nevetséges tenni
szóvá eleve. És a látvány se fűtött, csak a tett belsejében a jogos,
vihogó, zokogó elégtelenség. Ellenség, az ülés, a terep asztali
gond, ahogy a fények, az abszolút fehér, ami már hajnal se lehet.
Nem maradhatsz hajnalig. Egymást faló testek? Éreznek valamit.
Sose az a kérdés, hogy ki mit érez, hanem hogy hova megy.
Mit mond, mibé vétet, hová megy el, honnan szűkölködik,
a szükségét végző vadállat, a swordfishtrombone.
Olári hazugságok között a maga rothadásában átlátszó, koszos,
nyilvánvalóan szerethető, akár a városi körutak, akár tétlen sugarak foglya.
Nyilván zokog. Meg elmondja, mit akar. Teste vonaglik is. És a lelke szikrázik.
A múlt? Szinte siheder. Elemében van, amikor arról beszél. Ha hallgat,
az is ismerős. Szőr övezi. Izgatag érzelem. Genitáliák csődje és megadása,
a nyitottság vereségén belül az a szép, nyugodt, idióta csömör,
valami forgalmi vigyor; agy dönti el. És akkor leperegnek,
ott tényleg bot van, rúgás, betört orr, vér a hüvelyvizsgálóban,
ezért nem kell enni. Hányni? Kamasz dolog. A komoly hányással
már felépítésed hitetlenségének szakadó membránjait kísérted.
Hazug szavak, ha teli a tested. Nem. Csak bázisod van. Becsüld meg
a bázisod. Onnét ne pofázz. Ne vonagolj. Egy szót se szól az ivásról.
Még mozogni se mozogj. Jobban teszed, ha hallgatsz. Ne engedelmeskedj.
Menj a reggeledbe. Kelj fel. Nézz körül. Növények. Végre. Növények.
Hagymát lehelsz, spermaszagot, hüvelyvért, koszmós hajad, apai-
anyai kocsijaid halotti zsírját, ellen-városi akaratod naturális, de fedett!
szabadkodó örömét. A butaság egyik nem megvethető vállfaja vagy.
Oktalan és iboktalan. Tele jó szándékkal. Hát-pillanattal, mezsgyével,
valami hős, szekulárum, szekulórum, ez a sok szép tárgy, növény, ablak,
ez a sok fölösleges, de szerethető kérdés, ha térded beütöd,
kibicsaklasz, megficamodik a lelked, ez már túlzás: van aki kérdezi.
Neked. Nekem nincs. Tőlem senki nem kérdez semmit.
Én improvizálok. Hajat növesztek. Van öt feleségem. Kutyákat szopok.
A Biblia nekem szakaszjegy. A zubbony sötétkékjét félem,
állandó testvihar. Kívánom, akit szerettem, érinteni nem merem.
Utálom, aki szeret; testem nem tudja jóvá tenni és a Folyosó
az egyetlen út, amiből mindenkit le kell ráznom.
Túlságosan szeretek. Nem fűződik hozzá érdekem. Meghalni
nem akarok, pedig illenne már elviselnem. Nem lehet elviselni,
testtájak, szavak, sorjáznak. Már nem tudom mit beszélek.
Hányni akarok. Szeretkezni, imádkozni, nem tudok. De tudok,
de nincs kivel. Akivel meg van, az nincs velem. Jól van így.

Fog

Olyan ez a város, mint saját önző mértékem. Egy díszlet, amibe nem találok semmit, ami kiragadhatna abból, hogy magam se legye az. Díszlet. Háttér. Előtér akár. Léptékfüggő. Próbáltam ma vagy tízszer esemest írni, a méltől rég elszakadtam (volt már vagy hét óra is), viszkettem egy tollért, rájöttem, olyan nincs, ültem egy barlangban, talán a fejlett belváros egyetlenedik helyén, ahol nem idióta közegben egy kurva drága fröccs mellett akár élhetném is hiteles online életem. De nem így adódott. A Csepelről hozott "fűtőelem" örömteli gondja fölött érzett tartós öröm ígérete, már a kézhezvételre rá - pár órára - ahogy ez a geci lyuk, ahol lakok, felfűtődött, eloszlott. Nem a hő, csak ami újdon. De most én itt nem akarok össze vissza agyalni, mint ahogy az szokás. Én gyaloglok. Azért gyaloglok, mert nincs szívem. Vagyis, van olyasmi. Néha, hol hagyom. Na hagyjuk ezt a retorikát. Ál-sá-gos. Most a másságom és éjjelem apogeumán vagyok, és azt hiszem nem megmenthető az átmenet. De hadd mondjak egyetlen egy tanácsot:

Kibaszottul fáj a fogam három napja. Nem a fogam, hanem valami konkrét. Nagyon jól tudom, mi történik a számban. Elképesztő precizitással, érzékenységgel és józansággal figyelem, de ettől még hagyom, mi zajljon benne. Nem sorolom. A lényeg, hogy kábé 11 éve nem hasogatta így fel a fejem valami oldalérzéki parázs, valami, ami már egyénileg ahhoz a kínhoz hasonlít, amit valaha régen (amikor azt hittem, hogy fájt a fogam) (és nagyban átéreztem az emberiséggel), nem hogy kijózanított, megrészegített. Jó volt olyan józan egyéni érvnek lenni akkor. De milyen alternatívák adódnak?

Nem fogok E/2.-ben beszélni.

(Kapd be)

Azt hittem megbolondulok. Ez nem metaforikus, hanem konkrét. Hétkor végeztem, négy éve egy esélytelen szinkronlaborban dolgozom, mintha négy éve egy nyelvi laborban élnél [E/2.] Persze vannak halmozódó dolgaim, mint minden tisztességes bádogos cigánynak, mint tisztességes izlandi püspöknek, akármilyen táj teszi a viccet. Én csak azt akarom mondani, és nem tudom elkerülni - így útólag [hány óra telte el?] - az e-kettőt, hogy: ha szar is volt a napod; nincs egy perced abból a szarból, hogy hányfelé húz az az anyátlan, apátlan, istentelen, zsigertelen, szövegtelen, pénztelen, fasztalan, picsátlan, kocsitlan, szívtelen, kenyeretlen, templomtalan, hajléktalan, hajtalan, úttalan, ruhátlan, bőrtelen, börtöntelen, iskolátlan, gumitlan, sörtelen, lábatlan, kéztelen, elméletlen, eszméletlen, sokaság. Mért zavar a sok, és hogy már késő. Mert keveselled. Nem tudsz leírni egy napot, mint Joyce. A végén. Mert a dolgok végét szeretjük. Na ezt hagyjuk. Azt se. Hagyjuk a fosztóképzés nagymestereit, meg a szanszkritoknak.

Olyan kurvára fájt a fogam este 9-től éjjel kettőig, hogy egy eleven marha megnyúzásával nem hatódok meg cserébe. Szenvelgésnek tűnik? Annak. De haggyuk az e-kettőt. Annyi fogam van gyökérkezelve, hogy egész Banglades mezőgazdasága elbújhat a búsba. Pár órája, amikor még életem része voltam, még beszéltem. Sőt, kezdődött. A tegnap folytatódott. Volt zavartak, volt vágytam helyzetekre. Most nem. Miért?

Mert az Algoflex Forte bekaphatja a Körutat. Ezt az unalmas, meddő terepasztalt. Hol van mindenki? Mindenki hazudik? Eszik a gyroszt, eszik a pálinkát? Ruhában? Sárga templomok alatt? Nevetséges.

Egyik szerelmem, akik épp szakított az egyik szerelmével ( a szerelem mércéje a hant síkjára mért "hantolás", az inverz föld-öröm) bíztatott, sőt, csak ő segített. Épp fájdalom-rohamom volt ott a legszofisztikáltabb tank-roham környékén, a Pozsonyi úton. Mi van ott? Egyszer Juga Veronika keltett kopaszon, bal kezemben egy Guinness, a jobban Tolle Mester. Fááá. A heréim még le se szálltak, mint egy Pilinszky-Antonov. Ködben nem látszik a teher. Víz alatt madár se. A szerelemről Nádast kérdezzétek, Barthes-t, meg a rokonaitok. A többit hagyjátok békén. [T/2.]

Most csak elhaladtam egy erkély előtt, ahol egyszer már meghaltam. Az idő, a tér, a mittomén, nem adta meg azt a kéjt, hogy lássam. Mint valami távoli múlt, nem lebegett ott a jövőm (amit akkor hittem szentül, hogy "történik"). Mert nem olyan. A jelenvágyás egy megrögzöttség, de legalább nem olyan szar, mint előre-hátra.

Minden négyzetcentit nem tudok hatni. Pedig olyen jó volna! Annyira elvesztettem a fonalat...

Égett a lámpa a negyediken, abban az ágyban ébredtem, méterre meg tudnám adni a koordinátákat,

beszélni tudnék mindenről, ami ott adódott. Amit ott kaptam. Amivel keltem. Amiről most

nem tudok tárgyilagosan beszélni. Mert a fogfájásról akarok beszélni.

Mindegy hol, de mivel ott volt, beveszem: elmentem 23h-kor a Visegrádi-erkély alatt (ahol meghaltam)

és kiengesztet idegekkel néztem magamra, ahogy fájdalmat növesztek magam iránt, és szeretet

aziránt, akinek több fájdalmat adtam, mint amit egy életen át leszerethetnék. Recesszió? Soha.

Mégis olyasmi. Olyan jó lapulni. Nyílni. Bárcsak tudnám mit titkolok.

És hogy az [....] irányba visz. Igen, oda. Szóval, rámtört.

Rég nem okádtam szokásból vagy piától, nagyon rég sírtam nem alakoskodásból

(és alakoskodásból is), rég nem szedtem olyan szereket, vagy nem hatott rám semmi,

ami így elvett volna a várostól, a jelenemtől, vagy ahogy mondani szokás: a múlttól.

De hát ha egyszer a tudatom szövevénye már csak tegnap?

Akkor a múltról én már nem ejtek szót.

A padkára görnyedtem ott, ahol körülvett a város.

("Eltörtük a határt. Megütötük a várost.")

Ilyen éktelen fogfájást még annak se kívánok, aki tudja, hogy szívemből utálok.

Minden zárva éjjel? Csak az erkély fölött a lámpa, amit azt súgja,

otthon van, a redőnyrés nem rendőrségi. (tudjuk, miről van szó).

Csak hogy mit csinálhat. Istenem, mi lehet vele...

Azért ennyire nem vagyunk szenvedélyesek, alulról, felülről.

Valami hibádzik. Mert ha észveszejtő fogfájásom éjszakai részeg vonala

mégis egy olyan erkély alá vezetett, ahol meghaltam,

és ahol élni fognék, de nem remélem, az már elég visszás,

sőt, egészen egyöntetű. És akkor csörög a telefon.

Én épp azon gondolkoztam, hogy nem, nekem nem

infarktusom van a Pozsonyi úton, nem meghalni fogok

épp akkor, hanem csak kurvára fáj a fogam, unom a pénz-

kereső munkám, ami egyben le is terhel, nem azért, mintha

valami zabolázatlan gyermek volnék, vagy defektusos zseni,

aki finggal hangol zongorát, egy halott csimpánz kezével telefesti

Bulgária minden konkáv kápolnáját, ahová nem ért el a Reneszánsz

Terminator-keze. Túlzás. Utálom a humorom. Szóval: a sört (még

nagyon korán volt) igyekeztem úgy inni, hogy a bal pofám rekeszében

ép fogaimat hűtse, míg a balt (ahol sejthető volt a fájdalom) egy

lehellet se érje, mert különben: hülyének néztek az emberek.

Nem. Nem emberek voltak, csak régi szomszédaim. Én is így tettem volna,

tennék, tenni fogok. Most mi a faszt görnyed ez a sálas szakállas pondró,

mért nincs mersze kiérni a Dunához? Csak infartusa van. Ó, beivott, ó drogozott.

Nem kérem nekik azt az arcidegi bénulást, ami a tudatra, szívre hoz olyan fokú bénulást,

hogy csak ő segített, akinek erkélyén majomként lógtam, majd kéjt leltem abban,

hogy vesztett apostolként, az életéből áradó köz-fényeket vizslatom.

Tuti durrant be a fogam. Pedig az Odeon mozi elé siettem.

(Már tudtam, hogy feleslegesen.) Mert mondták, hogy nincs. Nem ő,

nem te. De nekem az a környék nem is rögeszme. Ezután

jött az igazi fájás. Nem nevezem meg az utcát. Se a számot,

se a helyet. De ne menjetek oda, ha fáj a fog.

Egy órát ültem, és tudtam, hogy az ínyembe desztillált

vizet pumpáltak egy ki tudja miféle tűvel, fecskendővel.

Nem voltam részeg, de pár perc múlva kémiailag tudtam: tesztelnek.

Eleve fájdalmas az arcom. És hívő. És köcsög. Meg vicces is.

Most egyik se volt. Tényleg fájt. De ismertem a környéket,

és tudom, mi az a paradontológiai professzionalizmus,

mivel vettem már ki cisztát az álamból, még a taxisblokád idején.

Szóval ültem. Hagytam hogy hasson bennem a placebo, a lidokain.

De ez még semmi. Mert a közeg. A VÉSZFOGÁSZAT!

Harsány mostani gyökércsakra-kocsmák közti megilletődő,

finom hodály. Egy negyvenes kurva a recepción. Egyébként kedves.

Bogyorodott haj, nyaka alá nem látni a mahagónit imitáló ragasztott-

recepciótól. Egy rajztanárnő küllemű (nem beépített ember) nagyon kedves

nő, aki egy horgászmagazint lapozgat, előreenged.

"A fiatalembernek fáj! Én ráérek..." Nyálaz, surran a lap.

Éjjel egy óra van. Kapok valami injekciót a fölső ínybe.

Nem újság! Épp ez az. Mondom nekik (mindjárt mondom, kiknek),

hogy engem '95-ben Dr. Farid (jelenleg a Teve utcában kriminológus)

gyökérkezelt előszőr. De ezek itt, hogy tárgyra térjek, nem fogorvosok.

Eleve pittyegni kell, hogy bejuss. És túlontúl őszinte arcot vágni.

Esküszöm, nem basztam el. De mivel minden örlőfogam kitört (Early)

és gyermekkorom legszebb élménye, amikor egy akupunktúrás tűre

szsisszennek föl az állkapcsom idegei, csak tudom, mi az, hogy: érzéstelenítés.

Az érzéstelenítés, maga az a fájdalom, ami ellen nem kérek ellenszert.

Elkövettem ezt a hibát. Hogy érzések helyett elmentem az érzéstelenítőbe.

De a körülményekről még nem is beszéltem.

A Fogászat bejáratánál nyak-nélküli tömlőkabátosok. A szájukkal

karburátorokat utánoznak, de volt egy vékonyabb is, ő a Profi zenéjét

fütyülte, egész tapintatosan. Hamar kiábrándultam belőle, mert rájöttem,

nem más. De eközben ott volt a három fogásznő:

a bő negyvenes recepciós; csupa empátia (kitöltetett velem egy

kérdő-ívet), a kissé zömök, erotikus fehér szanitéc-ruhába öltözött

elég durván lebarnult segéd, és a betegesen őz-szemű doktornő.

Nem mese. Ez a valóság. Lüktetett a fogam. Annyit elárulok,

nem messze a Blahától. Amikor a desztillál-szurit beszúrták,

bő egy órát vonaglottam ott még. Ültem is a székbe.

Minden fehér, mechanikus, de valahogy nem kéjjel nyúltak

a számba, és a fájdalmamat meg se próbálták orvosolni,

hagyjuk  a mellékzöngéket, ez valóság, nem álom.

Gyönyörűek voltak. Szinte féltem, mint egy... más helyen.

Ilyeneknek csak VHS-en és Free Nurse Thumbnail-ek formájában

képzeltem a védőnőket. aztán úgy negyed kettő körül, amikor az a fájás,

amihez képest a Körúton egy taxiban orálszülő-nőhöz hasonlítottam magam,

és bő jattal, relatív csóróként, meglapogattam a fuvaros egóját,

ott hagyott, na ahhoz képest szorongtam bőven.

Ez egy tűt döfött a számba, amibe víz volt. Ez hülyének nézte a fájdalmamat.

Panoráma-röntgent akart csinálni a romhalmaz fogamról (akik ismertek: a mosoly-fogam talmi),

majd közölte, a húzás tízezer. Oké, mondom, lehet húzni fénykép nélkül?

Nem, a fénykép muszáj, kardoskodott a fogász, majd fehér csontpor-szagú

anyai zubbonyából előkapta a (sterilizált?) tűt, amivel álszájbabaszott.

Jó operaénekes lennék, ha tartósan el mernék hízni, és kékbálna-garatnyi volna az alázatom.

Izzadtam másfél órát ott. A kijárat előtt nyaktalan feketeségek, volt az agyamba térkép,

a belváros egy akna. De aztán azt kérdeztem magamtól, mi fáj?

És itt, mekkora hazugság. És itt, itt jön a tanács.

Tizenhatezerért akarta két huszonötéves fogorvosnő a nyolcadikban

kihúzni vészhelyzetben a fogam, úgy hogy nekem tényleg fájt.

Ki is fizettem volna. De tudom, hogyan hat a fájdalomcsillapító.

Nem lennék itt, nem mesélnék. Jól lennék. Nem jönne roham.

Praxisukat (ez a szó védett?) nem firtattam, valószínűleg nem velem volt a baj,

pedig hagytam, hogy legyen. Placebo, satöbbi, meg (igen).

Vizet injekcióztak az ínyembe. Bármelyik pillanatomba rám

jöhet a roham. De valahogy most nem fáj. Sikerült elérzéstelenítenem magam,

megint. Nem is értem, hogy ülhettem be oda, egy fogászatnak öltözött

girosz-sütödébe, fehérbe öltözött masszázs-mosodába,
ahol elroncsolnak, ha nem vagyok éber [< E/3.]. Nem erről van szó.
Sose e-három tehet egyedre, e-rólad [E/2.]. Csak egy dolgos munkanap
után leírt alakoskodó helyzet. Mert igaz minden. Az erkély.
A szőke tigrisbőr, lappangó delfinállkapocs, megújhodó józan élet

bárkiben, senkiben, hülye térkép, akiben 1..2..3...4...70...80... éve,

kalimpálsz [E/2.!], huzalozva vagy. Rázkódó seggű fogorvosok,
mint hegyképződések fölött járó képzelet boszorkányai.

Esküszöm úgy éreztem magam, mint szőke nő egy autószerelőnél.

Pedig nekem csak tényleg fájt, és szakmailag kértem, hogy tegyék helyre.

Úgy látszott, ez nem ilyen egyszerű. Ez bonyolult. Fáj. Tegyék helyre.

Esküszöm, nem adom alább. Nem is követelődztem.
Kérek egy inget öt nap múlva. Jól érzem magam. Nem érdekel,
hogy nem vagyok eléggé. Nem akarok felkelni. Már nem
a fogam fáj. Van lelkem. Megspóroltam tizenhatezer forintot.
Megadom. A folyó egyik partján se jó állni. Nyitok egyszer
egy lábjegyzetet, ahol hatástalan, szótlan és nagybetűs minden.
(Olyan jót javítottam most). Te kis geci. Betűk köré rakod 
a fejed. Ne dőlj be. Nincs más megoldás. (Éhes, aki szól).
Nem kell se arany inlay, se parapulpális csap,
se pulpasapkázás, se endodoncia...

Vérem szinte alvad, annyi benne a hiú történelem.

De a fogad ugye nem fáj? (...) "Micsoda?" Dehogynem.

[photo: Swan in the early morning mist, by Kim Ayres]